Nemcsak

a délután esett s már tova is tűnt kevéske hó miatt gondolom úgy, hogy ma érkezett meg hozzánk a tél.  Csak úgy, tudom. A száradó s még fagyosan beszedett ruhák illatosak,  Mici aluszékony, nekem pedig jól esik vacogva is tenni-venni odakint.

Annyi örömöm van  - szinte restellek is ennyi idő után pont most rájönni - a német nyelv (örökös és végtelen időkig tartó) tanulásában. Tanítanak a könyvek, a versek, a zsoltárok (Isten németül szól hozzám...), a gyerekek, az egy-két barátnőm. Az a titka amúgy, hogy belülről kell, egy életen át, és nem idegenként. A magyarul egyben le sem fordítható "verinnerlichen" szó annyira szépen fejezi ki azt, amit átélek: belülről szemlélem, bejárom, belakom.

Ilyesmik miatt szoktam boldog lenni.

"mindig szeretni

fogják a könyvet azok, akik fáradságos munkával eljutottak oda, hogy könnyedén olvassanak", írta K. Vonnegut már nem tudom melyik könyvében, hát nem tudom, nekem beletörött a bicskám Thomas Mann Varázshegyébe...olvasatlanul vittem vissza a könyvtárba, valami könnyedebb (és könnyebb), vékonyabb könyveket hoztam el, amik jól beleférnek a hátizsákom zsebébe. Joan Aiken nevén akadt meg a szemem, meg a könyvei címén, olyan ismerőseknek tűntek ( Lady Catherine nyaklánca például...), aztán láttam, hogy a Jane Austen könyvek mellékszereplőiről írt regényeket. Ezek jók lesznek most. Nem esik le a karikagyűrű a kezemről ha elismerem, nem vagyok annyira kékharisnya sem, nem tudok annyira németül sem, s nem bírok olyan nehezet cipelni sem, mint képzeltem magamról. Jól van.
Én most kicsit veszem a csigaházamat és visszahúzódom bele, de majd jövök, perszehogy.
Boldog őszt továbbra is.

Egy ideje

beiratkoztunk a helyi könyvtárba, szóval még mindig az olvasás révén tanulom leginkább a nyelvet ( és fogom is még vagy húsz évig, mert szerintem esetleg akkor fogom úgy gondolni, hogy tudok is németül...ha egyáltalán meg lehet tanulni egy idegen nyelvet olyan szinten, mint az édes anyait. Mikor olvasok egy-egy magyar verset, olyankor mindig annyira sajnálom azokat, akik ezt soha nem fogják érteni, mert hiába tanulják meg esetleg a szavak jelentését, azokat a kis finom dolgokat a szavak mögül csak az értheti, aki beleszületett...szóval sokat gondolkozom ilyesmin). Viszont a rádiót is sokat hallgatom, és nemjó érzés rossz otthoni híreket hallani, jobb is, hogy csak a felét ha értem. Mostanában pedig rászoktam a dvd-nézésre, szigorúan német szinkronnal, esetleg német felirattal, de mivel a kettő általában nem fedi egymást, inkább csak bezavar. Így esett, hogy a lányokkal a héten megnéztük a Jane Austen Büszkeség és előítéletét, a többrészes BBC változatot, szóval azt, amelyikben Mr. Darcy olyan szépen tud nézni... nem sokat beszél, de nézni azt tényleg tud. Egészen furcsa nyelvi élmény, ezt mondhatom.
S hogy visszakanyarodjak a könyvtárhoz, azért is szeretem, mert mindig van egy halom könyv az ajtó mellett, amit ingyér' el lehet vinni, és ott találtam ezt a könyvet, ami a nevemet viseli. Szóval ezt olvasom jelenleg, és tetszik nagyon. Szeretem felfedezni az ilyen senki által sem ismert kis regényeket, és azt is szeretem, amikor a mindenki által jónak tartottakat meg félreteszem, mert nekem semmit sem mond.
Szerintem ebből a témából kihoztam, amit lehetett, s közben a teám is elfogyott, szóval muszáj nekifogni a halogatott dolgaimnak.

