Becsületkassza.

 

A szomszéd faluban lakik egy kerámiaművész házaspár, aki a kapu elé rendezi el az általuk készített vázákat, bögréket, tányérokat. Kiírták a kapura, hogy Kasse des Vertrauens. Becsületkassza, vagy a szó szerinti, sokkal szebb kifejezés szerint: a bizalom kasszája. A tárgyakon rajta van a fair ár is, amit a postaládába lehet bedobni. Időnként elmegyek és vásárolok valamit. Tegnap a vendégeink kedvéért álltunk meg nézelődni. 

 

Ma reggel koránra állítottam be az ébresztőórát, de - egy/több előttem álló feladat miatt - jóval hamarabb, kicsit szorongva ébredek. A szorongás és az izgatottság érzései nagyon hasonlóak, de a kettő közötti különbség ég és föld. Mindkettőben benne van a bizonytalanság. Csak a szorongás valami rosszal számol, az izgatottság pedig valami széppel, jóval. 

Ülök az asztalnál, kinézek a csendes, ködös tájra, s megdolgozom az érzéseimmel. Talán ez a lehető legnehezebb munka a világon.

 

Mindent, ami vagyok, mindenemet, ami van, kiteszem egy képzeletbeli, de nagyon is valóságos kapu elé. A kontroll nem az én kezeimben van. Én csak annyit tehetek, hogy bár tudván-tudva, rossz vége is lehet, mégis, újra és újra kiteszem a szívemet mindazért ami fontos és amiben hiszek.  

A kapura pedig kiírom, hogy a bizalom kasszája.

A könyv.

"Legyen ez az íróasztal az imádság helye.

Rendelkezésre állok.

Elfogadom a túlterheltséget, a bizonytalanságot, a frusztrációt, a lehetséges félreértéseket és a sikertelenséget, ami evvel jár.

Szeretnék felfelé nyitott bizalomban élni és írni. Az ég felé a kilátás végtelen.

Tőled jön az erő, az öröm, az ihlet, a feladat.

Nem vagyok egyedül." (részlet)

 

Az irodai munkám folyamán olyan adatokkal dolgozom, amit mások, az ország különböző részein, már előkészítenek. Nem ismerem őket személyesen. De pontosan érzem, ha valaki szeretetlenül, figyelmetlenül végzi a munkáját. Néha napokig szomorú vagyok tőle.

A szeretettel, bizalommal létrehozott kézzelfogható és szellemi termékeknek viszont különleges szépsége van. Felragyog, mikor esténként felkapcsolom az édesapám által készített lámpát. Érzem, mikor megkóstolom az édesanyám által főzött lekvárt. Megérint, mikor kézbe veszek egy valóban gyönyörű könyvet. Látszik rajta, hogy mindenki a lehető legmagasabb szinten végezte a munkáját. Szépek a betűk, finom a papír illata. Ez utóbbi drága és kevés ezekben az időkben, ezért minden egyes könyv, amit a kezünkben tarthatunk, különlegesen értékelendő. 

Tegnap este megérkezett hozzám - végre - a saját könyvem. Eddig másokat kérdezgettem - gyűjtöm a visszajelzésként küldött sorokat, fotókat! -, milyen lett. Valóban szép. Nagyon szép. Díszhelyet kap a polcon az íróasztalom mellett. (Ami egyben a konyhaasztal is. És az itthoni ki-bepakolható irodám asztala is. A hétköznapi és ünnepi vacsorák, egy szeretettel megélt élet helyszíne.)

A szív gyakorlatai.

Este nyolc, legkésőbb fél kilenckor odajön hozzám a kutyám és jelzi, hogy eljött a séta ideje. Ez az egyetlen rituálé, ami semmiképpen sem maradhat el. Az útvonal is változatlan, többnyire. Ugyazok az utcák, házak, kanyarok, táblák. Amy Krouse Rosenthal-nak volt néhány évvel ezelőtt egy olyan javaslata, hogy elhaladva egy ATM bankautomata mellett mindig az Always Trust Magic mondat jusson eszünkbe. Működik. Arra ösztönöz, hogy csodákra nyitott szemmel járjak. S arra is, hogy megalkossam a saját emlékeztetőimet. 

 

A Hirtenweg utcanévtábla a 23. zsoltárt juttatja eszembe. 

Az ikerház mellett elhaladva, melynek mindkét részében, teljesen véletlenül és egymástól függetlenül egy-egy dühös, minket szívből utáló pincsi kutya lakik - primadonnáknak neveztem el őket -, arra gondolok, hogy van, amin nem lehet változtatni. Csak méltósággal elviselni s egyszerűen továbbmenni. 

A hársfákkal szegélyezett úton, szemben a világ legszebb naplementéivel eszembe jut, hogy mindig a fény felé tartunk. 

Az utca szélén álló kereszt a tragédiákból születő jóságra emlékeztet. 

A községháza előtti útjelző táblák szerény feliratai arra, hogy minden rendelkezésre áll, amire szükségünk lehet.

Az út közepére csendesen, lassan aláereszkedő hófehér pihe pedig a búcsúzásban rejlő szépségre. Megállok, nézem egy ideig, követem a szememmel, majd lépek egyet s még mielőtt földet ér, aláteszem a tenyerem.

