Inkább nem

folytatom ezt a számozgatást. Fárasztó nézni hányasnál is tartok, meg hát nem is vagyok éppen az a számozgatós típus. Itt úgyis olyasmiket osztok meg, ami kicsit úgy érdekes a mindennapokban és nem akarok mindenhez állandóan számot rendelni.

Most viszont szakad meg a szívem magam miatt: izomlázam van. Megint elkezdtem futni ugyanis. Mikor ma lélekszakadva és elázva hazaértem, a szomszédasszony épp porszívózott a lépcsőházban és nem is értette, miért kínzom magam ennyire, mikor úgyis olyan sovány vagyok. Hát azért, mert nem a súlyommal vannak problémáim, hanem a lelkemmel és mindenféle képzelt betegségekkel, de a gyötrelmeimet általában nem itt szoktam ecsetelni ugye.
A futás pedig mindenre jó és hasznos, nem beszélve arról, hogy a múlt év őszén elmaradt 10 km-es távot idén azért szeretném megcsinálni, bár ki tudja. Mindig is szerettem elérhetetlen célokat magam elé képzelni.

Nem emlékszem, mutattam-e vajon már a futóútvonalamat, ha igen, nézzétek el nekem, hogy most még egyszer...ezt még az ősszel fényképeztem.

Összezavarodva a számok világában.

Egy héttel ezelőtt 18 fokban, három nappal ezelőtt 8 fokban plusz esőben plusz szélben, ma reggel pedig 2 fokban plusz szélben futottam. Extrapolálva a tendenciát a következő időszakra, november elején -46 fokban plusz hóviharban kellene futnom, de lehet, hogy tévedek, mert ma két 70 körüli kocogó hölggyel találkoztam meg egy kutyával, és arra gondoltam, hogy a 33 évemmel szégyenszemre nem vagyok olyan fitt, mint ők. Egy idő után aztán eszembe jutott, hogy csak harminckettő vagyok.

Ez a nap

már csak megint olyan amilyen, és a vasárnap színültig töltött reklámújságos postaláda tartalmát is csak ma reggel, olyanamilyen kedvvel gyűrtem bele a papírgyűjtő dobozunkba, és akkor láttam meg, hogy egyik boltban lehet kapni akciósan mindenféle futós holmit...Száz szónak is egy a vége. Vettem magamnak:
1. egy futódzsekit (télire, nyilván nem bundában megy az ember futni télen, mondjuk bundám sincs)
2. egy futónadrágot (nemcsak télire)
3. egy pár futókesztyűt (ezt is a minuszokra gondolva)
4. futótalpbetétet a már létező, olcsó futócipőmbe, minden percben várom, mikor esik szét darabjaira, legalább a talpbetétem legyen normális
5. és mivel a kinézett lépésszámláló kütyü mind elfogyott, mire odaértem, vettem helyette egy másikfélét, ami számolja a
5.1. az aktuális, átlagos, minimális és maximális szívfrekvenciát
5.2. a sebességet
5.3. a megtett kilométert
5.4. a megtett lépéseket
5.5. elvileg mutatja az elégetett zsírmennyiséget is, de nem is tudom, normális, hogy egy ilyen kicsi műszer ennyi mindent mutasson? és nekem eleve nincs is zsírom, mi elégjen
5.6. szóval szerintem nem kellett volna megvennem, késő bánat ebgondolat, gyermekeim apja biztosan nem lesz elragadtatva a vásárfiától, bár arra titokban számítok, hogy a férfiak általában az ilyen kis műszerektől elragadtatódnak azért.

És lelkiismeretfurdalásom is van. Hogy gyerekek milliói éheznek Afrikában én pedig bolondságokat veszek magamnak, lehet engem nyugodtan elítélni. De. Már majdnem feladtam a futást. Múlt szerdán voltam utoljára, akkor sikerült hétszer három percet futnom, közte egyperces gyaloglással, és majd' belehaltam, de határozottam volt endorfin és öröm utána...aztán szombaton nem volt időm kimenni, vasárnap nem volt kedvem, ma megint nem tudok menni, holnap sem, és az az igazság, eszembe jutott, nem is csinálom többet. Pedig nekem nemkevés kínlódás volt egyáltalán eddig eljutni.
Szóval így most próbálom fülön csípni az elillanni óhajtó életkedvemet, főzőskedvemet, takarítóskedvemet és a futáskedvemet, és megint nekiveselkedni, mielőtt újra kellene kezdeni az egész izomláz-mizériát.

Ami

a legújabb életembe beiktatott dolgot - a futást - illeti...erről még feltétlenül akarok írni egysmást. Remélem, mindig lesznek ilyen új dolgok az életemben, amiket kipróbálok, beépítek a mindennapjaimba, mert az nagyon jó. Addig úgy érzem, hogy fiatal vagyok s csöppet sem leszek idősebb.
Könnyen lelkesedem, könnyen belevágok számomra érdekes dolgokba - eltekintve azoktól az esetektől, amikor nem, mert például a síelésért nem és nem vagyok hajlandó lelkesedni - néha túl sokat és meggondolatlanul beszélek, néha előre iszom a medve bőrére...szóval csupa ilyen naaagyon szerethető tulajdonságaim vannak.
Ez a cirkalmas bevezető titokban azt a célt szolgálja amúgy, hogy minél méltóságteljesebben mondjam el azt a tényt, hogy visszamondtam a 10 km-es futóversenyt.
Viszont azt is hadd mondjam el, miért örülök mégis, hogy bolondot csináltam így ország-világ előtt magamból:
- egyrészt ebből kiindulva kezdtem el utánaolvasni ennek a témának és mindenféle edzésterveket végigtanulmányozni, egyiknek neki is kezdeni és azóta is örömmel csinálni
- másrészt, ha csak egyetlen ember is kedvet kapott ennek kapcsán a dologhoz, szerintem bőven megérte
- harmadrészt, meg vagyok győződve arról, hogy semmi sincs hiába, a kudarcok, az értelmetlennek tűnő dolgok is a tanulási folyamat része, s addig jó, míg tanulni vágyunk valamit
- negyedrészt úgy gondolom, sokkal jobb beszélni, s ha szükséges, aztán bocsánatot kérni, vagy próbálkozni, s ha kell, feladni, mint hallgatni és meg sem próbálni semmit...mert az ugyan nem árt, de nem is használ senkinek
De.
Nem a mindenféle elméleti eszmefuttatás a lényeg. Az a lényeg, hogy végre rendszeresen futok, és bár még nagyon szenvedek tőle, de óriási öröm, ha végig tudom csinálni azt az (egyelőre még) 18-20 percet és az is óriási öröm, hogy felfedeztem, milyen jó esőben vagy akár sötétben ezt tenni. Az már nem volt olyan óriási öröm, mikor eltévedtem az erdőben, de az igen, mikor mégis kikeveredtem valahogy a jó útra. :)
Szóval, így valahogy. Ez volt, ( és remélem, még sokáig tartani fog) sportosmárta mindannyiunk számára tanulságos története.

Ui. Ja. A 10 km verseny végigfutása persze közben felkerült a képzeletbeli bakancslistámra. Csak idő, sok-sok idő kérdése az egész. :)