Kis őszi örömök. Egy lista.

Szinte minden kabát- és táskazsebemben van egy-két gesztenye.

A férjem is hoz minden nap ajándékba valamit, amit az ebédszüneteiben tett sétákon talál. Tudja, mennyire örülök neki. Egy külön tányért rendeztem be ezeknek a kincseknek: színes falevelek, makk, mogyoró, dió és természetesen még több gesztenye.

Ébredés után kimegyek a balkonra megnézni, mintha előadás lenne, a napfelkeltét. Ma reggel egy egészen élénk narancsszín sávval kezdődött a dombok felett, fölötte az ég mélykék sátor, a szemem láttára omlottak egymáshoz szelídülő, egymásban félénken felolvadó kontrasztokba.

Esténként, ha itthon vagyok és nem felejtem el, újra kimegyek, megnézni a naplementét is. Nézem, ahogy az ablakokban lassan felragyognak itt-ott a fények, s a hét órai harangszó után felkapcsolják a faluban s az összes többi kis településen a völgyben az utcalámpákat. Kedvem lenne mindannyiszor megtapsolni.

Egyik évszakban sem érzem ezt a túlcsordulást, amit csak ilyenkor, ősszel érzek. Az apró, ingyenes örömök túlcsordulását, bármerre nézek. A millió illatot, színt, hangot, amit csak ilyenkor lehet érezni, látni, hallani. 

Ez életem negyvennyolcadik ősze, s még mindig annyira elvarázsol, mintha a legelső lenne.

Őszi koszorú.

Ma, kicsit később, mint terveztem, de elkészült a őszi ajtódísz. Hagyománya van. Azzal kezdődik, hogy egy hosszú séta keretében összegyűjtöm a hozzávalókat, előveszem és kivasalom a tavalyi szalagokat, feldíszítem a koszorút és felerősítem a bejárati ajtóra. Apróság, de mégis olyan kedves, olyan sokat jelent nekem. 

Azt figyeltem meg, hogy nagyon könnyű abbahagyni dolgokat. Megszakítani akárcsak egy ajtódísz elkészítéséhez fűződő hagyományt. Kilépni valahonnan, félbehagyni, nem folytatni valamit, ami valamikor fontos volt. Néha, persze, nagyon is érthető okok miatt.

Például, ha csak az elmúlt egy-két hetet nézem, csak a közvetlen környezetemben: az egyik kórustársam kilépett a kórusból, így közvetlenül az őszi fellépések előtt, mert már nem leli örömét a közös éneklésben. A könyvklubom egyik tagja, aki pedig még a múlt hónapban is lelkendezve nyilatkozott az éppen olvasott könyvről, írt nekem egy üzenetet, hogy szeretne tartani egy hosszabb szünetet, mert ha mélyen magába tekint, úgy érzi, már nem okoz örömet a közös olvasás. Az egyik munkatársam beadta a felmondását, mert olyan nagy változások vannak, lesznek a szakmánkban - hála többek között a mesterséges intelligenciának is -, hogy ő így ötven évesen már nem érez magában elég lendületet, hogy újratanuljon mindent.

Egyébként mindegyik említett kilépést, abbahagyást megértem. A legszebb, legfelemelőbb dolgokba is bele lehet fáradni. El-elfogy a kedv, a téma, az ihlet. S figyelve az ötven éveseket, akikhez nem is olyan sokára én magam is csatlakozni fogok, azt látom, hogy valóban választás előtt állunk: vagy megpróbáljuk megtanulni az új dolgokat, megpróbálunk gyorsabbá válni, tájékozódni, alkalmazkodni a változásokhoz, vagy lemaradunk. (A magam részéről én feltétlenül szeretnék megtanulni mindent, amire csak lehetőségem van.)

Minden ilyen történet kérdéssé válik, választ vár, tőlem is. 

Kérdésre viszontkérdéssel válaszolok:

azon gondolkodom, hogyan végezhetném még nagyon szeretettel és kreativitással a dolgokat, amiket már végzek? 

Hogyan végezhetném jobban a munkámat?

Hogyan írhatnám még szebben a blogot? 

Hogyan tehetném még kedvesebbé a családi estéket? 

Mit mondjak a könyvklub háziasszonyaként a többi, még meglévő tagoknak? 

Mindenhez tudok fűzni egy-egy apró változást, játékot, ötletet. 

S ez elég is, a legtöbbször. Mert szinte mindig akad valaki, aki észreveszi és értékeli. Majd hozzáfűzi a sajátját. 

