Élő zene.

Még negyed óra volt hátra az indulásig. Megnéztem jegyet, valóban fél nyolckor kezdődik-e a koncert. Valóban fél nyolckor. Fáradtan, fejfájással dőltem végig az ágyon, nem akartam már menni sehova. Pedig olyan lelkes voltam, amikor megvettem a jegyet. Csak akkor nem voltam ennyire kimerült, s nem fájt a fejem sem. 

Olyan környéken élünk, ahol kulturális rendezvények szempontjából nem történik soha semmi, ezért nagyon örültem, mikor megláttam a közeli városban a Haydn és Bernstein koncertet hirdető plakátot. 

Tíz perccel indulás előtt összeszedtem magam, bevettem egy fájdalomcsillapítót, gyorsan lezuhanyoztam, felöltöztem, magamra mosolyogtam a tükörben és elindultam. 

Persze, gyönyörű volt. A fények, a zene, s főleg az élő rendezvényekkel együtt járó pótolhatatlan emberi gesztusok, amit nem tud visszaadni a legtökéletesebb stúdió - vagy online felvétel sem. 

Hogy lehet, hol lehet tárolni a zenét, a mosolyt? Múlandó a szépség. Abban a pillanatban foszlik szét, amelyikben megszületik. Bárhogy fotóznánk, videóznánk, nem a miénk. Megfizethetetlen. Nem rendelkezünk felette. Csak a jelenlétünket adhatjuk. S önmagunkat, újra és újra. Mert nélkülünk nem jöhet létre a csoda.