Advent

mindig egy nagy, fényes meghívással kezdődik. 

Csak néha - mint ahogy idén már csodálatosan átélhettem - nem akkor, nem olyan gondosan előkészítve, nem azokkal szemben s nem úgy, ahogy én azt esetleg elképzelem. Fiatal, egészen friss ismerőseink kérdezték üzenetben, meglátogathatnak-e vasárnap délután, körülbelül egy óra múlva már nálunk is lennének, ha lehet. Úgy hallották, a dombok között, ahol élünk, havazik - szívesen építenének az udvarunkon, de tényleg csak ha nem zavarnak, egy hóembert.

Hóember végül - túl friss volt még a hó - nem épült. Helyette talán valami más. Barátság. Elnéptelenedett ebédlőnkben igazi asztalközösség. Annyira elszoktam a vendégektől, még kenyér sem volt itthon. Viszont néhány palacsintához elegendő hozzávaló igen: liszt, tojás, tej, lekvár.

Advent mindig egy meghívással kezdődik. 

Ez történhet úgy is, hogy valaki meghívatja magát. Kérdezni, kérni néha a legnagyobb ajándék. Az élethez elengedhetetlen érzést adja a másiknak: szükség van rám, adhatok még én is valamit.

Wunschzettel.

 

A főnöknőm hároméves kislánya, aki rendszeresen az irodában tölti az ebédszüneteket, arra kért néhány napja, írjam le a kívánságlistámat karácsonyra. Fel sem merült benne, hogy esetleg nincs ilyenem. A háromévesek világában, úgy tűnik, a kívánságlisták írása a legújabb, magától értetődő, szezonális divat. Papírt is kaptam hozzá, sietve feljegyzett még valamit a lap bal oldalára, majd elsietett. Az új feladatot fontosabbnak ítéltem meg annál, amivel éppen foglalkoztam, ezért haladéktalanul nekiláttam. 

A német nyelv "wunschlos glücklich"* kifejezése ismeretlen fogalom a gyerekek s a gyermeki lelkülettel megáldottak körében. Dietrich Bonhoeffer írta: Wunschlosigkeit ist Armut. Akinek nincsenek kívánságai, az szegény. Szegény ötletekben, tervekben és célokban. Nem tartja elképzelhetőnek,  tartogathat még meglepetéseket az élet. Nem keres új utakat. Nem ragadja meg a lehetőségeket.

A kívánságlistám elnyerte apró megbízóm tetszését. Csak hozta és hozta lelkesen az újabb lapokat.

Néhányat hazahoztam, megőriztem üresen. 

Még keresem a szavakat. 

Még nem tudom, mivel írjam tele. 

Csak azt tudom, a szótlanság, üresség - ha vágyódó, imádkozó, küzdő szívből ered - nem a szegénység jele.  

* tökéletesen, maradéktalanul boldog

Advent

első vasárnapja előtti nap. Semmi sem indul jól, pillanatok alatt még az is tönkremegy. Kinézek az ablakon, havazik. Felettem az ég szűk, alkalmazkodik, mint mindig, az én elképzeléseimhez. Ma belefér egyetlen ablakkeretbe. A havas táj gyönyörű. Az örömtelen szívnek mégis közömbös. A kegyelem valahol messze, az emberi világon kívül. Pillanatnyilag elérhetetlen. Az ajtó belülről zárva, a kulcs a zárban, csak képtelen vagyok elfordítani. Még csak november vége, mégis biztos vagyok benne, fogadni mernék rá, idén - száz százalék - karácsony elmarad. 

Advent. Egyáltalán nem állok készen rá. Az egész világ valahogy nem áll készen rá. 

A nap folyamán észreveszem, még nem is csomagoltam be a két ajándék cipősdobozt, bár már hetek óta megvettem a belevalót. Halogatnám, sajnos nincs hova, holnap leadási határidő. Nekifogok. Először is bevonom vidám csomagolópapírral mindkét dobozt. Majd csordultig töltöm mindenféle aprósággal, amiről csak elképzelhető, hogy örülni tudna neki egy-egy kisgyerek. Édesség, puha zokni, mikulás sapka, füzetek, színes ceruza, gyurma, ragasztó, hegyező, csillogó hajcsattok, apró játékok, kesztyű, képeslap, ilyesmi. 