Sérthetetlen.

 

Ülök az emeleti próbaszobában, mint minden szerda este, a falu másik szélén. Kínlódunk egy nehéz kottaszakasszal. A félkörben elrendezett székeken csupa nő. Nőtársak. Kórustársak. Embertársak. Meleg van, nyitva az ablak, a tenor és az alt egy része átlát ülőhelyéről az út túloldalán levő ház gangjára. Egy középkorú nő áll ott kisgyerekkel, s egy hosszú hajú, fiatal lány bő, fekete pólóban. A tenorból hirtelen megszólal valaki - kicsit fájó, csípős humorú, de mindig kedves nőként ismerem -, elkezdi a lány külsejét méltatni. Nem jó kifejezés. Mi a méltatás ellentéte? Megszégyenítés? Mondja, s alig hiszem el, sajnos kristálytisztán értem, pedig máskor, ha gyorsan és tájszólásban beszélnek, a felét sem, húzza be valaki a függönyt, nem tud így énekelni, mindig oda kell nézzen, hihetetlen, hogy lehet ennyire kövér valaki. A szoba túloldaláról, a szopránból válaszolnak, gyönyörű nő, a legjobban öltözött közöttünk, hogy szerinte is, hihetetlen, mennyi túlsúlyos ember van! látta nyaralás alatt, nem is érti - persze, megbocsátható, onnan, ahol ül, nem tudhat a bő, fekete pólóról - miért járnak-kelnek mégis a legszűkebb, legtesthezállóbb ruhában. 

Nem rohantam el, nem szólaltam fel. Cserben hagyott a lábam, cserben a szavak. Talán csak kicsit beljebb húztam a hasamat. Ott ültem, ott ülök még mindig - bántalmazottként és bántalmazóként is - a két csoport keresztmetszetében. 

Az emberi méltóság sérthetetlen. A fiatal lányé is, a kórustársaké is, s bár nem tudok megbocsátani magamnak, talán még az enyém is, igen...

Apró nyári projekt.

Már a múlt héten eldöntöttem, e hét keddjén teljes szabadnapot adok magamnak. Beírtam kérdőjellel a határidőnaplóba, hogy esetleg elmegyek egy tó partjára vagy termálfürdőbe, de végül hagytam magam egyszerűen csak sodródni. Verseket olvastam, sütöttem egy kenyeret, sétáltam egy nagyot Svennel, megnéztem egy romantikus filmet és rendet raktam a papírjaim, jegyzeteim között. Végül szerettem volna készíteni valamit, magamnak, a két kezemmel. Elővettem egy kis gombolyag maradék fonalat és kerestem egy ingyen letölthető kendő kötésmintát. Nagyon kedvemre való volt, mert körülbelül így kezdődik: végy olyan fonalat, amilyet akarsz, egy akármilyen vastagságú kötőtűt és kösd olyan méretűre a kendőt, amilyenhez csak kedved van. Mikor elfogyott a fonal, már láttam, vállkendőnek túl kevés lesz, ezért - a nap és a minta könnyedségéhez igazodva - egy pillanat alatt átgondoltam az egészet bandana fejkendővé. Varrtam rá gombot, horgoltam gomblyukat. Még meg sem száradt teljesen, máris használom. Összefogja a nagy melegben a rengeteg hajamat. Attól tartok, senki sem fog tudni megakadályozni, hogy ne fogjak neki még egyszer a mintának. Útközben úgyis kiderül, mi lesz végül majd belőle.

Instagram-gondolatok.

Mikor valami jó és szép, valami, aminek az alapgondolata lelkesedéssel töltött el apránként megváltozik, egy ideig talán nem is veszem észre. Nem talán. Valóban nem vettem észre. Mikor hat és fél évvel ezelőtt feltöltöttem az Instagram-ra az első képet - arról, ahogy egy hideg januári napon egy éppen érkező vonatra várakozom a hóval borított állomáson -, nem sejtettem, mennyire meg fogom szeretni ezt a felületet. Egy fotó, hozzá egy rövid szöveg. Mint egy képeslap. Tökéletes. A nekem megjelenő hírfolyamban csak az általam kiválasztott profilok feltöltései. Mindegyik profil mögött egy-egy ember. Emberi volt, talán ezért szerettem. 

Egy ideje valami megváltozott. Egy mondatban kifejezve: gondosan kiválasztott ismerősök fotói és szövegei helyett többnyire ismeretlenek videói lepik el a hírfolyamot. Szinte hallani a változás mögötti gondolatot: mindegy mit, a lényeg, hogy gyorsabban és többet. Kár.

Persze, még mindig ott vannak a képeslapok is. Csak keresni kell őket. Ezért érdemes maradni. S megtanulni valamit, ami fontos lehet az élet egészére nézve - nem mindenhonnan lehet, szabad és kell kivonulni. Megtanulni a csendet a zajban. Keresni a mélységet a felszín alatt. Értékelni egy őszinte "köszönöm" fényét a lájkok világában. A valóban létrejövő kedves, tökéletlen, emberi kapcsolatok erejét a távolról követők és csodálók sokaságában. 

Varródoboz.