A délelőttöt

Juttánál töltöttem. Meghívott reggelire egy másik barátnőjével együtt, és azonkívül, hogy jót beszélgettünk, de tényleg, most fáj a fejem, három okból kifolyólag: még mindig náthás vagyok, másrészt Juttának hatalmas kávésbögréi vannak, és mire észbe kapok, mindig teletölti nekem, és most három napig nem fogok aludni, míg ki nem megy a szervezetemből a rengeteg koffein, harmadrészt pedig még mindig fejfájdító órákon át németül értekezni. Kaptam kölcsönkönyveket, úgyhogy olvasok és jegyezgetek amennyit csak tudok...mert, mondtam már? Egyelőre nem lesz tanfolyam, pedig már mióta várok rá, mert itt helyben nincs mégsem elég jelentkező, és más városban már túl előrehaladtak ahhoz, hogy bekapcsolódjak. Illetve hát bekapcsolódhatnék, de nincs elég önbizalmam hozzá, és nem is az a célom, hogy minél hamarabb legyen egy nyelvvizsgabizonyítványom, hanem tényleg mindent meg szeretnék tanulni, amit lehet. Lógattam is az orrom emiatt egy kicsit, de majd' félév alatt így is sokat tanultam, magamtól. Beüzemeltem amúgy megint a német blogomat, és azt is úgy próbálom írni, mintha magyarul írnám, tehát nem szótárral és nem túl gondosan, hanem azon a szinten és azzal a szókinccsel, amivel pillanatnyilag rendelkezem.

Az éjjel

megnéztem ezt az igaz történeten alapuló filmet. Egy fickóról szól, aki elmegy egy távoli, exotikus szigetre, hogy misszionáriusként dolgozzon a beszülöttek között. A nyelvet nem tudja, persze, és van benne egy olyan rész, ahol annyira felbosszantja ez a tény, hogy nekiül, és napokig nem eszik, nem érdekli semmi más - csak olvassa az angol Bibliát párhuzamosan a bennszülöttek nyelvén írottal. A végén persze kidől, de meg is alapozódik végre a nyelvtudása. Eléggé drasztikus formája a nyelvtanulásnak, de működik.
A wikipédián találtam egy bejegyzést, amit ugyancsak nagyon érdekesnek találtam. Lomb Kató nyelvtanulási módszeréről szól.
"Ahogy fogalmazott, a nyelvek világában három „autó”-val közlekedik, nevük: autolexia, autográfia és autológia. (E görög eredetű szavak elemei közül az auto- az önmagát jelenti, a -lexia, -gráfia és -lógia pedig az olvasást, írást és beszédet.) Az autolexia az önmagamnak való olvasást jelenti: a könyv, amit egyedül fedezek fel, ami mindig újat és újat nyújt, amit bárhová magammal vihetek, ami nem unja el a kérdezősködést. Az autográfia az önmagamnak való írást jelenti, amikor a gondolataimról, élményeimről, mindennapjaimról megpróbálok épp azon a nyelven írni, amit tanulok; nem baj, ha butaság, nem baj, ha hibás, nem baj, ha egy-egy szó kimarad. Az autológia az önmagammal való beszélgetést jelenti, amikor a gondolataimat, vagy amit épp az utcán látok, megpróbálom jártomban-keltemben a tanult nyelven kifejezni, eldiskurálok magamban."
És itt megint arra gondolok, hogy érdekes, ahogy az emberek egymástól függetlenül találják ki ugyanazt. Hogy azt hiszem, eredeti ötletem támadt, aztán később látom, más már rég kitalálta. :)
Merthogy a német nyelv keserves elsajátításának rögös útján én tulajdonképpen főleg az autolexiát használom, és eddig nem is hallottam Lomb Katóról. Ami az autográfiát illeti, hát...khm...elő kellene vennem újból a német blogom, nemdebár..:) Az autológia még új terület nekem, de ezen ne múljék...
Szóval, ilyenek vannak. Mindennap tanulok valami régit és újat.

A múlt heti

zűrzavartalanosításnak pillanatnyilag ugyan nyoma sincs, de én a szívem mélyén tudom, hogy ez csak a látszat. És a látszat csal néha. Amúgy ma voltunk vendégségben, és én nagyon szeretek vendégségbe járni, csak ilyenkor mindig annyira koncentrálok, hogy szépen el tudjak társalogni németül néhány órán keresztül, hogy aztán megfájdul a fejem. Mindenesetre, most sokkal kevesebbszer nevettem olyan poénokon, amikről fogalmam se volt, hogy miről szólnak, - illetve, hogy pozítiv legyek: többször nevettem olyanokon, amikről tudtam, hogy mire vonatkoznak - mint mondjuk egy-két hónappal ezelőtt, és azért ez nagy haladás, és nagy optimizmussal tölt el a jövőre nézve.

Eddig

öt német regényt olvastam el, szótár segítségével nátürlih, de akkor is...Igaz, ez a hatodik rém unalmas, kínozom itt magam a fordítással. Valami haszna viszont csak lehet, mert már a negyedik ember hazudja, hogy jól tudok németül. Mondjuk, nem csoda, ha ezt mondja, hiszen összvissz tíz szót ha beszéltem vele, és míg az ember hallgat, és okosan néz, bármit el tud hitetni magáról.

