Zsoltárok.

Ha tudom, vagy úgy gondolom valakiről, hogy szomorú, beteg, vagy rosszkedvű, esetleg elkeseredett, akkor én vagyok az a személy, aki megpróbálja őt felvidítani. Levelet írok, vagy képeslapot, ajándékot készítek és elküldöm postán, ebédet főzök, látogatóba megyek, közös programot szervezek, mesélek, túl sokat beszélek, vigasztalok, bátorítok - ha akarja ezt a másik fél, ha nem.

Néhány napja egész délután csak ültem és szomorkodtam. Semmi különösebb okom nem volt rá, esetleg csak annyi, hogy sokkal jobban fájt a jobb karom, mint eddig bármikor, de ez még nem ok a szótlanságra vagy a teljes visszahúzódásra. (Végre orvoshoz menni vele, ehhez talán már elég ok, valóban.) És emlékszem, mennyire hálás voltam, hogy senki sem próbált meg mindenáron felvidítani. Nem arról volt szó, hogy nem vették észre a rosszkedvem, vagy közömbös lett volna a bánatom - egyszerűen csak érezték, nem mástól várom el, hogy boldoggá tegyen, s kaptam néhány órát, amikor lehettem annyira szomorú, amennyire csak akartam.

Rólam amúgy nem sokan tudják, ha problémáim vannak. Betegen is elmegyek dolgozni, s csak egészen ritkán panaszkodok. Egyrészt azért, mert valóban derüs hozzáállásom van az élethez, másrészt pedig tudom, ebben a szenvedésekkel teli világban, másokhoz képest kivételesen könnyű életem van. Nincs jogom siránkozni.

Az elmúlt hétvégén elolvastam a zsoltárokat, mind a százötvenet. Körülbelül hat-hat és fél óra kellett hozzá. S a flow-szerű, folyamatos olvasása ezeknek az imáknak teljesen kimozdított az egyensúlyomból. Arra jöttem rá, hogy panaszkodni lehet és szabad. Soha életemben ennyi bosszúálló, irigykedő, kesergő, haragvó, önigazult kijelentést, mint amennyi itt egy helyen van, még nem olvastam, nem hallottam. És persze, vannak ujjongó, kérlelő, bűnbánó, Istent magasztaló mondatok, az előbbieknél sokkal több. Mégis. Az emberi szív mélyéből előtörő érzelmek leplezetlensége meglepett. És az is, hogy ezeknek helye van a Szentírásban. S ha ez így van, akkor lehetséges, az én hasonló érzelmeimnek is helye van valahol ebben a világban.

Minden második hét hétfőjének az estéjét az imacsoportommal töltöm. Ez így azért nem egészen igaz, mert néha csak minden második hónapban jutok el. Időnként csak négyen ha vagyunk, máskor akár tízen is. Nem zárt társaság, nem is különösképpen baráti, s annyira különböző korúak, származásúak és érdeklődésűek vagyunk, hogy amúgy biztosan nem sok közünk lenne egymáshoz. Amit a legjobban értékelek magunkban, az az őszinteség. Egy kegyetlen világban, ahol elvárják, hogy mindig erősek legyünk, ne zavarjunk, ne öregedjünk meg, ne legyünk negatívak, ne legyünk passzívak, léteznek helyek, ahol lehetek gyenge. Zavarhatok. Elmondhatom azt is, ha pillanatnyilag képtelen vagyok hinni, s rendben van, ha a beszélgetés végén sokkal több kérdés van bennem, mint az elején volt.

Egy-egy ilyen este egészen konkrétan és praktikusan úgy zajlik, hogy teát főzünk, énekelünk néhány dalt, röviden mindenki elmondja, hogy mi történt vele az elmúlt két hétben - minek örül, mi miatt bánkódik -, ezután imádkozunk - egymásért és a világért -, végül elővesszük a Szentírást, és egyszerűen csak beszélgetünk egy adott szöveg mentén. Egy ideje a Lukács evangéliumát olvassuk.
Az elmúlt hétfő este úgy alakult, hogy éjszakába nyúlóan csak arról beszélgettünk, mi nyomja a szívünket. Ó egek, nagyon-nagyon sok minden nyomta a szívünket. Mikor azon gondolkodtunk, inkább ne is vegyük elő a Szentírást ma, hiszen olyan késő van, akkor egyikünk azt mondta: de hát akkor csak magunk körül forogtunk! Emeljük fel a tekintetünket valamire, ami több önmagunknál.