Néha eljön az ideje a befejezéseknek. Néha ez a nehezebb út, néha ez a legkönnyebb. 

De itt és most hadd szóljon azoknak a legszebb biztatás, akik kitartanak. 

Akik még nem adják fel. 

Akiknek még van kedvük tanulni, énekelni, írni, olvasni, beszélgetni.

Belső fényképalbum-

-nak nevezem azoknak a képeknek a gyűjteményét, amiket látok, de nincs időm vagy nem akarom őket lefotózni. Nincs időm, mert útközben történnek, miközben suhan velem az autó. Nem akarom, mert olyan bensőséges, hogy szentségtörésnek érezném elővenni a kamerát, telefont. Néha feljegyzem őket később, elidőzve minden apró részletnél. Ez az én belső fényképalbumom. A legutóbbi képet benne vasárnap reggel láttam egy dombtetőn levő parkolóban. Egy lakókocsinak átalakított régi mikorbusz mellett egy nő ült egyedül egy kempingszéken, kezében egy csésze. A széket úgy helyezte el, hogy a völgy felé nézzen. Ott ült a felkelő nap fényében és nézte a tájat. Olyan gyönyörű kép. Van benne valami, ami megszólít, ami ott van bennem is: az utazás szeretete, otthonosság, a vágy, hogy a legapróbb pillanatokat is széppé tegyem. Bátorság.

Minden egyes nap ajándék és egyben egy kérdés is, ami válaszra vár. 

Minden amit látok, ami velem történik, szól hozzám, és válaszra vár. Én döntöm el, hogyan válaszolok a csendre, az ablakot verdeső esőre, egy bókra, az útközben látott képekre, egyáltalán látom-e őket. Hogyan válaszolok egy kritikára, vagy ha becsapnak. Hogyan válaszolok egy meggondolatlanul odavetett, kicsit fájó megjegyzésre, vagy ha a mellettem levőnek rossz napja van. Hogyan válaszolok az élet szépségére. Ha semmi más felett nincs is hatalmam, ennek az egynek a jogát és felelősségét nem veheti el tőlem senki.

A derűs, bizakodó, mindenben a jót is meglátó embereket sokszor felszínesnek tartják. Naivnak.

Pedig rosszkedvűnek és ironikusnak lenni a legkönnyebb. Kétségbeesni, panaszkodni, elkeseredni, visszavágni, feladni - mind olyan válasz, amihez nem szükségeltetik különösebb megerőltetés. Mondhatni, természetesen jön és érthető is.

A reményhez, megbocsátáshoz, nagylelkűséghez, az örömteli alkotáshoz és munkához már erő kell. 

Kitartás és hit. Elhatározás. Idő. 

Mint mikor valaki levélpapírt vesz elő, hogy válaszoljon egy üzenetre. 

S addig írja, ha kell, újra és újra, míg olyan nem lesz, amilyennek szeretné.

A mai

istentiszteleten hallottam először a "Dájénu" című zsidó dalról, ami a pészáhi széder este egyik legkedveltebb dala. Lefordítva annyit jelent, mint: "már az is elég lenne nekünk..." A szöveg a zsidó nép hálájáról szól, többek között az egyiptomi rabszolgaságból való szabadulásért, a Tóra, a Szombat ajándékáért. Arról szól, ha ezek közül csak egyet kaptak volna, az is elégséges lenne.

Egy fárasztó munkahét után odafigyeltem rá, hogy kipihenjem magam a hétvégén. Hogy időt szánjak a lassú főzésre, a naplóírásra, az olvasásra, a hosszú sétákra. Péntek este pedig egy kis tábortűz mellett búcsúztattuk el a nyarat. 

Vasárnap este van, s még mindig nem szoktam meg, milyen gyorsan sötétedik. Úgy szerettem a balkonon tölteni a hosszú nyári estéket, egy-egy könyv társaságában. (Valamikor május végén, amikor körülbelül a negyvenediknél tartottam, abbahagytam - mert hirtelen rájöttem, vannak dolgok, amiket nem érdemes számszerűsíteni, s mert nem versenyzek senkivel - az idén elolvasott könyvek számolását.) Most néhány sor után már be kell jönnöm a asztali lámpa fényéhez. 

Szép volt a nyár. Szép volt az elmúlt hét, a hétvége. 

S a mai nap? A lehető legszebb volt.

Ha csak a hajnali derengés fényét láthattam volna az ég alján, semmit mást, az is elég lenne. Ha csak a reggeli párát, ahogy a dombok fölött lebegett, az is elég lenne.

