Január.

 

A mai nappal véget ér az év leghosszabb hónapja. Az összes többi hónap annyi ideig tart, ahogy azt a naptár mutatja. Harminc, harmincegy, a február idén huszonnyolc napig. A január? Legalább ezer napos. Vagy még több. De míg az utóbbi években nem csak a végtelenséget éreztem, hanem azt is, hogy majd csak akkor tudom valóban elkezdeni az évet, ha végre elmúlik ez az első, hosszú hónap, idén azon tűnődöm, így visszatekintve: hogy tudtam elvégezni ennyi mindent? Ha hihetek a naptárnak, s ha a mait is beleszámolom, mégis, csupán csak harmincegy nap alatt. 

Két hétig voltam beteg, dolgozni ugyanannyit dolgoztam, mint máskor. Kötöttem egy sálat, próbaképpen egy pulóvert. Kiolvastam nyolc könyvet, jónéhánynak pedig nekifogtam. Majdnem teleírtam a füzetemet. Pihentem és találkoztam néhány jóbaráttal. Az egyes tevékenységek közben természetesen, nem egyforma sebességgel telt, érzésem szerint, az idő. Ilyen szempontból még az sem mindegy, mikor melyik könyvet olvasom éppen. Ez nem azt jelenti, hogy feladom James Joyce Ulysses-ét. Lassan, de biztosan haladok.

Csak arra tudok gondolni, talán mégiscsak lehet valami az év elején meghozott döntésekben. Az életünk megváltoztatására irányuló mindennapi, minőségi erőfeszítésekben. 

Azt olvastam valahol, állítólag a január tizenkilencedike az a nap, mikor a legtöbben adják fel az újévi fogadalmakat. Ha netalántán aznap felhagytunk volna - önmagunkat illetően - a reménnyel, s ha huszadikán nem kezdtük az egészet újra, akkor, csak mondom, holnap egy új hónap kezdődik. 

 

Nem, nem igaz, hogy már nem változunk. Nem igaz, hogy már túl késő. 

Azon

gondolkodom, miközben odakint, úgy tűnik, elkezdődött a beígért havazás, hány éve is volt. Minimum tizenhét, de az is lehet, valamivel több. A gyerekek még aprócskák voltak, valamelyik nagymama vállalta a felvigyázásukat. A férjem munkahelyváltás közben, a "már nem" s a "még nem" közötti idegőrlő bizonytalanságban. Én, már nem emlékszem, diplomázás előtt vagy után. Autónk annak idején mindig munkahelyhez kapcsolódóan, tehát most éppen nem. Egy téli hajnalon felültünk az első, a központba tartó buszra, valamikor négy és öt óra között indult, úgy emlékszem. Egy hátizsákban egy napra elegendő elemózsia, apró gázpalack, kis fazék, teafű. A buszpályaudvaron felültünk az első buszra, amelyik kivitt a Bakonyba. Mikor leszálltunk, még mindig javában sötét volt. S elindultunk. Egész nap mentünk a csendes, hóborította erdőkön át. Még világosban elértük útunk célját, egy kis állomást a dombok között. Nem emlékszem a nevére, de minden részletét látom magam előtt. Ott vártuk meg a vonatot, ami visszavitt a városba. Nagyon fáradtak voltunk s nagyon hideg volt. Az állomás zárva, sehol egy terem, ahova beülhettünk volna az órákon át tartó várakozásban. Úgy emlékszem, csak a bezárt ajtó elé felállított gázpalack apró lángja, a folyamatosan főzött tea s az életünk átmeneti kuszasága ellenére is határozottan betöltő életbátorság tartotta bennünk a lelket. Később megérkezett a vonat, felültünk, szinte azonnal elaludtam. Egy helyen még át kellett szállnunk, majd a központból még buszozás. Késő este volt, mire hazaértünk.