Olvastam egy történetet egy burmai újságíróról, akinek hosszú időt kellett börtönben töltenie. Az elején minden erejét elvette a félelem, a harag, az aggodalom. Aztán eldöntötte, élni akar. Ezért elkezdte reggel rendbetenni az ágyát. Összehajtogatta a takaróját, lassan, odafigyeléssel fogyasztotta el a reggelijét. Minden reggel elénekelte az összes dalt, amire csak emlékezett, és felidézte élete szép emlékeit. Ebéd után mindig panaszkodott, sírt, zokogott. Megengedte magának, hogy kiöntse a lelkét, de határt szabott a sírásnak. Késő délután mindig a jövőre irányította a gondolatait, terveket szőtt arra vonatkozóan, hogy mit szeretne még elérni az életben. Este pedig, közvetlenül elalvás előtt elképzelte a legapróbb részletekig, milyen lesz majd hazaérkezni. Elkezdte megünnepelni a vasárnapot, mint különleges napot. Ehhez kérelmezett egy gyertyát, amit meg is kapott négy hónap után. Mikor rájött, hogy gyufát nem adtak hozzá, azt is kérelmezett, egy hónap múlva azt is megkapta. Így minden vasárnap reggel meggyújtotta a gyertyát, ez volt az ő istentisztelete, ez adott neki reményt arra nézve, hogy egy szép napon szabad lesz újra.

Mindennek, aminek köze van ahhoz, hogy emberek vagyunk és emberi érzéseink vannak, helye  és ideje van az ég alatt. Nem az az igazi imádság, amit azután mondunk el, miután valamennyire ráncba szedtük magunkat. Panaszkodni szabad. Kell. Mint ahogy határt is szabni neki.

Olyan fárasztó vagyok, mikor mindig mindent rendbe akarok hozni. Mikor mindig mindenkit boldoggá akarok tenni. Magamat is. Mintha rajtam múlna.

Töredezetten írtam, túl hosszasan. Pedig egyetlen mondat is kifejezthette volna, amit gondolok:

Nem kell ahhoz mindig boldog legyek, hogy boldog legyek.

Könyvek.

A nappalink ütött-kopott kis asztalán gyűjtöm a könyveket, amiket ebben az évben már elolvastam, s azokat is, amiket éppen olvasok. Itt időzöm a legszívesebben, ha jut rá időm, s ha nem, akkor is. A legközelebbi barátaim folyton kinevetnek, hogy sose találom például az autókulcsom, ha kellene, s míg keresés okán kipakolom túlzsúfolt táskám tartalmát éppen ott, ahol vagyok, legalább két-három könyv is előkerül mindig. Van időd ezeket olvasni míg napközben ide-oda mész? - kérdezik. Persze nincs, de sose lehet tudni, és nekem van igazam, mert a kicsi időrések is értékesek, s egészen apró lépésekkel is messzire lehet jutni.
Kicsit szomorúan állapítom meg amúgy, hogy alig olvasok magyarul. S míg egy évvel ezelőtt még figyelemmel kísértem, milyen új magyar könyvek jelennek meg, ezt mostanára valahogy feladtam, elengedtem. Ugyanakkor sokat olvasok németül, angolul, olyan könyveket, amelyek számomra itt elérhetőbbek - használtan veszem őket, interneten. Nehéz elfogadni, egy egész élet is túl rövid hozzá talán, hogy mindent nem lehet. Az ember itt véges, a lehetőségek száma pedig majdhogynem végtelen, s nem is tudom...csak nekem jut eszembe olyan könyvek miatt bánkódni, amiket soha nem fogok elolvasni?
Februárban mindenesetre - és többek között - egy számomra teljesen új íróval ismerkedtem meg, a neve Eugene H. Peterson. Ragyogó mosolyú teológus ő, lelkész, író, költő és fordító. A határidőnaplójában olyan nevek találhatóak bejegyezve, mint Karl Barth, Jean Calvin, Fjodor Dostojewski, Sören Kirkegaard - s ezek a találkozások nem mást jelentenek, mint egyszerűen csak háborítatlan olvasási időt. Arra bíztat, hogy legyünk igényesek abban, amit olvasunk. Menjünk vissza a forráshoz. Keresztényként olvassuk magát a Szentírást, ne csak valakinek a Szentírásról való magyarázatát. Ne féljünk a nehezen érthető szövegektől. És még arra is bíztat, hogy mindenki állítsa össze a saját könyv-listáját, azt, ami neki fontos volt, hogy azzá váljon, akivé lett. Vagy - és ezt már én teszem hozzá magamnak - válasszam ki azokat a könyveket, amiket ezután elolvasva közelebb kerülhetek ahhoz a személyhez, akivé válni szeretnék. Hiszen soha sem mondhatom, már mindent értek, s hogy köszönöm, de már nem akarok változni. Dehogyis értek mindent, változni pedig mindig-mindig szeretnék tudni, amíg csak élek, amíg csak szükséges.

Képeslapok.