Ha csak a kenyér és bor ízét vihetném magammal a mai napból, vagy a harangszó hangját, az is elég lenne. 

Ha csak a sárguló levelek aláhullását, a tócsák tükröződését, egyetlen kis makk tökéletes formáját, az első gesztenye simaságát, ahogy felemelem és a zsebembe teszem, az őszi égbolt tágasságát, a párolt répa, tök és cékla színét a tányéromon, a cicáim puhaságát, ahogy dorombolva az ölembe ugranak, ha csak egy-egy kijegyzetelt Dosztojevszkij mondat szépségét kaptam volna, ezekből egyetlenegy is elég lenne, hogy csordultig legyen a szívem. Hogy újra és újra megköszönjek mindent.

 

Hazaérkezni

egy hosszú körutazás után mindig szép érzés. Hazaérkezni úgy, hogy valaki vár ránk, még szebb. Ahogy megállt az autónk a ház előtt, mintha csak egy fél órát lettünk volna távol, s nem egy egész hetet, máris megjelent Lizzie bozontos feje a muskátlitól roskadozó balkonládák között, majd néhány másodperc múlva már rohant is le hangos nyávogással a macskalétrán, hogy üdvözöljön. Azóta árnyékként követ. Néha az a gyanúm, hogy Lizzie tulajdonképpen csak úgy tesz, mintha macska lenne. Igazából kutya.

Mr. Darcy órákkal később érkezett haza a szokásos esti kalandozásaiból. Éjszaka addig szerenádoztak örömükben, hogy újra van kinek, az ablakunk alatt, míg be nem engedtük őket aludni a nappaliba. Fogalmam nincs, hogyan és mivel töltötték távollétünkben a napokat. Mióta befektettünk egy automata macskaetetőbe, minimális emberi felügyelettel is elboldogulnak. Tegnap este, mikor idén először elővettem a skót mintás gumicsizmámat és sétálni indultam eső után az erdőbe, cirkalmas nyávogással kérdezték - gondolom én -, hova indulok már megint s hogy csatlakozhatnak-e. De, mióta minden ragaszkodásuk ellenére pont tőlük is tanulom, hogy lehetnek határaim, most inkább magamban mentem.

Inkább kutyás* vagyok, mint macskás, ha már mindenáron választani kellene. Én magam is voltam inkább kölyökkutya az életem során, aki el-elepedt egy kis figyelemért vagy dicséretért. Hálásan minden apró, az asztalról aláhulló morzsáért. Ragaszkodóan és hűségesen, akkor is, amikor a másik fél már nem szerette volna. Aki, csak azért, hogy mindenkinek jó véleménye legyen róla és mindenhol megfeleljen, már nem is tudta, ki ő és őszintén mit szeretne. Inkább azt figyelte, mit szeretnének mások, hogy szeressen.

A cicamicák csak azért kerültek hozzánk, mert egyelőre nem lehet kutyám. De ez nem érdekli őket. Már rég megbocsátották. Egy percig sem könyörögtek a szeretetemért. Kapcsolatunkat nem a rám utaltságuk határozza meg. A kutyákkal ellentétben, akik képesek megfigyelni, mi teszi boldoggá a gazdát s ennek megfelelően viselkednek, a macskák valahogy mindig tudják, kik ők és mit szeretnének. Csak néhány hónapja élnek nálunk, de mikor hosszú utazások után hazatérünk, ugyanott várnak ránk, ahol hagytuk őket. Erre csak a legbiztosabb szeretet képes.

* Ezzel a bejegyzéssel válaszolok Betty kérdésére, aki arra volt kíváncsi, mit tanultam a cicáinktól.

November.

Ma reggel elővettem és leporoltam a fényképezőgépemet, majd elindultam az erdőbe. Szeretem a novembert, az ideit különösképpen, mert ez a dísztelenség jobban megérinti a szívemet, mint bármilyen lélegzetelállító pompa. A szürke égbolt, a csupasz ágak, a sáros ösvények, a tócsák, nedves avar, a szelíd, alig érezhetően és hallhatóan eleredő eső összhangban van az én belső, személyes novemberemmel, ahol rendben van, hogy visszafogottabb vagyok, csendesebb, s hogy siettetés nélkül elviselem azt, ami nehéz, ami hiányzik. Elindultam, figyelmet szentelve - a kamera csodálatos eszköz - az útszélen található egyszerű szépségeknek, melyen nem elállítják, hanem visszaadják, tudatossá teszik a lélegzetemet. Ki- és belélegzek. Élek. 