Közben, csak úgy mellékesen, elfordítom a zárban a kulcsot. Az ajtó attól még természetesen csukva. A kegyelem még mindig odakint, de mintha már nem lenne olyan messze, mint a hűvösen ragyogó, napközben láthatatlan csillagok. Mintha ott állna a közvetlen közelben, nekitámasztva minkét kezét, akárcsak én, a kérlelhetetlen ajtókeretnek. 

Advent. A kalendárium lapjai nem igazodnak a világ hangulatához. 

Itt van. Pontosan érkezik, lassú léptekkel folytatja megkezdett útját - készen állunk-e rá vagy sem, velünk vagy nélkülünk, odakint vagy bennünk, mindennel együtt és mindenek ellenére. 

Nem törné ránk az ajtót, soha. 

Mikor félretéve büszkeséget, vélt vagy valós igazságot, jogot, s elpazarolva a nap összes szép lehetőségét lenyomom végre a kilincset, fénye beragyog a résnyire nyitott ajtón. 

A híd.

Ahogy araszoltam a faluba vezető útkereszteződésnél keletkező szerény közlekedési dugóban, felfigyeltem egy körülbelül két éves kislányra, akit az édesapja tolt fél kézzel egy kisszekérszerű alkalmatosságban az út szélén. Másik kezében egy kihangosított telefont tartott, ügyeket intézett. Az édesanya mögöttük, járda híján nem fért el az egész család egymás mellett. Minden résztvevő belesüppedve egy saját világba, foglaltan, befelé tekintve, kicsit kívül-belül dideregve a november végi szürkeségben - az anya, az apa, az autósok. Egyedül a kislány forgatta kíváncsian a fejét. Ahogy észrevette a mosolyomat, azonnal elkezdte építeni ő is a kedves, külön világokat legegyszerűbb módon összekapcsoló hídat: viszontmosollyal, integetéssel, érdeklődéssel. Addig integettünk, míg tovább nem indult az autósor. Kicsit még utána is, míg csak látni véltem az út mentén igyekvő kis csapatot jobbra kanyarodás előtt a visszapillantó tükörben. Egyszerű történet volt a fáradt, késő délutánban. Nem vette észre senki. Otthon sem meséltem el, szóban valahogy nem volt újdonságértéke. Mégis bearanyozta a fák alatt már türelmesen várakozó, ködbe boruló estét.

Karácsony elvitelre.

A Butlers a kedvenc lakberendezési boltom. Kötelező pont a tennivalók nem kötelező listáján ahányszor csak meglátogatom a lányomat. A világnak eme szerény, félreeső sarkában, ahol én élek, még ugyan javában tart az ősz, de a nagyváros már komplett karácsonyi lázban ég. A fákon égősorok, az utcákon mézeskalácsot, forralt bort, pörkölt mandulát, sült kolbászt és gesztenyét árusító standok. A kézműves pralinék boltjában igazi, sűrű, olasz forró csokoládé, plusz ötven centért tejszínhabbal a tetején, elvitelre. Minden sarkon egy-egy utcazenész. A kirakatokban karácsonyfák, mikulások, angyalok. Felettünk a csillagos ég. S a Butlers. Feltétlenül. Nincs szükségünk semmire. Csak nézelődni lépünk be. Komplett ünnepi étkészletek, abroszok. Szárított virágok. Gyertyák. Minden elképzelhető színben, illatban és méretben. Képeslapok. Szobaillatosítók, diffúzorok. Kis méretű rágógumi automata, hozzá átlátszó tasakokban színes rágógumik, utántöltésre. Műfenyők. Égősorok. Kispárnák, műszőrme ágytakarók. Szappanok, faliszőnyegek. Táskák, aranyozott képkeretek. Filcből készült tehén és kecske karácsonyfadíszek. Mintás zoknik és csomagolópapírok. Mini kozmetikum szettek. Illóolajok, termoszok. Bögrék. Konfetti. Zenélő hógömbök. Hosszas, édes tépelődés után kiválasztunk két csomag szalvétát karácsonyra, egy hegyi kunyhósat és egy arany-ezüst színű fenyőtobozosat. S még egy apró mécsest nekem, mert nincs itthon elég. Egy jövő évi tervező naptárat neki, sötétkét vászonkötésűt, finom, illatos lapokkal, a legszebbet. Rábeszélem egy merry-go-round mécses körhintára is, pici angyalokkal, hasonló a régihez, mely már évekkel ezelőtt tönkrement. S egy teás adventi kalendáriumra is, feltétlenül. A kasszánál, fizetés előtt még gyorsan hozzáteszek az egészhez egy doboz csillagszórót is. 