De jó lenne mindenkinek képeslapot küldeni, akit szeretek! Csak úgy. Mert ugyan még havasak az utak, de mégis, én tudom és érzem, közeleg már a tavasz. Tavaszköszöntő képeslapot még soha nem írtam, senkinek. Eddig.
Persze, nem tudok mindenkinek küldeni, akit szeretek. Ezért kiválasztok csupán csak hat személyt. Egyik ezért különleges, a másik azért.
Valaki azért, mert ő a legkedvesebb. Valaki azért, mert sokkal fiatalabb nálam, és jól esik olyasvalakinek üzenni, aki egy teljesen más életszakaszban van, mint én. Van aki azt sem tudja, hogy létezem, csak én tudom, hogy ő igen, de szeretném megköszönni, hogy inspirál, s hogy szélesíti a világomat, a gondolkodásomat. Van, aki példakép. Van, akit csodálok, a bátorságáért, őszinteségéért, küzdeni tudásáért, nagyvonalúságáért.
Írok németül és írok magyarul, lassan, kézzel, személyeset.
Eugene Peterson egyik könyvében olvastam, hogy levelet írni a mai világban olyan, mint lovaskocsival közlekedni autó helyett.
Ezért, pont ezért, mert ennyire ritkaság, megadom a módját. Különleges képeslapokat rendelek, különleges személytől, messzi földről. Aztán várom napokig a postást, mikor hozza őket. Aztán főzök egy csésze teát. Utána leülök, kibontom a csomagot, nézegetem a képeslapokat. Kiválasztok egyet, és megírom. Minden nap csak egyet, vagy kettőt.
Tervezgetés, várakozás, megérkezés, meglepetés, s ez a folyton fel-felbukkanó késztetés bennem, hogy örömet szerezzek valamiképpen, ha tudok...így válik ünneppé számomra a hétköznapok rohanásában egy apró gesztus - a tavasz, a lovaskocsik, s a barátság ünnepévé.

A kislánya

világra jötte óta képtelenség úgy elmenni a főnöknőm mellett, hogy ne mesélne róla valami szépet, vagy ne kapná elő a telefonját, a legújabb fotót, videót közösen megtekintendő. Hát persze, hogy megnézek minden egyes fotót! hát hogyne csodálnék meg minden egyes kis videót! - még ha csak annyi is látható rajta hosszú perceken át, ahogy egy egészen kicsi baba figyelmesen néz egy színes labdát.
Ma arra gondoltam, az újdonság varázsa esetemben ugyan már kissé megkopott, de talán én is készíthetnék egy videót például arról, ahogy valamelyik kisasszony lépésszámlálót telepített a telefonjára, s mikor kiértékeltük egyik napját, amit úgy tölthetett, ahogy akart, a mindenféle órákra lebontott diagramokból kiderült, összesen talán háromszor-négyszer ha megmozdult addig, míg hazaértem. Gondolom, nagyjából akkor, mikor már annyira megéhezett, hogy ezt enyhítendő muszáj volt elmennie a hűtőszekrényig és vissza.
Nekem ez az időszak is kedves. Edzett vagyok és lelkes, még akkor is, ha folyton-folyvást egyebet sem teszek, csak keresem a bejáratot a gyermekem lelkéhez a falakon át, amiket szótlanságból, sértődöttségből, bezárkózásból épít maga köré.
Szelíd határozottsággal túrázni hívom, s ha másért nem is, a lépésszámláló miatt eljön. Egy ideig inkább csak hallgat, majd - mint annyiszor máskor és máshol - az ajtó, mi nem nyílt ki parancsra, kérésre, könyörgésre: kinyílt csak úgy, belülről, magától.
Felvételt készíteni róla nem lehet. Talán csak egy fotót kettőnkről, az én kedvemért. Emlékül. Ő egyszerűen csak gyönyörű rajta, én pedig már megint nem tudom, hova kell nézni. Majd egyszer, egy szép napon, talán megtanulom.

A hivatásról

beszélgettem egy kedves baráttal, aki tanárként pontosan vissza tudott emlékezni, mikor, sőt, azóta pontosan tudja azt is, mire hivatott el, sőt, meg is él belőle. Én egyébként se visszaemlékezni nem tudok, se pontosan nem tudom, se azt, hogy mikor, se azt, hogy mire, és egészen biztosan - bármekkora szeretettel is készítgetem nap mint nap a könyveléseket, bérelszámolásokat a világ eme behavazott, csendes sarkában működő kis adótanácsadási irodában - nem abból élek meg, amit a hivatásomnak tartok.