A hétvégén - kérésemre - újból elővettük a gázfőzőt, palackot. Kirándulni indultunk. Tény, hogy termoszban is lehetett volna vinni, jóval kevesebb hűhóval és csörömpöléssel, kávét, teát. Sőt, azt a három-négy órás túrát ezek nélkül is kibírtuk volna. Ha jobban belegondolok, igazából kirándulni sem lett volna muszáj, nem is volt - a kutyát leszámítva - egyikünknek sem különösebb kedve hozzá. De akkor tizenhét-tizennyolc év múlva - remélem, még itt leszek -, nem írhatnék egy szép, hóborította januári hétfőn egy bejegyzést, ami valahogy így kezdődik majd: 

Azon gondolkodom, miközben odakint, úgy tűnik, elkezdődött a beígért havazás, hány éve is volt. Minimum tizenhét, de az is lehet, valamivel több...

Reggel.

Szeretem a hajnali derengés pillanatait. Mindig úgy sajnálom, ha elalszom s elszalasztom a pillanatot, mikor pont annyira van sötét s annyira világos, hogy odakint már le lehet oltani az utcalámpákat. 

Arra a pillanatra gondolok, mikor a konyhapult még homályba burkolózik, s az ablakon beáradó fény túl kevés ahhoz, hogy elmosogathassam a tegnap este ázni hagyott üvegtálat. 

Gyertyákat gyújtok. Darálok egy maréknyi kávét, s elkészítem, szép, egyszerű mozdulatokkal, mintha valamilyen ünnepélyes szertartásban vennék részt. 

Ami így is van.  

A kezdődő nap mindig tele van titkokkal. Van benne valami csendes és sötét, de nem ijesztően sötét. Tudom, dolgom van vele, s ha elindulok, kijutok a fényre. 

Itt állok ebben az utánozhatatlan szépségű pillanatban. Mire kigondolom a szavakat, már el is múlt. Élek. S bár éltem már elég sokat, mégis: csoda. S mint ilyen, megszokhatatlan, megunhatatlan.

Köszönöm.

 Állok a folyosón, a nappali ajtófélfájának támaszkodva olvasok. Egyedül vagyok itthon, csak magamnak bizonygatom, hogy mindjárt, mindjárt folytatom a munkát, csak még néhány oldalnyi türelmet kérek, ki tudja kitől. A könyvet, Patti Smith M Train-je, használtan rendeltem, a Mönchengladbach-i városi könyvtár állományából lett kiselejtezve, ha jól látom, még rajta vannak az S és P betűk. Már másodjára olvasom, először évekkel ezelőtt, akkor nem értettem. Azóta fejlődött a nyelvtudásom. Tapasztalatban is gazdagabb lettem. A rész, ami miatt se a munkát folytatni, se kényelmesen leülni nem tudok, az, ahol visszatér egy hosszú utazásból és alig várja, hogy újra rutinosan teljenek a napok. Reggelenként felkel, sapkát tesz a fejére, kabátba bújik, veszi a jegyzetfüzetet, tollat és elmegy kávézni. Már tíz éve mindig ugyanoda. Mindig ugyanarra a székre ül, ugyanahhoz az asztalhoz a sarokban, a kávégép mellett, közvetlenül az ablaknál. Majd, már rendelnie sem kell, máris hozzák neki a pirítóst, kis tálkában olivaolajat, rendszeres időközönként egy-egy csésze kávét. Közben ír. Végigírja a délelőttöket. Szóval visszaérkezik az utazásból, másnap reggel kabát, sapka, jegyzetfüzet, a kávézó előtt látja, már nincs kitéve a névtábla. Az ajtó zárva. Odabent a tulajdonos tesz-vesz. Mikor meglátja, behívja és meghívja egy utolsó csésze kávéra. Megszólalni sem tud, csak leül. Ott ül órákon át. Egy idő után előveszi a jegyzetfüzetet és ír. Nem kérdezi, miért a zárás. Tudja, valószínűleg megvan az oka. Másnap reggel automatikusan elindul megint, csak félúton jut eszébe, már nincs hova menni. 