Kiérve az erdőből a pékség fele vettem az utamat. Éhes voltam. Rendeltem egy vajas perecet, egy csésze kávét, egy pohár narancslevet. S mielőtt hazaindultam volna elkezdeni a munkanapot, nyugodtan megreggeliztem. 

Másnak semmiségnek tűnhet. Egy séta, majd reggeli a faluban. Nekem, itt és ma: bátorságpróba. Vigasztalódás. Egyszerű szavak keresgélése, hogy kifejezzek valamit, ami bonyolult és amire tulajdonképpen nincsenek is szavak.

Őszi este.

Mint egy lassan haladó hajó az idő tengerén, olyan a szoba. Az ablakon át napsütés, esőillat, nagy, sötét felhők árnyéka, észrevétlenül érkező sötétedés. A kis asztalon fenyőillatú gyertya, két fényes gesztenye, teáskanna, körtés-gyömbéres tea. Tegnap úgy mentem el a nagy fa mellett az utca végén, hogy nem hajoltam le még egy pici gesztenyéért sem. Csak rájuk pillantottam, s mentem sietve tovább. Utólag fájt. Ma kettőt is hoztam, ajándékba. 

Mint egy mező, olyan a szoba. Mint egy piac. Semmi sem passzol semmihez. Növények, könyvek, fényképek, színes lámpafények. Régi kanapé, frissen mosott ágytakaró. Októberi este. A teáscsészék mellett egy tálban szilvalekváros kifli. A szemek, így közvetlenül séta után, még tele az őszi égbolt végtelenségével. 

Az óra negyed nyolcat mutat, most már mindörökre ennyit fog mutatni, ahányszor csak erre a pillanatra gondolok, amikor, azon kívül, hogy megállt egy pillanatra az akármilyen lassan, de mégiscsak haladó hajó, nem történik semmi. A dió illata fog eszembe jutni, az esőáztatta avar színe, a gesztenyefa szelídsége, a szépség utáni lehajlás természetes mozzanata, melytől a térdreborulás csupán egyetlen apró mozdulatnyira van. De ha mindent el is felejtenék, a lehajlást megelőző, bizalommal teljes gondolatot akkor sem fogom, legalább ez az egy dolog, ha rajtam múlik, nem fog megváltozni, soha, nem fogok úgy elmenni egy fa mellett, hogy ne hajolnék le egy aláhulló falevélért, egy szem dióért, egy gesztenyéért, hogy ne köszönném meg, hogy ne emelném egy pillanatra a fénybe.

Az én almafám.

Elnézve a zongora tetején tornyosuló könyvkupacot, ahova az utóbbi négy, négy és fél hónap alatt kiolvasott könyveket gyűjtöttem, elmondhatom, hogy sokat olvasok és gyorsan. (És sokat is felejtek. Sokat és gyorsan.) De ahogy telik az év, mind inkább azt érzem, nem csak a széleskörű, hanem a mély olvasottság is számít. Talán ezért van ott bennem újabban egyes régebbi olvasmányok újraolvasása iránti késztetés is. Ha egyáltalán létezik ilyen, mert bár a könyv ugyanaz, én sokat változtam az eltelt időszak alatt, már nem vagyok ugyanaz a személy, mint mikor először találkoztunk. 

Arra gondoltam, kiválasztok néhány írót, és a következő években többnyire csak velük foglalkozom. (Nem kizárólagosan, mert lehetetlen lesz nem elolvasni néhány szívemnek kedves író újonnan megjelenő könyvét is, természetesen, a Szentírás olvasása pedig, nem csak néhány évig, de számomra egy életen át kitartó olvasmány.) Peter Kurzeck, Virginia Woolf, Dietrich Bonhoeffer az eddigi választottaim, s még gondolkodom egy negyediken, aki magyar lesz és talán költő, elnézegetve a könyvtáramat, Pilinszky felé húz leginkább a szívem. Fontos a különböző műfaj, nemzetiség, s hogy női író is legyen köztük. 

Egy író, költő életművét mélységében elolvasni számomra azt jelenti, hogy foglalkozom nem csak az összes számomra beszerezhető művel, hanem, hogy elolvasom az életrajzát, a kiadott levelezését, naplóit, utánanézek a könyvekben megemlített festményeknek, zeneműveknek, próbálok kapcsolatot keresni az egyes művek között. 