Varrónő vagyok? - kérdezte a hölgy kedvesen. Már ott álltam egy ideje az asztalánál, a bolhapiac legszélső sorának valahol a közepén. Az egyetlen asztal volt, amelyik igazán megragadta a figyelmemet. Rajta szépen elrendezve: gyertyatartók, ékszertartó doboz, fényképkeretek, csészék, brossok s egy régi, ki-be csukható, több fiókos varródoboz. 

Körülöttem hozzám hasonló kincskeresők s nyári hőség. A kalapom mélyen a szemembe húzva, mintha arra számítanék, láthatatlanná tesz. Nem akartam szemkontaktust, beszélgetést. Csak nézelődni. 

Feljebb toltam a karimát, elmosolyodtam. Nem, nem vagyok varrónő. Csak szeretem a szép tárgyakat s azt hiszem, valóban szükségem lenne egy varródobozra. Beszélgetünk, elképzeljük, vajon kié lehetett. Kérdezem az árát, mondja. Nem bocsátkozom alkuba. Hiányzik belőlem a hozzá való tehetség, egy csomó más, az életben való boldoguláshoz szükséges képességgel együtt. Mégis itt vagyok. 

Itthon megtisztítom, szortírozom, elrendezem a tartalmát. Összeterelem a saját, folyton elkallódó cérnáimat is. Végre rend van. Legalább egy ilyen, egészen apró területen. Egy ideig most, bár nem lesz belőlem varrónő, talán meg sem érdemlem - én használom. Míg fel nem bukkan majd egy másik, távoli, jövőbeli bolhapiacon.

A 23. zsoltár. Parafrázis irodában dolgozóknak.

 

Az Úr diktálja a tempóm. Nem fog siettetni.

Lehetővé teszi a kávészüneteket s hogy csendben újból és újból erőt gyűjtsek.

Gondoskodik nyugalmamról a mindennapok káoszában. Megsegít, hogy hatékonyan és derűsen végezzem a munkámat.

Bármennyi intéznivalóm is lenne, nem aggódom. Velem vagy: jelenléted egyensúlyban tart.

Örömmel töltesz el a zsúfolt munkanap kellős közepén. Várakozok a nyomtatónál, s halkan dúdolgatok magam elé. Csordultig van fényeddel a szívem.

Bizony, a hosszú munkaórák meghozzák a maguk gyümölcsét, szívem szívének ütemére hangolódik délután öt óráig s azon is túl, az örökkévalóságig.

 

(Haruki Murakami Von Beruf Schriftsteller című könyvében olvastam, hogy japán anyanyelvűként valamiért angolul kezdett el írni, ezért is nagyon egyszerű mondatokat használt. Majd ezeket lefordította japánra. Így alakult ki apránként a saját stílusa. 

Így jártam valahogy én is. A délutánt a 23. zsoltár fordításával töltöttem. Bennem, legbelül, magyarul él a szöveg. Parafrázissal próbálkoztam német nyelvre, régi élethelyzetből mai élethelyzetbe. Majd ezt próbáltam meg, inkább kevesebb, mint több sikerrel, újból magyar nyelvre átültetni. Kicsit munka, kicsit játék. Azért reménykedem, a sok fordítás között megmaradt, felfrissült a lényeg.)

A világ legfinomabb illata

állítólag több közvélemény-kutatás eredménye szerint is a frissen sült kenyéré. Körülbelül egy hete kaptam ajándékba egy ismerőstől egy kis kovászt. Hozzá utólag, emailben elküldve extra kenyérreceptet. Tudtam, a hét folyamán nem lesz rá időm, ezért előre örültem a hétvége fénypontjának: kenyeret fogok sütni. 

Pontosan követtem a receptet - a kedvenc sor az volt, ahol felhívja a figyelmet a következő kenyérhez szükséges kovász félretételéhez -, összegyúrtam a hozzávalókat, vártam, újból összegyúrtam, újból vártam. Csoda szép lett. Vagy ahogy a kovász ajándékozója fogalmazott, mikor fotót küldtem a frissen sült kenyérről: nagyon finoman néz ki, ha ez nyelvészetileg egyáltalán lehetséges. 

A hozzávalóktól szép és finom.

Benne van a megajándékozottság, a vorfreude, a várakozás, az életkedv, a mai hajnal csendje a konyhában, a búza aranya, az eső, a napsütés, sok-sok szorgos kéz munkája. Benne van a visszajelzés fontossága. Mert minden megosztott öröm kettős öröm. Kis, befőttes üvegekben őrzött kovászként adjuk egymásnak. Köszönöm, köszönöm, köszönöm.

Élő zene.

Még negyed óra volt hátra az indulásig. Megnéztem jegyet, valóban fél nyolckor kezdődik-e a koncert. Valóban fél nyolckor. Fáradtan, fejfájással dőltem végig az ágyon, nem akartam már menni sehova. Pedig olyan lelkes voltam, amikor megvettem a jegyet. Csak akkor nem voltam ennyire kimerült, s nem fájt a fejem sem. 

Olyan környéken élünk, ahol kulturális rendezvények szempontjából nem történik soha semmi, ezért nagyon örültem, mikor megláttam a közeli városban a Haydn és Bernstein koncertet hirdető plakátot. 

Tíz perccel indulás előtt összeszedtem magam, bevettem egy fájdalomcsillapítót, gyorsan lezuhanyoztam, felöltöztem, magamra mosolyogtam a tükörben és elindultam. 

