Útra kész.

Körülvesznek a nagyszombati készülődés kellékei: a konyhában előkészítve egy nagy fazék, a zöldségek felaprítva, már csak el kell készíteni a levest. A nappaliban több adag mosás után egy óriási kosár tele szélfutta, napfény illatú száraz ruhával. Az ágyhoz támasztva a hátizsákom. A kis asztalkán különböző tárgyak, ruhák, útlevél, útinapló, gyógyszer, minden, amit az El Caminora tervezek vinni, grammra lemérve. Egy utolsó mérlegelésre várnak: még csak ezután dől el, mi az, ami végül bekerül a három héten át majd otthont biztosító zsákba.

Csend van, szinte hallani a gyöngyvirágszirmok nyílását a kerti bokor alatt. Most vettem észre őket, ahogy felpillantva kinéztem az ablakon.

Kihúzok néhány tételt a tennivalók listájáról - hálás köszönet a félkész ételekért a boltban! -, tudatosítom, mennyire elfáradtam az elmúlt hetek hajszájában (nem tudom másképp nevezni). 

Leegyszerűsítem a dolgokat, hogy több időm, erőm, figyelmem maradjon arra, ami valóban fontos. Elidőzök a mai ige mellett. Napról napra haladva eljutottam Lukács evangéliumának utolsó részéhez. Előre elolvasom a feltámadás történetét. 

A szöveg egy részében egy út van leírva. Egy két órás gyalogút Jeruzsálem és Emmaus között, ami tapasztalatom szerint körülbelül hat-hét kilométernek felel meg. Ketten mennek, a szívük csordultig csalódással, szomorúsággal. Egy harmadik személy csatlakozik hozzájuk. Végigbeszélgetik az utat, majd mikor célhoz érnek, az új ismerős tovább akar menni. Maradj velünk, kérlelik, maradj velünk, mert mindjárt alkonyul. Az "idegen" elfogadja a meghívást. Majd a vacsoránál ismerik fel, lassan, az asztalnál, egy gesztusról, a különleges módjáról annak, ahogy csak ő tudja megköszöni, megtörni, majd átnyújtani a kenyeret.

Mélyen megérintenek ezek a mondatok. "Maradj velünk." "Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték." "Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton?" "Még abban az órában útra keltek."

Megérintenek, talán azért, mert én magam is hosszú útra készülök. 

S mert eszembe juttatja: csak azért, mert valamit nem látok, nem értek, nem éltem át, nem azt jelenti, hogy nem létezik vagy lehetetlen. Lehet, csak annyit jelent, valami akadályozza a látásomat. 

Abban reménykedem, útközben olyan csodákat is észreveszek, amiket itthon eddig még nem.

 

Áldott, szép húsvétot kívánok, valódi, szívbéli ünnepet.

Három hét múlva újból jelentkezem.

Új kilátások.

Hazafelé tartottunk Jeruzsálemből Emmausba. Milyen más volt a visszaút ahhoz képest, ahogy elindultunk...Néhány napja még úgy tűnt, megtaláltuk a személyt, akire olyan régóta várt a népünk. S most mindennek vége. Győzelmet vártunk, az álmaink beteljesülését. Ehelyett darabokra tört minden. A Mester, maga a megtestesült szeretet meghalt. A lehető legkegyetlenebb módon végeztek vele. S ma reggel arról beszéltek az asszonyok, hogy eltűnt a sírból, ahova nyugalomra helyezték. Minden olyan szomorú, zavaros. Csak mentünk és mentünk, közben beszélgettünk, azon vitáztunk, vajon mit érthettünk félre. Annyira biztosak voltunk benne, hogy ő az, akit vártunk. Észre sem vettük, mikor hozzánk csatlakozott valaki, s azt sem, hogy miközben elmeséltük neki az eseményeket, milyen hamar hazaértünk. Kiöntöttük előtte a szívünket, s egyszer csak, átvéve a szót, pontról-pontra olyan megvilágításba helyezte az Írásokat, amiket gyermekkorunk óta mi is jól ismerünk, ahogy azt még soha, senkitől nem hallottuk. Meghívtuk vacsorára. S mikor asztalhoz ültünk, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, majd nekünk adta. Erről ismertük fel, erről az egyszerű, ismerős gesztusról. Arról, ahogy szavaival lángra lobbantotta a szívünket. Mire körülnéztünk, már nem volt ott. Búcsú nélkül távozott. Mi pedig máris visszaindultunk, megtenni ugyanazt az utat, új erővel, új szemléletmóddal, elmondani, amit átéltünk, a többieknek.