Mélységesen megérint ez a történet, pont ez a tulajdonképpen nem is olyan fontos mozzanat a könyvből, mely, most már értem, hogy a gyászról szól. Az évekkel azelőtt meghalt férje, a gyermekei felnövése miatt érzett gyászról. S mert nem találja a helyét a világban. A kedvenc kávézó bezárása csak egy apró kifejezése annak, ami amúgy is történik vele. És erről legalább tud írni.

Megérint, mert minden apró szokás - mint például az, hogy szerettem a kedves hozzászólásokat egy-egy bejegyzés végén -, ha véget ér, az felidézi az összes többi változás feletti szomorúságot is. S ennek akkor is van létjogosultsága, ha a változások a mi kezünkben vannak. Akkor is, ha megfontolt, szükséges döntések eredményei. Akkor is ugyanúgy fájnak.

Nem teszek úgy, mintha nem érintene. Elidőzök ezen a kényelmetlen helyen egy kicsit. S mert mindenért hálás vagyok, ami része az emberi mivoltomnak, maradok is, addig, míg szívből ki nem tudom mondani a legfontosabb szót, hogy "köszönöm".

Blue star.

Az asztalkán, ahol a növényeimet tartom, van egy apró, tenyeremben elférő, ajándékba kapott képeslap, rajta a háttérben elmosódó aranyló búzamező, az előtérben, úgy néz ki, mint egy kék csillag, egyetlen búzavirág, s a 2023. év igéje: Te vagy a látás Istene. (1Mózes 16:13)

A látás olyan tudás megszerzésére irányuló módszer, ami már sokszor továbbvitt ott, ahol a gondolkodás egyszerűen csődöt mondott. Van amihez kevés vagyok. Van amit nem értek, csak tudok. 

 

Van a kritikus tekintet. Napjainkban, úgy érzem, az őt jogosan megilletőnél nagyobbra becsült helye van. Mindenki megmérettetik. Nem lát tovább a felszínnél. Eszköztárában nincs helye a magyarázatnak, kegyelemnek. 

Van az ironikus tekintet. Lebecsülő, megsemmisítő ítéleteket mér arra, aki az útjába kerül. 

S van a látás Istenének tekintete. Tele szeretettel. S mint ilyen, talán az egyetlen, ami valódi tudást ad arról, amit - legyen az ember, táj, város, tárgy, emlék - nézünk.

A Der Himmel über Berlin című film két angyalról szól, akik Berlin felett vannak s nézik az embereket. Csak nézniük szabad. Közbeavatkozni, segíteni nem. Wim Wenders, a  rendező, nem írt pontos forgatókönyvet a filmhez, csak annyi instrukcióval látta el a színészeket, hogy próbálják meg szeretettel teljes tekintettel nézni az embereket. A kamera pedig megpróbálta lefordítani az angyalok tekintetét.

Ma reggel korán keltem, s mint annyiszor, végignéztem, ahogy az elején még sötét szobában lassan láthatóvá válnak a tárgyak. Az ágy, az asztal, a képek a falon,  a növények, a könyvek. A magány. A kutya. Néhány napja végre lebontottam a karácsonyfát, s miután kitakarítottam, elmentem virágot venni. Egy csokor tulipánt a vázába és három jácintot. Még be voltak záródva a virágok, csak a felirat a földbe szúrt kis táblán árulta el a nevet, színt: Blue Star. Itthon megöntöztem, majd napokig semmi. 

Ahogy ma elárasztotta a szobát a fény, egymás után nyíltak meg az illatos, kék szirmok.

Olyan volt, mintha jelen lennék egy új világ megteremtésénél.

A látásnak mindig köze van a fényhez. A türelem, a csodálat, a szeretet képességéhez.

Eugene H. Peterson The Message angol bibliafordításának magyar nyelvre - s az angyalok tekintetének a mindennapi élet mozzanataiba - való lefordítása fejezik ki a legjobban, amit mondani szeretnék:

A szemek a test ablakai. 