Persze, gyönyörű volt. A fények, a zene, s főleg az élő rendezvényekkel együtt járó pótolhatatlan emberi gesztusok, amit nem tud visszaadni a legtökéletesebb stúdió - vagy online felvétel sem. 

Hogy lehet, hol lehet tárolni a zenét, a mosolyt? Múlandó a szépség. Abban a pillanatban foszlik szét, amelyikben megszületik. Bárhogy fotóznánk, videóznánk, nem a miénk. Megfizethetetlen. Nem rendelkezünk felette. Csak a jelenlétünket adhatjuk. S önmagunkat, újra és újra. Mert nélkülünk nem jöhet létre a csoda.

Ablak a nyárra.

Vannak a mindennapok ablakai. A konyhám ablaka, ahonnan reggelenként először nézek ki az udvarra, miközben várom, hogy elkészüljön a kávé. S ahova üzeneteket írok saját magamnak a főzés közben keletkezett párába. Van a nappali ablaka, melyen át az első reggeli napsugarak a legszebb mintákat rajzolják a falra. S ahonnan jól látni a szomszédos garázs tetején levő tócsában, esik-e még az eső. Éjszakánként pedig tágra nyitott ablakok mellett a legszebb álomba merülni.

Vannak, melyek a nyári emlékekre nyílnak. Különlegesek. Felejthetetlenek. A dél-franciaországi piros függönyös ablak, mely előtt egy este sokáig olvastam, közben a fecskék csivitelését hallgattam. A kedves író ablaka, kívülről, amit egy fotóalbumban láttam s annyira fontosnak éreztem megkeresni.  Lehet, így akartam megköszönni a sok szép órát, amit a könyvei adnak.

A számítógépemen az operációs rendszer ablakai. Kilátást nyitnak a világra. S lehetővé teszik, hogy a sajátomon is nyissak egyet.

Vannak az égre nyílóak, az imádság kis ablakai. 

S itt van végül a szívemé. Ezzel boldogulok a legnehezebben. Kinyissam-e, s ha igen, tágasra vagy résnyire, legyen-e függöny, sötétítő, redőny, szereltessek-e rácsot, ültessek-e virágot a balkonládákba, vagy már túl késő. Szebbé teszi-e a világot, vagy már úgyis mindegy. Nem lehet egyszer s mindenkorra érvényes döntést hozni. Ahhoz túlságosan törékeny az emberi lélek. Csak azt dönthetem el, hogy ma még itt vagyok. S kinyitok, teljes szívvel.

 

(Egy apró, kedvező lehetőségből adódó szolgálati közlemény: tudom, hogy a frissen megjelent könyvem rendelése külföldről (konkrétan Romániára és Németországra gondolok) drága, ezért, aki legkésőbb vasárnapig jelzi a vételi szándékát, annak meg tudom szervezni, hogy majd helyi postával kapja meg. (Romániában egy kedves barátnőm postázná, Németországban én.) Nagy szeretettel írtam ezt a könyvet, a tőlem telhető legszebben, és mélységesen hiszek az üzenetében. Ezért szeretném, hogy ne a magas postaköltség miatt kelljen lemondania róla bárkinek, aki szeretné elolvasni. Érdeklődés esetén az email-címemre írjatok: prodan.marta@gmail.com)

Esti vers.

 

Már későre járt. Csak a szomszédos utcákban akartam még sétálni egyet nap végén a kutyával. Feltettem a fülhallgatót, elkezdtem verseket hallgatni. Majd, az egyik mellékutcából hirtelen, mint mikor egy beszélgetés váratlan fordulatot vesz, rátértem a faluból kivezető útra. Felnéztem az égre, próbáltam megbecsülni, lesz-e időm még sötétedés előtt, a nagy körút után, hazaérni. Nem álltam meg, csak mentem tovább, mintha belemerülve egy a vártnál érdekesebben alakuló párbeszédbe. 

A versek egy adott ponton elhallgattak. Elfogyott a térerő, elfogyott a szó. Csak a lépések maradtak, s a szőke búzamező. S valami szavak nélkül is érthető, érezhető gyönyörű, esti vers. 

Visszaérve a faluba az utcalámpák fényénél mendegéltem hazafelé. A mind erősebbé váló térerőnél újraindultak lassan, akadozva a szavak a nagy, sárga füllhallgatóban. Megpillantottam magam a kirakatüvegben, egy már rég bezárt sarki bolt ajtajának üvegében. Hirtelen szívszorítóan kedvesnek láttam mindent. A zöld nyári ruhát, a laza kontyba csavart hajat, a saját fáradt arcomat. 

Arra gondoltam: milyen szép az élet.

S arra is: ha meg is változtál, én még jól emlékszem rád.

Szünet.

Egy irodai munkanap során, ideális esetben, délben ebédszünetet tartok. Még ideálisabb esetben otthonról csomagolt, egészséges ebéddel, amit egy rövid séta után a parkban fogyasztok el a patak partján. 