(Kleopás, Lukács evangéliuma 24, 13-33 alapján)

Középkorú nőnek számítok. Két hete töltöttem be a negyvenhatodik évemet. Ha a legnagylelkűbben is számolom, elértem életutam felét - mondogatom már évek óta. Mintha egy képzeletbeli hegycsúcson állnék, ahonnan már nem el, hanem hazafele vezet az út. Körülnézek. A táj óriási térképként terül szét előttem. Merre indulnék, ha újrakezdhetném? Ismerve az egyes döntések kimenetelét, más utakat választanék-e? Néhányszor biztosan. S mert hajlamos vagyok sokáig büntetni magam múltbeli rossz döntésekért, mulasztásért, figyelmetlenségért, szükségem van nekem is valakire, aki csatlakozik hozzám az úton. Aki figyelmesen meghallgat, majd átveszi a szót és új megvilágításba helyezi a dolgokat. Tanítgat más szemekkel nézni az eseményeket. 

Mert ugyanazt az életutat, történetet sokféleképpen el lehet mesélni.

Daniel Kahneman beszél arról egyik TED beszédében, hogy mindannyiunknak két énképe van: az egyik a konkrétan átélt tapasztalatokból áll össze (experienced self), a másik ezeknek az emlékeiből (remembered self). Mikor az életünkre gondolunk, a múltra, jelenre,  jövőre (a jövőt a várható emlékek sokaságaként - anticipated memories - fogalmazza meg), akkor nem események között válogatunk, melyekre vagy volt hatásunk, vagy nem, hanem emlékek között. Ezért van az, hogy ugyanolyan élményekkel rendelkező emberek is tekinthetnek teljesen különbözően az életükre. Kahneman tudományos módszereken alapuló megfigyelésekből kiindulva fogalmazza meg a következtetést: a megelégedettséget, boldogságot, azt, ahogyan másokkal bánunk döntő mértékben nem az átélt élmények, hanem az befolyásolja, ahogyan ezekre emlékezünk. S hogy melyik élményeket választjuk ki arra, hogy megtartsuk az emlékeinkben. Ezt bármelyikünk megtapasztalhatja, kevésbé tudományos módszerekkel is, mikot olyan emberekkel hoz össze a sors, akik folyton az őket ért bántásokat emlegetik. Mert ezeket választották ki alapvető emléknek, s ezeket használják fel magyarázatként saját megkeseredett, haragos viselkedésükre.

 

Pedig egy történetnek sem kell a keresztnél befejeződnie. A feltámadás a keresztet életet adó, változást elősegítő erővé teszi. 

Talán az érint meg a legjobban, hogy Jézus továbbra is viseli a sebeket. Erről ismerhető fel. S hogy ne felejtsük el, saját sebeink is válhatnak, akárcsak az övé, a legnagyobb szépség és szolgálat forrásává. 

Annak idején a kereszt csupán csak brutális kivégzési eszközként volt ismeretes. 

Ma sokan ékszerként viselik. 

Szavak nélkül is a szeretet jelképe. 

Egyszerre tragédia és múlhatatlan szépség. 

Az a fajta szépség, ami, ahogy Miskin herceg fogalmazott: megmenti a világot.*

* Dosztojevszkij, A félkegyelmű

Feltámadásgyakorlatok.