A (nemlétező) nyelvtudásomról

tájékoztatván mondom: tegnap valaki azt mondta, hogy igazán sokat fejlődtem az elmúlt néhány hétben, amit nem egészen hiszek, mert pont vele beszélek úgy, hogy a fele mondatot angolul, a másik felét németül mondom. Ahogy sikerül, meg ahogy eszembe jut, mert egy nyelv-saláta van a fejemben. Ma pedig, láttam egy babaárust, és megkérdeztem tőle, hogy ő varrta-e a babákat...Erre ő mosolygott, és azt kérdezte, hogy portugál vagyok-e. :) Egy magyar, aki portugál akcentussal beszél németül. Ez lennék én.

Nem azért mondom, de

látszik, hogy Sára az én gyermekem. Jó, nem csak az enyém. :) Ma 1-est kapott német tollbamondásból, és itt ugye az 1-es a legjobb jegy. Most már sokszor ugyanazokat a feladatokat kell elvégezze, mint a többiek, és ez pont egy ilyen volt, ezért olyan nagy kunszt.:) Persze, egyáltalán nem az érdemjegy érdekel, hanem az, hogy hallás után le tudja írni a magyar írásmódtól annyira különböző német szavakat.
Amúgy Enikő három hete jár naponta 3-3,5 órányit óvodába, de már egy-két dalocskát el tud énekelni, persze nem túl tisztán ejtve a szavakat. Ezt is csak akkor, ha elfelejtkezik magáról, mert ha kérem, hogy énekeljen valamit, akkor azértse.
Ha így haladunk, össze kell kapjam magam, mert hamarabb megtanulják a nyelvet, mint én, és az milyen lenne már.:)

Nem akarom elkiabálni, de

valami kórság kerülget...Már nem érzek indíttatást arra, hogy naponta vagy tízet pósztoljak. Vagy húszat. Ebben a témában két elméletet hallottam: 1. akkor nincs kedve blogolni valakinek, ha az élete már annyira boldog és sínen levő, hogy arról már nincs is értelme írni. 2. akkor nincs kedve blogolni valakinek, ha az élete annyira boldogtalan és kilátástalan, hogy arról megintcsak nincs értelme írni.
Nem tudom, hol az igazság, mert én soha nem tudtam magam ilyen kategóriákba besorolni. Például, a mai napig nem tudom, milyen vérmérsékletem van, mert én a négy közül egyikbe sem tartozom.
Meg az is van, hogy szerintem már mindenről írtam. Most mondjam el megint, hogy szerintem itt Németországban vasalnivalónövelő hatása van a levegőnek, vagy nem tudom, mivel magyarázzam, hogy kétnaponta borul ki a szekrényből a gyűrött ruha, pedig igencsak szorgosan járok mindig a végére...Vagy azt, hogy mindjárt két hónapja vagyunk itt, de ooolyan semmire se haladtam a nyelvtanulással, hogy nagyon semmire...Persze, lesz ez jobb is, szerintem hatalmas mennyiségű passzív tudással rendelkezem, csak éppen a népek itt úgy rakják össze a mondataikat, hogy a csodának se értem. Vagy.. amikor azt hiszem, hogy értem, válaszolok is, és vagy két nap múlva jövök rá, hogy mást mondott az illető.
Ezek olyan kis hol vicces, hol kevésbé vicces dolgok számomra, attól függ, milyen lábbal keltem fel aznap. Ugyanazt a dolgot lehet így is, úgy is nézni, csak az a baj, hogy én hol így, hol úgy nézem, tehát elég kiszámíthatatlan vagyok. Pedig, pedig...mindig arra vágytam, hogy én legyek a végzet asszonya ( na jó, nem is, csak kitaláltam egy szójátékot, most ez fog következni, vagyis a szójátékféle, zárójel bezárva... ), de úgy tűnik, inkább én vagyok a véglet(ek) asszonya. Vagyis, mikor hogy. Mert például most nagyon kiegyensúlyozott vagyok. Ez van, ha az ember elkezdi analizálni magát, minthogy menne feltörölni a kiömlött teát a konyhában.
Szóval, most hogy közöltem, mennyire nincs kedvem blogot írni, persze máris írtam egy jó hosszút, mert ez így szokott lenni, legalább ez kiszámítható az életben. De, hogy legyen valami értelme is ennek az egésznek, teszek fel néhány képet a gyerekek ma délutáni bábelőadásáról, ami a fázós kisnyusziról szólt. Utána pedig megyek, és a teával együtt feltörlöm az azóta kiömlött kakaót is. ( Ennyi év anyaság után ti is felismernétek két szobányi távolságról is az ilyen események által generált hangeffektusokat.)