Ha csodálattal és bizalommal néztek, az olyan, mintha megtelne a testetek fénnyel. 

A mohón, gyanakvóan összeszorított szemektől viszont dohos pincévé válik a testetek. 

S ha lehúzzátok a rolót, micsoda sötét élet lesz az, amit éltek! 

(Máté evangéliuma 6:22)

Blog.

Ma reggel intéznivalóim voltak a városban, majd, miután végeztem, még úgysem reggeliztem, gondoltam, fejemre húzva a metsző szélben a kapucnit elindultam keresni egy kávézót. Ott állt előttem ez a kicsi város, mely munkát ad nekünk, s kenyeret az asztalunkra. Ott állt, mint akit elhagytak, felette a szomorú ég. Én voltam az egyetlen, közel s távol, aki nem sietve ment, akiben valamiért hirtelen túlcsordult a szeretet. Az út jobb oldalán, három-négy is egymás után, üres boltok kirakatai, az ajtókon cetli: Laden zu vermieten. Némelyikre még emlékeztem, én vezettem a könyvelésüket. De mindig tovább láttam a számoknál. Embereket láttam. Mindennapi küzdelmeket. Álmokat. Egy falon szemben velem nagy plakát, rajta ott állt, személyes biztatásnak vettem, jókor jött, már éppen teljesen elment a kedvem: Schreib deine Geschichte. Írd meg a történetedet. Elmentem a kis könyvesbolt mellett, ahol, válogatós vagyok, ritkán találok kedvemre való olvasnivalót. El a kis kiadó mellett, ahol a helyi újságot szerkesztik s rendszeresen kiteszik a kirakatba a friss számot. Megálltam egy pillanatra az apró üvegkápolna hallgatag feszülete előtt. Majd betértem az első utamba eső kávézóba. Üres volt. Egy ideig csak én ültem ott, az utcára néző ablak melletti asztalnál, előttem könyv, rendeltem zsemlét, lekvárt is. 

Hosszasan gondolkodom néha, mi legyen ezzel a bloggal. Nagyon szeretem. Tökéletlenségében is lelkesen írtam, mindig. Csak nem vagyok meggyőződve róla, valóban jó hatással van azokra, akik erre járnak. Egy-egy bejegyzésnél kénytelen vagyok néha lezárni a hozzászólásokat. Némelyik elvárásnak nem tudok, nem akarok megfelelni. Ezért, ahogy ott ültem a lassan hideggé váló kávé mellett, eldöntöttem, egy ideig nem lesz lehetőség hozzászólni. 

A történetet viszont, míg a végére nem értem, írom tovább.

Fény.

A napok ugyan hosszabbodnak, de a sötétség még mindig rányomja bélyegét az életünkre. 

Jó másfél hét telt el úgy az új évből, hogy nem emlékszem a napfelkeltékre. Arra emlékszem, hogy a legkedvezőtlenebb pillanatban beteg lettem, s éjszakánként alig kaptam levegőt. Nappal pedig, munka közben, folyamatosan töröltem a képernyő fényétől csak még jobban csorgó könnyeket. Emlékszem, ahogy kezembe vettem a telefont, aranyos kutyás videókat akartam nézegetni, de aztán hirtelen sírva fakadtam egy, a hírfolyamban elém ugró újabb háborús rémség miatt. A küszködésre emlékszem. A sötétségre.

S a békére, ahogy e behavazott vasárnap reggelen utolért a lelkem, mely lemaradt valahol a nagy igyekezetben. Nézem a zongora szélén tornyosuló, ez évben kiolvasott könyveket. Magamra terítem a tegnap este blokkolt s az éjszaka folyamány megszáradt saját készítésű kendőmet. Annyi mindent elértem és befejeztem, s mégis - talán nem vagyok ezzel egyedül -, alig emlékszem a túlélés küzdelmein túl bármire.