Legrosszabb esetben előfordul, hogy egyáltalán nem tartok szünetet annak reményében, hogy akkor hamarabb hazaérhetek. Hazafelé menet még beugrok a boltba vásárolni, a kasszánál pedig, mivel sor van s - szédelegve, kicsit dehidratálva és farkaséhesen - várni kell, véletlenül a kosaramba ugrik egy tábla csokoládé, amit azon nyomban el is fogyasztok a parkolóban, még mielőtt beindítom az autót. 

A reális esetek e kettő között elhelyezkedő variációk összességéből tevődnek össze. 

 

Mikor itthonról dolgozom és másfél-két hétre minden hónapban felállítom a konyhaasztalon a hordozható irodámat, a napoknak se eleje, se vége. 

Legrosszabb esetben csak délben jut eszembe átöltözni, száraz kekszet fogyasztok reggelire s délutánig elfelejtek szünetet tartani. A háztartásom pedig egyszerűen összeomlik. A work-life balance elmélete szerint én ezekben a hetekben, tehát az időm majdhogynem felében nem is élek. 

Ideális esetben már reggel eldöntöm, hogy minden egy-két órában pihenőt tartok. Először is szépen, vagy legalábbis normálisan - vagy legalábbis úgy, hogy ne kelljen szégyenkeznem, ha hirtelen ajtót kell nyitni a postásnak - felöltözök. Ha nagyon elszánt vagyok, még listát is írok a szünetek alatti tetszés szerint elvégezendő teendőkről: * lemenni a boltba Svennel vajas perecet venni* elindítani egy adag ruhával a mosógépet * megteríteni az asztalt a kertben és odakint ebédelni * kiteregetni a ruhákat * tíz perc kávé és zsoltár a balkonon * negyed óra kötés-szünet * leszedni az érett málnákat a kertből * beszedni a száraz ruhát * aludni egy rövidet * elpakolni a tiszta edényeket. És természetesen, a legszebb: írni a blogba. 

A reális esetek e kettő között elhelyezkedő variációk összességéből tevődnek össze. 

 

Minden idő életidőnek számít. Nem tologathatom addig, míg minden mással nem végzek, hogy elkezdjek valóban élni. A gyakorlatban mégis úgy néz ki, hogy a határidő elteltével valami nagy-nagy szabadság érzése borít el. A megfeszített munka után kezdődhet a jól megérdemelt pihenés. De ami mégis inkább érdekel, az az apró szünetek kialakításának kultúrája a zsúfolt időszakok közepén. Sajnos, még eléggé szegényes. De hiszem, hogy megtanulható. S ha már, akkor csakis művészi szinten, természetesen.

Mi fér a mindennapokba?

Hogy mi fér a mindennapokba, annak nem annyira az időhöz van köze, hanem sokkal inkább az energiához. Maga az idő konstans, olyan értelemben, hogy kivétel nélkül mindenkinek 24 óra adatik egy nap folyamán. Nem több, nem kevesebb. Az idő jó kihasználásához talán azt a legfontosabb megtanulni, melyik tennivalóhoz mennyi erőfeszítés szükségeltetik. Mi az, amit szeretek, ami energiát ad s mi az, amit nem, de akkor is el kell végezni. Fontos megtanulni, melyik napszakban van a legtöbb erőm, mikor vagyok a legéberebb. Jól gazdálkodni az idővel és erővel - mindennapi művészet.

Hogy mi fér bele a mindennapokba, annak nem annyira az időhöz van köze, hanem az értékekhez. A néhány dolog kiválasztásához, melyek annyira fontosak, hogy akkor is prioritást élveznek, ha szorongat - és általában mindenképpen szorongat - valamilyen határidő. A határidős, sürgős tennivalók többnyire nem azok, melyekre szeretettel, örömmel gondolunk majd vissza a halálunk órájában. Az életművészet forrása a halandóságunkból ered. A mindennapokban hajlamos vagyok arra figyelni, ami éppen a leghangosabban kiabál. Kicsit távolabbról nézve az életemre észreveszem azokat a csendesebben várakozó feladatokat is, melyek az életidőm összeségét tekintve valóban fontosak.

Hogy mi fér bele a mindennapokba, annak nem annyira az időhöz van köze, hanem a bizalomhoz, mely érti és elfogadja az élet apály-dagály jellegét. A bölcsességhez, mely rábízza magát az évszakok váltakozására. Békére lel bizonyos időszakok látszólagos pusztaságában. Tudja, némely kemény munkának csak később érik be a gyümölcse. Mikor hirtelen virágba borul egy kert, az nem az adott időszak egyedüli érdeme - mögötte ott van az összes többi láthatatlanul és különösebb dicsőség nélkül elvégzett gondoskodása, fáradozása.

 

Hogy mi fér bele a mindennapokba, annak nem annyira az időhöz van köze, hanem az időzítéshez. A lineárisan haladó időt néha megszakítják s mintha fénnyel vonnák be a "kairos", tehát a megfelelő, az alkalmas, mintha egy másik világból érkező, a miénket csak itt-ott keresztező idő különleges pillanatai. Ez a megtérés ideje. Az ihlet ideje. A kegyelem ideje. A megfelelő helyen és pillanatban kimondott vagy elhallgatott szó ideje. 

(Hogy ez hogyan valósul meg konkrétan - és hozzáteszem, nagyon tökéletlenül - a saját életem mondjuk utóbbi egy-két, határidőktől szorongattatott napjában, arról majd holnap írok. Most nagyon sok, nagyon sürgős tennivalóm van.)