Ott álltam a sírnál és sírtam. Már hajnalban kimentem a temető kertjébe, mikor még javában sötét volt minden. A kő el volt hengerítve. A sír ott állt, üresen. Ki vihette el őt? Mikor? És hova? Hívtam a férfiakat, a legközelebbi barátait, de miután körülnéztek, elmentek haza. Én maradtam. Csak sírtam és sírtam. Egyszer benéztem a sírba, s - magam is arra gondoltam, a nagy bánat miatt már nem látok rendesen - angyalokat láttam, ott ültek, ahol azelőtt a test pihent, egyik fejtől, a másik pedig lábtól. A leplek is ott hevertek, s külön a kendő, ami azelőtt a fején volt, szépen összehajtogatva. Miért sírok, kérdezték, s a hátam mögül is egy hang, miért sírok, kit keresek. Megfordultam. Azt hittem, a kertész az, s elkezdtem kérlelni, mondja meg, ha valakinek, neki tudnia kell, hova vitték őt. Hadd hozzam el, hadd gondoskodjak róla. Halálában is drága nekem. Hagyta, panaszkodjam ki magam, majd annyit mondott, azzal az egyedi, csak rá jellemző, utánozhatatlan hangsúllyal: M á r i a. Erről ismertem fel. Ő volt az, aki egyszer egyetlenként a világon meglátott bennem valami olyan értéket, amit soha, senki más. Meggyógyított. Először éltem át, milyen érzés, ha valaki szépen, tisztelettel mondja ki a nevemet. Soha nem felejtettem el. S most, mikor újból kimondta, szívemnek az a része, mely meghalt, vele együtt újra életre kelt.

(a magdalai Mária, János evangéliuma 20,11-18 alapján)

Biztos vagyok benne, az átélt kudarcok és fájdalom után a barátoknak, követőknek időre volt szükségük, hogy újra szívből tudjanak örülni. Ismételten szükségük volt a megerősítésre, hogy a Mester valóban él. Újból és újból megjelenik köztük, megmutatja a sebeit - továbbra is hordozva ezeket -, reggelit készít a tó partján, beszélget velük, tisztázza a dolgokat, új életfeladatot ad. 

 

A lelkiismeretfurdalás, a trauma nem múlik el nyomtalanul, senki életében, nem oszlik el azonnal, még akkor sem, ha végül jóra fordulnak a dolgok.

A feltámadás öröme néha lassan érkezik, sőt, tapasztalatom szerint többnyire lassan, idő kell hozzá, hogy szegény, meggyötört szívünk újból élőnek érezze magát.

Reggelenként úgy kezdem a napot, hogy felhúzom a redőnyt, még sötétben, a nappali kelet felé néző ablakán. Majd elkezdek naplót írni. Közben gyakran felnézek, figyelem, hogyan érkezik a fény. A legfontosabb elvre gondolok az életemben: a világosság végül legyőzi a sötétséget. 

Próbálom valamilyen formában naponta gyakorolni, ahogy Wendell Berry írja egyik szép versében, a feltámadást. Practice resurrection.  

Már korán reggel beengedem a szobába, az életembe a fényt, életkedvet, szeretetet. Annyiszor hittem már, hogy elveszítettem őket. Aztán megújulnak. Csak úgy. Feltámadnak. Mert a szeretet erősebb, mint a halál. Mindenütt rátalálok: a frissen mosott eper ízében, a redőny résein átragyogó fénysugárban, vagy mikor valami lélegzetelállítóan szépet olvasok, esetleg magam írok nagy ritkán ilyet, és könnyek gyűlnek hirtelen a szemembe, vagy összevissza cibálja hajamat a szél, s a kimerülésig nevetünk valami semmiségen. Ilyenkor úgy érzem: újból élek!

 

"Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért." - olvasom, s küszködöm a képpel egy Istenről, akinek váltságdíjra van szüksége ahhoz, hogy elfogadhassa az embereket. Csak lassan kezdem el érteni, hogy a váltságdíj máshol van megfizetve. Ott, ahol az emberi szív szenved a mások, s főleg a saját keménységétől, cinizmusától, hitetlenségétől.

 

Szép tavaszi nap, szitáló esőben autózunk kettesben a dombos tájakon át, s egy szerencsétlenül megfogalmazott kritika révén összeveszünk, úgy igazán és végleg. Elképzelni sem tudom, hogy az éppen elhangzott szavakat jóvá lehet-e tenni valaha. Megállunk a következő benzinkútnál tankolni, közben elmegyek sétálni, szomorúan nekitámaszkodva egy oszlopnak várom a továbbindulást. Arra gondolok, ezúttal, úgy tűnik, sikerült kivégezni a szeretetet. Egy kávéval a kezében jön vissza, átnyújtja, nem kell, mondom megátalkodottan, de ő csak nyújtja, mondja, cukor és tej nélkül kérte, ahogy szeretem. Mindketten megkönnyebbülten sóhajtunk fel - arra gondolok, hála Istennek, egy újabb feltámadás! -, mikor végre belekortyolok.