Azt hiszem, nem maradok le semmiről, ha kevesebb új könyvet olvasok. Legyünk őszinték. Azért ezt így - még -  nem hiszem, de terelgetem a szívemet, hogy tanulja a "kevesebb néha több" művészetét. Aki mindent elolvas és mindenről tud valamit, az általában végül nem ismer mélységében és igazán semmit. 

Tegnap, mikor a nap legnagyobb részét sötétté és nyomottá tették a világban történő erőszak és legújabb háború hírei, úgy éreztem, ezt elviselni csak egy dolog segíthet: ha ültetek egy almafát. 

Szabaddá tettem a munkaasztalom melletti polcot és elrendeztem rajta a kedves Kurzeck könyvgyűjteményemet. Utánanéztem, mi hiányzik, előkerestem egy könyvutalványt, amit még a születésnapomra kaptam a kollégáimtól, s megrendeltem néhány könyvet. Elővettem egy üres füzetet, kineveztem olvasónaplónak. Majd elkezdtem máris olvasni, legalább néhány oldalt. 

Egy világban, mely az eseményeket tekintve, ma, holnap, tönkreteszi magát, nem tudok ennél szebbet én sem elképzelni, mint ültetni egy almafát. Ez a könyvespolc az enyém. Bármi lehet almafa, amit bizalommal kezdünk el, hosszú távra, lassú növekedést tervezve. Mély gyökerekről álmodva, s tápláló gyümölcsről, az ágakon megpihenő madárkákról, zümmögő méhekről, vigasztaló, örökkévaló szépségről.

Reggeli gondolatok a konyhában.

Tegnap este, lefekvés előtt még elmostam a teástermoszt, a csészét, amiből délután a kávét ittam, a poharat, amiben a vizet tartom, mikor, mint egy gyermek, előveszem az ecsetet és megfestem, nem törődve a végeredmény objektív értékelésével, az asztalon levő csendéleteket. 

Reggel ködös tájra ébredek. Bemegyek a konyhába, s a megszokott reggeli mozdulatok közepette egyszer csak szíven üt a mindennapi tárgyak nagylelkűsége. A csésze üressége a vízsugár előtt. Ahogy az ablak átengedi az összes, még csak akadozva, a ködtakaró mögül érkező fényt. Nem tart meg magának semmit. A gyufaszál sercegése, ahogy, miután átadta a lángot, füstölögve elalszik. Az ecsetek, szolgálatra készen. 

S én? Én is itt vagyok. Frissen mosott hajjal, estig gondosan beosztott idővel. A gyorsan lepergő perceket, amik még hátravannak az indulásig, még bármire használhatom. Felajánlhatom az ürességemet, átengedhetem a fényt, átadhatom a lángot, egyszerűen csak megállhatok csendesen, sietség nélkül, szolgálatra készen.

Isten hozott.

Vászonszatyorral indulok az erdőbe kincset keresni. Ágakat gyűjtök bele, leveleket, indákat, diót, csipkebogyót, gesztenyét, elvirágzott virágot, éretlen szedret és gesztenyét. 

Az ágak töredeznek, némelyik inda szúr, a csipkebogyó tövisei összekaristolják a kezeimet. A száraz virágok útközben elhullatják a pihéiket. 

Hervadó, törékeny, tökéletlen hozzávalókból készítem el a hagyományos őszi koszorút. Körbetekerem piros szalaggal, masnit kötök rá, majd odaerősítem a bejárati ajtóra. 

Végül én is odaállok egy fotó erejéig, hogy aztán alaposabban elnézegetve elkezdjem szétválasztani, mi az, ami - kívül-belül - tetszik magamon, mi az, ami nem. Képzeletbeli függőleges vonalat rajzolok egy képzeletbeli papírra. Egyik oszlop a pro, másik a kontra. 

Mintha szét lehetne választani azt, ami egész. 

Mintha a gesztenye ugyanolyan sima és fényes lenne a szúrós burok nélkül is. 

Mintha a virág akkor is több lenne, mint szép, ha nem szórná szét a magvait. 

Mintha létezne rózsa tövis nélkül, és szépség elmúlás nélkül, és mosoly könnyek nélkül. Mintha lehetne úgy odaadni önmagunkat teljes szívvel az életnek, hogy annak ne maradjon nyoma.

Odaállok a feldíszített ajtó elé s a képzeletbeli papírra inkább azt írom oda nagy, hívogató betűkkel, hogy: 

Isten hozott az én kedves, tökéletlen világomban.