Este nyolc, legkésőbb fél kilenckor odajön hozzám a kutyám és jelzi,
hogy eljött a séta ideje. Ez az egyetlen rituálé, ami semmiképpen sem
maradhat el. Az útvonal is változatlan, többnyire. Ugyazok az utcák,
házak, kanyarok, táblák. Amy Krouse Rosenthal-nak volt néhány évvel
ezelőtt egy olyan javaslata, hogy elhaladva egy ATM bankautomata mellett
mindig az Always Trust Magic mondat jusson
eszünkbe. Működik. Arra ösztönöz, hogy csodákra nyitott szemmel
járjak. S arra is, hogy megalkossam a saját emlékeztetőimet.
A Hirtenweg utcanévtábla
a 23. zsoltárt juttatja eszembe.
Az ikerház mellett elhaladva, melynek
mindkét részében, teljesen véletlenül és egymástól függetlenül egy-egy
dühös, minket szívből utáló pincsi kutya lakik - primadonnáknak neveztem
el őket -, arra gondolok, hogy van, amin nem lehet változtatni. Csak
méltósággal elviselni s egyszerűen továbbmenni.
A hársfákkal
szegélyezett úton, szemben a világ legszebb naplementéivel eszembe jut,
hogy mindig a fény felé tartunk.
Az utca szélén álló kereszt a tragédiákból születő jóságra emlékeztet.
A községháza előtti
útjelző táblák szerény feliratai arra, hogy minden rendelkezésre
áll, amire szükségünk lehet.
Az út közepére csendesen, lassan aláereszkedő hófehér pihe pedig a búcsúzásban rejlő szépségre. Megállok, nézem egy ideig, követem a szememmel, majd lépek egyet s még mielőtt földet ér, aláteszem a tenyerem.
1 comment:
Veletek együtt sétáltam, követtem az útvonalatokat. Annyira látom magam előtt amiről írsz, hogy nem volt nehéz.
Post a Comment