Piknik, piac, péntek és

más pé betűs szót nem tudok már ide kitalálni, pedig el akartam mondani, hogy tegnap éjfélig oldottam a tanácsolt Volkshochschule honlapján talált teszteket, hogy felmérjem a nyelvtudásszintemet. Van olyan, hogy A1, A2, ezek a kezdő szintek, meg olyan, hogy B1, B2, ezek a középszintek, és van C1,C2 is, de arról nem is teszek említést. Az A1-es teszt simán ment, az A2-es 85%-os lett, de ide tartozom, merthogy ez azért nem egy biztos tudás. Weimar-ban szeptemberben fog egy kurzus indulni, de el szeretnék azért menni, és megérdeklődni, nem lenne-e számomra hely valahol már májustól is. Soha nem lehet tudni. Tiszta lelkes vagyok.
A könyvolvasással elég jól haladok. Az elején szinte minden szót kiírtam magamnak, és megkerestem a szótárban, de most már egymás után olvasom az oldalakat, na nem azért, mintha minden szót értenék, de valahogy összeáll bennem a szöveg, és élvezem nagyon. Elmesélni németül biztos nem tudnám, persze. Nagyon érdekes, hogy van ez a nyelv, amit elvileg nem is szeretek, éppen ezért otthon nem is tudtam haladni vele semmire, de mintha lassan mégis kifogna rajtam...Minden lehet szép és izgalmas, csak megfelelően kell hozzáállni, jó lenne ezt végre megtanulni.
Apropó nyelvtanulás: Sárával gyakorolgatjuk a magyar és német betűk közötti különbségeket, melyiket hogy kell olvasni...Na, és tegnap felolvasott egy szöveget az osztály előtt , kevés hibával, és jól megtapsolták a gyerekek.
(Ja, ami a piacot illeti: itt pénteken van a piacnap, és ma végre eszembe jutott elmenni, és hihetetlen, de itt is pont azok a cuccok vannak, mint otthon a piacokon...Akkor már inkább marad az ebay.)

Mit le nem művelek

ezzel a német nyelvvel!...Nem kellett volna olyan nagyon lustának lenni, mikor még tanár próbálta a fejembe gyömöszölni a tudást. Pedig én most sokat tanulok, tényleg, majdnem minden szabad időmben, és úgy néha azért szép kis mondatokat kreálok magamban, hogy aztán, mikor beszélnem kell valahol, összevissza mondjam a szavakat, keverve a németet az angollal, a szezont a fazonnal, és szinte mindig elnézést kérő hangon hozzátenni: Ich verstehe Deutsch nur ein bisschen... Mintha nem lenne épp eléggé nyilvánvaló. De. Lassan kezd lekopni a maximalizmusom,( vagyis ha őszinte akarok lenni, inkább szégyenlősségnek nevezném,) és kinyitom a számat, ha kell, márcsak azért is, mert nem várhatom el, hogy a német népek itt kitalálják a gondolataimat.

Ahogy múlik-telik az

idő, azt mondják, hogy az ember mind többet és nagyobbat akar. Ezen tényállás empirikus módon is bizonyításra lelt, ahogy a mellékelt ábra is mutatja.
Először vesz magának az ember egy picike kis szótárt, amiben ugyan sose találja meg az épp keresett szót, de legalább kicsi helyen elfér. Dísznek azért jó.
Aztán vesz magának az ember egy kb. 50 kilós szótárt, amiben ugyancsak nem találja meg az éppen keresett szót, és legalább jó sok helyet foglal a polcon, és arra jó, hogy sose legyen a helyén, és keresni kelljen és ne lehessen megtalálni, ha kell.
Aztán vesz magának egy legalább 100 kilós szótárt, amivel már akár agyon is lehet csapni valakit, és ebben már biztos megtalálunk minden szót, még nem tudom. Csak azt tudom, hogy olyan szavak fordítását is megtaláltuk benne, aminek még magyarul se tudjuk a jelentését. Tehát szvsz mielőtt nekiállnánk bevágni a tartalmát, még kell vegyünk egy szinonímaszótárt is, vagymit.
(Hihetetlen azért, hogy még mindig tudok mit írni ehhez a címkéhez, nemde?! )

Tényleg seholsincs

a "nachdem"-es mondatok képzése c. fejezet a németkönyvemben. Akkor hol hallottam én arról, hogy van ilyen? Pedig muszáj lenne megtalálni, különben megint nem lesz kész házifeladatom délutánra... Amúgy gyerkőcök is be lettek íratva németórára, és hihetetlen, mennyire örülnek neki. Hiába, ez van, ha a nemzetközi helyzet fokozódik. (Azért az is hihetetlen, hogy mennyit tudok én nyavalyogni emiatt...)