Pedig e harcos, szelíd szívek több fényt hordoznak, mint gondolnánk. Őrzik a reményt. Az élet- s az alkotókedvet. Ez az egyetlen, amit zászlóként tartunk jó magasra a rosszkedvvel szemben. 

A sötétség s az idő rányomja bélyegét az életünkre. Testünkön-lelkünkön hagyott nyomaik letagadhatatlanok. De szavaink, s a mód, ahogy hordozzuk saját magunkat ebben a világban, világosságot árasztanak. A sötétségnek nincs esélye a csendes, kitartó fénnyel szemben, mely átragyog életünk repedésein.

Történetek.

Tizenhatodik napja tart az egy évesre tervezett kávé-projekt az Instagramon. Azért van  némi realitása, hogy valóban végig is fogom vinni, mert a lehető legegyszerűbben közelítem meg: a kép és a rövid, néhány szavas szöveg előkészítése nem tarthat tovább öt percnél. Valamint tilos retusálni, mást mutatni, többet, szebbet, mint ami amúgy is lenne. Nem hiszem egyébként, hogy másnak túl érdekes ezeket a fotókat nézegetni, de számomra a bögrék mögött egész világok rejtőznek. Kapcsolatok, történetek, érzések, emlékek. Azzal, hogy hosszabb időn át egy helyre gyűjtöm őket, egy különleges térképet rajzolok. Világtérképet. A belső világom térképét.

 

Az elmúlt szombaton a könyvklub szokásos, havonta egyszer megtartott alkalmán arról beszélgettünk, mennyire fontos, hogy ne csak olyan emberekkel vegyük körül magunkat, akik pont ugyanúgy gondolkodnak, mint mi. A könyvben, mely egy hegedű megépítése kapcsán a hit és az élet rezdüléseiről szól - s a szóban forgó fejezet címe "Christus" bei Platon und Lao-Tse -, ez a hangszer lakkozásának rejtelmeivel volt szemléltetve. Ha egy narancsszínű lakkra egy újabb réteg narancs kerül, erősebb lesz a szín. De ha semmi más nem adódik hozzá, a végeredmény ordítani fog. Ezért, hogy szelídebbé váljon, kell adni hozzá egy vékony réteg kéket. A kék a narancs komplementer színe. A kész hegedűn nem fog látszani. De mélységet ad az eredeti színnek. 

Én milyen színű vagyok vajon? - kérdezte az egyik kedves könyvklub barát, aki ateistaként - nem egyedüliként amúgy - vesz részt ezekben a kávéscsészék felett folytatott teológiai-filozófiai fejtegetésekben. Te? Te vagy a leggyönyörűbb árnyalatú kék, amit valaha láttam - válaszoltam neki szélesen mosolyogva.

A férjem, akiről semmiképpen sem lehet állítani, hogy romantikus alkat, Magyarországról tartott tegnap hazafele. Még a határ előtt felhív, kérdezi, van-e szükségem valamire, hozzon-e valamit. Nincs szükségem semmire, feleltem, s ha mégis hozni akarsz valamit, legyen meglepetés.

Beállított két kiló kávéval.

S én feljegyeztem magamnak a mai fotó mellé: a szeretet vagy túlzó, vagy talán  egyáltalán nem is szeretet.

Utólagos engedéllyel

megengedtem magamnak, hogy a lehető leglassabban kezdjem az új évet.  A már nem s a még nem közötti területen időzök. Gyakorlom a szót, amit - amilyen control freak vagyok, már e néhány nap alatt is, többször is, mélységesen megbántam! - amolyan vezércsillagul választottam az előttem álló, most már csak háromszázötvenkét napra.   

Bizalom. Dönthettem volna az öröm, vagy a hála, vagy a szívgyakorlatok mellett. Vagy a kitartás, vagy az önfegyelem mellett. Ezekben jó vagyok. Van tapasztalatom, itt tudnék mihez kezdeni, tudom, hogyan kell a nagy feladatokat apró lépésekre bontani, egyiket a másik után elvégezni.