Kiválasztottság.

A délelőtti istentiszteleten Ábrahám elhívásáról volt szó, s talán életemben először hallottam erről a jól ismert bibliai történetről egy fordított irányú gondolatmenetet. Isten megszólítja Ábrámot (eredetileg ez volt a neve), kihívja őt a rokonai, nemzetsége közül, hogy egy új népet hozzon létre. Általa szeretné megáldani az egész földet. Felmerült a kérdés, mitől lesz valaki kiválasztott? Miért éppen ő lett a kiválasztott? S nem-e azért éppen ő, mert benne megvolt valami, ami másból hiányzott. Talán olyan ember volt, aki tele volt kérdésekkel. Talán tele volt a szíve vágyakozással, álmokkal, szorgalommal, s szeretett volna valami maradandót létrehozni az emberiség javára. Nem tudni. Csak azt, hogy amikor jött a hívás, meghallotta és készen állt. Akiben sok kérés és kérdés van, az figyelmesebben jár-kel a világban, mint az, akiben nincs. Nagyobb eséllyel hallja meg az halk hívó hangot. Végül, s ezt fel is jegyeztem gyorsan, mert olyan gyönyörűnek találtam, elhangzott a bátorítás, hogy gondoljunk úgy az életünkre, mint egy halászatra. Képzeljük el, ahogy egy csónakkal kisiklunk a nyílt tengerre. Megvan annak is az esélye, előfordult már, hogy a hal magától beugrik a csónakba. De úgy általában véve és hosszú távon egy hálónak több realitása van. Fonjunk hálót a kérdéseinkből, az élettel kapcsolatos elvárásainkból, a találkozásokból, a terhekből, az adottságokból, álmokból. Majd hajózzunk ki hajnalonként a nyílt vízre.

 

Évekkel ezelőtt letöltöttem egy applikációt a telefonomra, melynek az a lényege, hogy naponta néhányszor emlékeztetőt küld egy-egy gondolat, kérdés formájában. El is felejtkeztem róla, mert nem működött. Néhány nappal ezelőtt aztán egyszer csak elindult. Így kaptam tegnap egy kérdést, amivel egyáltalán nem tudtam mit kezdeni. Bist du - fühlst du dich - ausgewählt? Kiválasztottnak érzed magad? Kiválasztott vagy? Nem foglalkoztam vele, azt hiszem, ha muszáj lett volna, azt válaszolom, hogy nem. Nem jobban, mint bárki más.

 

De ma már tudom, hogy igen. Kiválasztott. Elhívott. Ugyanúgy, mint mindenki más.

 

Nap végén.

Az asztalon papírok, mappák, üres teáscsészék. Nyomtató, laptop. Határidős, félbehagyott munka. Hétvégi, konyhaasztalon szétteregetett home office. Közben az ágyneműk frissen mosva, napon szárítva. A kutya hosszasan megsétáltatva. A vázában frissen vágott rózsa. Elvégeztem, amit lehetett. 

Ülök a lámpa fényénél a késő esti csendben. Két szokatlan kérés fogalmazódik meg bennem.  Mindkettő végtelenül személyes. 

Ez a legszebb, ami ma történhetett velem. Az este, a szavak, s hogy miután elfogadom, átfogalmazom, úgy adom vissza őket, hogy ne zavarják meg csendet, amiből születtek.

Béke.

 

Nappal és éjszaka, munka és megpihenés határán, fáradtan, a nap utolsó, hosszú sétája végén, ahogy befordulok az utcába, oda, ahonnan már csak néhány lépésnyire van az otthon - felkapcsolják, mintha csak rám vártak volna, az utcalámpákat. Ezzel szinte egyidőben felvillan a telefonomon is egy apró, zöld, villogó fény. Üzenet érkezett. Még nem tudni, jó hírt jelent-e vagy sem. Egyetlen pillanatig, míg meg nem nézem, még bármi lehet. A világok határán egyensúlyozó, galaxisokat elválasztó lépést még nem tettük meg. 

Eszembe jut egy dal. Lights will guide you home.  

Valahol valaki hazaérkezett.

 

(Csaba emlékére.)

Zuckertüte.

A Zuckertüte egy olyan édességgel, apró ajándékokkal megtöltött, kartonpapírból készült, kúp alakú táska, amit némelyik német nyelvterületen az első osztályosok kapnak ajándékba az első napon, hogy édesebbé tegye az iskolakezdéssel járó szorongást.

Természetesen nem egy darabka csokoládé vagy egy mackó alakú radír fogja enyhíteni a félelmet. De a gondos szülői kezek által előkészített meglepetések látható, kézben tartható képviselői az ígéretnek, mely szerint nem egyedül kell megküzdeni a kihívásokkal. Jut majd türelem, igazi segítség, kaland, gondoskodás minden napra. 

A nagyon is valós félelmek, amikkel a világ küzd, valahogy - néha úgy érzem -, nevetségessé tesznek minden vigasztalásra, reménykeltésre irányuló kísérletet. 