Szóval az úgy kezdődött, hogy

nekiültem ma németezni. Fordítani. Közben rájöttem, hogy régesrég elfelejtettem, hogyan kell képezni a "nachdem"-es mondatokat, meg társait. Persze sehogyse találtam meg a könyvben az erre vonatkozó részt, de ahogy beleolvastam, mind jobban vissza kellett lapozzak, mert közben rájöttem, hogy a "nachdem"-es mizériánál sokkal egyszerűbb dolgokat sem értek. És most itt tartok az első kötet 8. oldalánál, előtte már csak a német ábécé van. Valami visszahúzó spirálba kerültem, kezdhetem előlről az egészet. Naezvan.

Más is kínlódik a némettel,

nemcsak én, és ez örömmel tölt el...Németül tanulnak a brit rendőrök is, hogy megértsék őket a kutyáik. Ugyanis, mivel nem rendelkeztek elég rendőrkutyával, Németországból importáltak német juhászkutyákat. Ezek pedig nem értik az angol nyelvű parancsot , azért brit gazdáik a sitz! szóval ültetik le őket, aus! felkiáltással jelzik, hogy indulás, és a holen! -el mondják azt, hogy hozd ide!
Tudna nekem valaki kölcsönözni egy német anyanyelvű kutyát, vagy macskát, vaaaagy papagájt, vagy hörcsögöt...? Vagyis hörcsögöt inkább nem. Nem szeretem túlzottan a rágcsálókat...

Hetedhétországban

híres virágöntözést elfelejtő nőszemély vagyok. Csak a kaktuszaim tartanak ki mellettem, pedig némelyikük többször is cserepestül leszédült már ( egy kis segítséggel) a helyéről, némelyiknek jóformán már földje se volt, és mégis: kitartanak, virágoznak, meg ilyenek. Ezek makacsabbak, mint a gazdájuk. A nemkaktuszok mind megadták magukat elkerülhetetlen sorsuknak, őket hívom a fatalistáknak. Az, hogy most mégis van három nemkaktuszom, azt a csakazértisbízombenned-féle barátság megtestesítőjének tekintem, és mindig csodálkozom, ha virágot kapok, mert ha valaki, hát én biztosan nem érdemlem meg.
Amúgy ma reggel vicceset hallottam a rádióban: Köszöntjük a kedves nézőket!...Végülis, tényleg, azt nem mondták, hogy a rádió-nézőket köszöntik, és például én éppenséggel a teavíz forrási pillanatát lestem, ami szinonímája a nézésnek, tehát akkor engem is üdvözöltek.
És a némettanár szvsz mind jobban kedvel engem, mert ritka kincs az olyan tanítvány, aki például a német nyelvben is létező will-t és bevor-t ugyan német kiejtéssel, de angol értelemben használja, és én állandóan ilyeneket találok ki.
És ezt még muszáj elmondanom: kalaple és hasonlók a szociális munkások előtt, mert én ma csak két órán át helyettesítettem valakit önkéntesen, de...mit mondjak..nem könnyű. Amikor a szegénység agresszióval párosul, ami pont a segítő személyre irányul, akkor azt el lehet viselni, de valahol azért nehéz megérteni. Bizony. De a karácsonyi cipősdobozok azért gyűlnek szép lassan, mert itt Pápán is sok kedves népek laknak, és néhány kisgyereknek vidámabb karácsonya lesz, mint amúgy lenne, és ez a lényeg, semmi más.

Ahányszor

nekifogok németezni, és ez gyakran előfordul, mármint a nekifogás - mindig, de mindig nagyon álmos leszek. Csukódnak le a szemeim, pedig ma például még kávét is ittam közben, de hiába, hiába...Kellene valaki aki időnként rámijeszt ilyenkor, vagy már nem tudom, mit mondjak.
És olvasom, hogy Putyin, aki helyett most már új elnököt kell választani, mert kitöltötte a maximális időt, amit lehetett, hát nem akar kiköltözni a luxusrezidenciájából. És ha nem akar, hát nem is fog, az új elnök pedig keressen magának új luxusrezidenciát, nem? Hiába, egy Putyin az egy Putyin, mindig hű önmagához...