A bizalom? A bizalom - melyről a hegedűkészítő mester Martin Schleske azt írja, hogy az Isten iránti szeretet legnagyobb bizonyítéka - néha megtévesztésig hasonlít a tétlenséghez. A semmittevéshez. Ellenáll a sürgetésnek, manipulációnak, ügyeskedésnek. Néha úgy néz ki, mintha engednék kicsúszni a kezeim közül egészen fontos dolgokat is. Nem harcolok értük. S ezzel jogos okot szolgáltatok életem felületes szemlélőinek a jogtalan félreértésre.

Bono írja a Surrender című könyvében, hogy mikor kiáll az emberek elé s elkezdődik a koncert, abban a pillanatban tudja, minden rendben van, amikor érzi: nem ő énekli a dalt, hanem fordítva. A dal énekli őt. 

Én is ezt keresem. A csendes pillanatot majd, amikor megértem, hogy van, amit nem lehet elérni, kiérdemelni vagy megdolgozni érte. A pillanatot, amikor nem én éneklem a dalt. Hanem én magam leszek az ének.

Kávéházi randevú.

 

Az elmúlt év utolsó délelőttjén, zárás előtt egy-két órával még elmentem a boltba néhány apróságot vásárolni. A falu egyetlen kávézója a bolttal és a hozzá tartozó pékséggel közös épületben van, közvetlenül jobbra a bejárat mellett. Egy évvel ezelőttig inkább sivár iskolai menzához hasonlított, de közben felújították, nagyon szépen. Mégis, soha nem ülök le kávézni. Mindig sietek, többnyire egyedül vagyok, s a kutya is vár rám az épület előtt. 

E különleges délelőttig. Mivel valamelyik karácsony előtti bevásárláshoz kapcsolódóan kaptam egy kávéutalványt s most sietnem sem kellett, indulás előtt betettem egy könyvet a táskámba. Ilyen kedvesen fejezhettem be az évet, belemerülve az olvasnivalóba, elfogyasztva az ajándék kávét, ki-kipillantva az autókkal zsúfolásig megtelt parkolóba, miközben a boltból és pékségből áthallatszott a bevásárlókocsik kerekeinek s a szilveszterre bevásárlók általános zsongásba olvadó hangja. 

Időnként, még így több, mint tíz év után is, mióta itt lakunk, érzem, mennyire kilógok a sorból. Ez a falu nem olyan hely, ahol bárki is beülne kávézni és olvasni, miközben mindenki az esti ünnepségekre készül. Néha visszahallok egy-egy romatikus elképzelést a személyemre vonatkozóan. Egyik kórustársam mutatta a barátnőjének a koncert előtt rólunk készült fotót, s az azonnal mondta, tudja, ki az a barna "Hübsche" - én! - ott az első sorban. Nála szokta venni minden vasárnap reggel a csokoládés croissant-t, mindig hozza a kutyáját s rendszeresen tesz egy kis borravalót a malacperselybe. Szerinte valami francia nő lehet. (Majdnem, majdnem!) 

Évekkel ezelőtt egy utazás folyamán lefotóztam minden kávét, amit közben elfogyasztottam: benzinkútnál az autópálya mellett, elegáns kávézóban régi baráttal, a legfinomabbat anyukám konyhájában. Különleges élmény volt a végén egymás mellett látni a képeket. Már akkor tudtam, ehhez hasonlót valamikor majd hosszabb időn át is megvalósítok. 

Ez év végi délelőttön lefotóztam hát a csészét, a könyvet, a papírzacskóban az éppen vásárolt kenyeret s elindítottam az Instagramon egy háromszázhatvanöt napon át tartó projektet, ahol napi egy képben kávéházi randevúkat örökítek meg. Előreláthatólag - nagyon várom és pont így szeretem - a kávéház legtöbbször a konyhámban lesz. S a randevú valamelyik éppen olvasott könyvvel.