Aztán találok a zsebemben, az autóban, a táskámban némi aprópénzt. Bevásárlás, tankolás után tehettem ide-oda őket. Most extra pénznek számítanak. Bemegyek egy boltba, ahol apróságokat árulnak. Felsorolni is lehetetlen, mi mindent. Kiválasztom, a talált összeg határáig,  a legszebb ajándékokat, megtöltöm velük a láthatatlan táskát. Egy kis időre újra gyermek leszek, aki örülni tud - miközben vesztébe rohan a világ - egy új papírragasztónak, és hinni tud, mégis, a holnapi nap szépségében.

Felettem az ég.

A végére talán leegyszerűsödik minden.

Ami az elején csak kusza gondolathalmaz, abból éveket és füzeteket megtöltő feljegyzések lesznek.

A feljegyzésekből blogbejegyzések, s a digitális, online világon túl is érvényes gondolatok, kapcsolatok.

Útközben talán kialakul az üzenet. Kiformálódik az az egy, amit ránk bíztak. Ezt az egyet mondjuk el, százféleképpen.

Mind kevesebb szó elég. Letisztul a mondanivaló.

A legvégére talán egyetlen szó is elég. 

Azt az egyetlen szót még én is csak keresem.

(A Felettem az ég című könyvem már kapható a Luther Kiadó könyveboltjában és online is rendelhető.)

Apróságok.

Ahogy visszaérek a reggeli sétából, még mielőtt én is elindulok, magával ragad a frissen rendbetett, üres garázs szépsége. Biztos nem a megfelelő kifejezéseket használom. De ahogy végignézek a kapu mellett közvetlenül, a bal oldali falon sorakozó egyszerű tárgyakon, elönt valami mély öröm. S azt sem bánom, ha nem ez az adekvát szó, ha túl költői vagy ünnepi olyan praktikus eszközökkel kapcsolatban használni, mint jégkaparó, ablaktisztító kefe, kutyasétáltató póráz. 

Szép nyári reggel. Az utcák hársfavirágillatúak.  Az útszéli rózsabokrok alatt konfettieső. A konyhapulton már előkészítve a termosz tea, az autókulcs, a telefon. Az átélt öröm hosszasan kitart és inspiráló. Arra indít, hogy én is nyitott szemmel járjak a ház körüli tennivalók között. Délután karót keresek a nagyra nőt paradicsomok mellé, s megtisztítom a beporosodott fényképkereteket. Majd megpucolom a lépcsőházban a nagy, utcára néző ablakot. Utána megpihenek. 

Nem egyszerre kell mindent elvégezni. A ház, a lélek, az öröm karbatartása nem egyetlen nekifutással elvégezendő nagy feladat. Inkább sok apró. Minden napra jut. Tehát mindennapi. Mint a kenyér, mint a rózsák, mint az imádság.

Egy maréknyi kő.

Mikor elindulok valahova és előre tudom, barátokkal is találkozom, a zsebembe csúsztatok néhány apró követ az ablakpárkányról. A tengerpartról hoztam őket. A tenyeremen elrendezve kérem, hogy válasszanak egyet. Elhoztam a messzeséget és a közelséget. Talán nincs is annál szebb, mint mikor valaki valahol, egy szép távoli helyen gondolt rád.

 

Ahányszor ránézek a kis kőhalomra, eszembe jut a parton töltött délután. A hazaindulásunk előtti napon volt. Eszembe jut a kékség, a hullámok hangja. A könnyedség. A köszönettel, megelégedettséggel teljes szótlanság.

Estefelé egy négygyermekes család érkezett, letelepedtek közvetlenül elénk a partra. A gyerekek mind fiúk, organasíp-szerűen. Az apa egyik kezében egy nagy háló, tele homokozós játékkal. A másik kezében négy kisásó. A hátán egy nagy zsák. A szülőknek nincs egy perc nyugalmuk sem, érzés szerint minden energiájuk és figyelmük arra fordul, hogy a gyerekek egyszerűen csak életben maradjanak. Külön világban vannak. Egy percig sem gondolják, hogy bárkit zavarhatnak. Egy pillanatra sem veszítik el a türelmüket. Az anya a nagyobb gyerekekkel felváltva búvárkodni megy. A két kicsi közül valamelyik folyton sír, kér valamit, veszekszik. Az apró térdeken a gyerekléttel járó, már gyógyuló sebhelyek. Nem tudok betelni velük. Olyan szépek. Mielőtt hazaindulnak, az anya még előveszi a hátizsákból a fényképezőgépet. Meg sem próbál beállós, mosolygós képet készíteni az izgága kis társaságról. Egyszerűen csak megörökíti néhány kattintással azt, ami éppen van.

Visszagondolok az időkre, nem is olyan nagyon régen, mikor ugyanígy, minden nyáron, apróbb-nagyobb gyerekekkel, végtelen türelemmel, valamelyik tenger partján, egy-egy külön világban, ahol csak az ő biztonságuk, boldogságuk volt a fontos. Nem fájdalommal gondolok vissza, hogy mindez miért nincs már. Hanem örömmel - a szép, jól megélt nyarakért.

 

A kövek az ablakpárkányon eszembe juttatják a tengert. 