Másnap hajnalban, közvetlenül visszaindulás előtt, még mielőtt felébredne, elmosogatok,  kávét és teát főzök, egy tányéron elrendezem a tegnapi, maradék péksüteményt. Mikor belép a konyhába, meggyújtok két csillagszórót.

Élvezni az életet nem azt jelenti, hogy minden tökéletes vagy könnyű.

A képességet, a készséget jelenti, melyet először is önmagában teremt meg az ember - egy akármilyen apró terét az örömnek, játékosságnak, szépségnek. Egy védett helyet, ahol megengedhető a szívnek, hogy a lehető legkisebb ok is felvidítsa, megvigasztalja. 

Minden csillagszóró egy-egy kis karácsony elvitelre. Az év bármelyik évszakában elővehető. Bármilyen apró tűztől lángra kap. Megvilágítja az álmos konyhát, szétosztogatja önmagát, csillagokkal szórja tele az éjszakát.

Kedvenc ruhák.

Frissen vasalva. Egyenként vállfára akasztva. Kockás, levélmintás, virágmintás ruhák. Nem túl ünnepiek, nem túl hétköznapiak. Mindennapi használatban. Nem öltöztetnek alul, nem túl. Zöld, sötétkék és bordó színben. Régiek és egészen újak. Slow fashion, fast fashion. Fair és kevésbé fair termelésből. Egyik-másik itt-ott javítva. Mindegyik hosszas mérlegelés után, gondosan kiválasztva. A barna bakancshoz hozzágondolva. 

Kedvencek és még kedvencebbek. 

Láthatóak és láthatatlanok.

Az üdvösség ruhája, az igazság palástja. * A szépség, a méltóság köntöse. A biztonság nagy, puha sálja. A bizalom jó meleg kabátja. S a kitartóan szemerkélő, novemberi esőben ráadásul még az öröm nagy piros, fehér pöttyös esernyője is. 

* mai napi Ige - Ézsaiás 61:10

Kívánságlista novemberre.

Hosszú séták a szürkeségben, majd hazaérve egy-egy tányér forró leves.

Dísztelen szépségben gyönyörködő szemek.

Áldás a szeretteinkre való emlékezésben s a hónap végére már beköszöntő adventben.

Színes fonalak a karácsonyra készülő zoknikhoz.

Vízhatlan bakancs. Egy-két túlméretezett gyapjúpulóver.

Elegendő könyv a végtelennek tűnő estékhez.

Finom illatú, hidratáló kézkrém.

Akácméz a teába, gyömbércukorka a kabát összes zsebébe.

Az idei legelső hóesés öröme.

Apró meglepetések a postaládába.

Néhány csepp citrom illóolaj a párologtatóba. Vagy narancsos. A mirha illata is finom.

S fény. Sok fény. Hirtelen felcsillanó a szemekbe. Lassan derengő a hajnali égre. A gyertyák fénye, a minden évben elővett, ablakpárkányra állított ikeás csillagoké, a mosogatókagylók fölé szerelt lámpáké, alattuk a nap utolsó, mindent még gondosan elrendező mozdulatoké. A vigasztaló szavaké, melyek elérik a szomorú, néma mélységet. S ott világosságot teremtenek. S utat mutatnak a következő lépésekhez.