Apró hullámok gördülnek a partra, majd visszahúzódnak. Valami mindig érkezik, valami mindig búcsúzik. A lineáris időn túl van egy másik. Aki e szerint is él, elégedett tud lenni azzal, amit a jelen pillanat ad. Felismeri a kairos - tehát az alkalmas, megérett, kedvező - pillanatokat. Nem úgy gondol az életére, mint egy megsemmisülés felé tartó folyamatra, ahol a régi idők voltak a szépek, s az előttünk levő mind rosszabb, hiányosabb. Bizalma van az élet utolsó percig tartó ajándék mivoltában. A hullámok mozgásában. Az apály és dagály - a tengerparton, az életben, a szeretetben, a kapcsolatokban természetszerűen létrejövő - szükségességében, bölcsességében, jóságában.

Ez itt a

 

 könyvklub, amiről mindig is álmodtam s amit négy hónapja megalapítottam. Nem egyedül, persze. Volt egy-két társam, akire számíthattam. Akikről tudtam, nem csak elindulni lehet velük, de megérkezni is. Különben is, útitársakkal minden út sokkal, de sokkal szebb. Sokan lelkesedtek, majd egy-két alkalom után feladták. Vagy még az első alkalomig sem jutottak el. Egy apró, a környék ingyenes, hétvégi újságjában megjelenő cikk nyomán ismeretlenek is jelentkeztek. S most itt vagyunk, a negyedik hónap végén, egy már összeszokott kis csapat. Több kávézó kipróbálása után pedig mondhatni, már törzshelyünk is van.

Lehetne azt mondani, de hát ez mesebeli!

Pedig ami történik, az a kertemben mindennapi. S szerintem is mesebeli. Megszokhatatlan, felfoghatatlan, az élet csodája. Elszórom a sok apró magot és álmot, majd öntözgetem, dédelgetem. Elég makacs vagyok. Nem adom fel egykönnyen. Nem bátortalanít el, ha évekig nem történik semmi. 

Hiszek az ígéretnek: Akik könnyek között vetnek, örömmel aratnak majd. Sírva mennek előre, míg a magot szórják, de ujjongva jönnek visszafelé és összegyűjtik kévéiket. (Zsoltárok 126:5,6)

Nap végén.

 

Állok a kissé üres hűtőszekrény előtt. Kinyitom-becsukom néhányszor az ajtót. Nem volt időm főzni. Elnézve a hozzávalókat már nem is fogok. Majd előveszek és egyszerűen felaprítok minden maradékot. Elrendezek egy nagy tálcán mindent, a tőlem telhető legszebben. Kolbászkarikák, sajtdarabkák, hagyma, saláta, paprika, uborka. Néhány keksz. Három tojásból sütött rántotta. Néhány szelet kenyér megpirítva. Mindenből egy kevés.

Ha kérdezné valaki, mivel telt nap, talán azt mondanám, semmivel. Nincs történik semmi különös. Jut eszembe, a munkában kaptam ajándékba egy fánkot. Útközben láttam két gólyát. S nevetnem kellett, bár elkéstem, mert végig csigatempóban haladtam: hol egy traktor, hol egy kombájn, hol egy tejes autó kanyarodott elém, csupa hatalmas, lassú, kielőzhetetlen jármű az errefelé szokásos szűk utakon. Hazaérve ledőltem és röviden, mélyen elaludtam. Ébredés után az arcomon mély párnalenyomat. Hosszú séta a kutyával. Közben, ahol senki sem hallotta, hangosan énekeltem.

Olyan az élet, mint egy nagy tálcán elrendezett sok apró falat. A szeretettől lesz finom. A kevés megbecsülésétől. A legátlagosabb nap végén is szívből kimondott, elgondolt, leírt szótól: köszönöm.

A napokon,

mikor este kétségeim vannak önmagam felől és nem is tudom hirtelen, miért vagyok ezen a világon, mikor visszatekintve túl kevésnek látom, amit aznap elintéztem vagy elértem, elvégzek egy rövid szívgyakorlatot. 

Sam Keen Apology for Wonder című könyvében - amit Lausanne-ban találtam egy "ingyen elvihető" feliratú papírdobozban az út szélén - olvastam, hogy a homo faber (az alkotó embertípus, aki abban a meggyőződésben él, hogy létre tudja hozni és ellenőrzése alatt tudja tartani az életét és környezetét)  ideológiája - a protestáns munkaetikával keveredve - észrevétlenül megteremt az emberben egy olyan álláspontot, hogy a személyével kapcsolatos értelem, méltóság és érték az általa elvégzett munkától függ. Ilyen értelemben minden szabadidő csakis az előtte elvégzett munka jutalmaként értelmezhető. Vagy az utána következő munkára való felkészülésként. S ebből kifolyólag mindenért megdolgozik. Képtelen elfogadni bármit is, ami ingyen van. Ami - mint az élet, az idő - ajándék. Amiért nem kell viszont adni semmit. 

Esténként, mikor kétségeim vannak a létem hasznossága felől, felírok három dolgot, ahol aznap értéket teremtettem a világban. Tegnap ezeket írtam össze: elkészültem az adóbevallással, kiolvastam a Sam Keen könyvet, foglaltam asztalt szombatra egy kávézóban. Néha csak annyit tudok, hogy éltem. Már csak a létem is, már csak a létünk is, ajándék. S mint ilyen, nem kell érte viszont adni semmit. Lehet, szabad. De nem kell.