Egy nagy fazék gőzölgő lencseleves az asztalon. Egy blog, amit hosszú évek óta írok, nagy-nagy kedvvel, csak úgy. Anyósommal a lassú séták. Az ajándékok, amiket postán küldök. Titkos elhatározások, a csak magamnak való írások, másokért való imák, dolgok, miket a világ nem tart számon,  s csak nekem fontosak. Hétköznapi életet élni nem mindennapi módon. Hirdetni az evangéliumot - a hozzám hasonló csetlőknek, botlóknak, csodabogaraknak. Valaki anyukájának lenni. Barát, társ, bajtárs, képmás. Ezek a hivatásom töredezett, a teljesség s határozott tudás igényét nélkülöző darabkái, részei egy nálam sokkal nagyobb, egy a határaimnál sokkal szélesebb képnek.

Régebben azt hittem, a hivatás olyasmiről szól, amit tenni a világon csak én vagyok egyedül képes.
Nem tudom már mikor kezdtem sejteni, erről szó sincs.
Az elhivatás arra vonatkozik, amit bárki más is meg tud tenni, de ahogy én teszem, úgy senki. Nem jobban, nem rosszabbul, hanem úgy.
Ez olyan egyszerű, és olyan nehéz: lenni csak az, aki vagyok én, a legmártább Márta, egyetlen kedves, reménykeltő gondolat Isten ceruzájának a hegyén.

A lépcsőház

falára kiragasztott világtérképet már úgy megszoktam, hogy szinte soha rá sem nézek. Néha leválik a mind inkább szárazzá váló gyurmaragasztó, amivel a falhoz még évekkel ezelőtt odaerősítettük volt. Mindig a jobb felső sarka válik le amúgy, s mikor visszanyomkodom, meg-megállok. Nézegetem a világot, az országok, városok neveit, nézem, hol lakhatunk körülbelül mi, hol lakhatnak körülbelül azok, akiket szeretek.

Van egy világtérképünk a falon, jegyében a gondolatnak, hogy otthonunk az egész világ. Nézem, milyen szép és nagy és széles, addig nézem, míg ezzel egyidejűleg én magam kisebbé nem válok, s szomorúságaim, gondjaim - eme nagysághoz képest legalábbis - valamivel kevésbé fontossá, önmagammal éppen arányossá.

Ha örömöm van, az más. Akkor fordítva működik minden. Hatalmassá válik a tál, a cukor, a liszt, a tojás s a tej. Óriásivá a jókedv, a mosoly és az éhség. A palacsinták jókora csészealjként repkednek fordulás közben a levegőben. Elengedhetetlenül fontossá válik az együttlét. Míg készül a vacsora, főzünk magunknak egy-egy nagy csésze teát. A mellécsepegett tésztából megpróbálok - sikertelenül - rajzolni egy méretes rókafejet. S miután mindenki jóllakott, s magamra maradok, oly irdatlan lassúsággal törlöm tisztára a konyhapultot, amennyire csak lehet. Még őrizném e kicsi, kedves világot. Mielőtt emlékké válik, még megállítanám. Egészen óriásira nagyítanám, nagyon-nagyon fontossá, önmagammal éppen fordítottan arányossá.

Egy csésze kávé.

Néha eszembe jut, hogy német ismerőseim, barátaim lényemnek pont azt a kicsi, számomra mégis szinte legkedvesebb részét nem ismerik, amit kifejezni ezen blog által is jól-rosszul, de rendületlenül próbálok. A betűk, a szavak szeretetét, az anyanyelvem szeretetét lehetetlen megmagyarázni valakinek, aki nem tudja elolvasni az írásaimat. Susanne barátnőm, aki mellesleg irodalomtanár, megígérte, megtanul magyarul, csak azért, hogy elolvashassa a szövegeimet. De addig is, míg ez bekövetkezik, éljük az életünket, s addig is, míg éljük az életünket, arra gondoltam, ma meglátogatom. Nemrég műtötték. Nem érzi jól magát. Magamat és egy történetet vittem neki ajándékba, én is mástól kaptam.

Volt egyszer két barátnő, akik havonta egyszer találkoztak, hogy megigyanak együtt egy csésze kávét. Ilyenkor leültek egymással szemben, mindegyik kezébe vett egy-egy maréknyi kávészemet, és elkezdték sorolni, milyen bánat, szorongás, stressz érte őket az elmúlt hónap folyamán. Minden nehézség emlegetésénél félretettek egy-egy szemet, addig, míg már nem jutott eszükbe semmi. Akkor vették a kávészemeket, és egy kézi kávéőrlővel mindet megdarálták. Aztán vettek két csészét, és megáldották őket. Megfőzték a kávét, kétfelé osztották, tejet-cukrot adtak hozzá, s végül nyugodtan, jókedvűen megitták. Hiszen az élethez hozzátartozik a keserű is, hozzátartozik az üres csészék által jelképezett saját térnek a szükségessége is, és hozzátartozik, de még mennyire! - a jó, a finom, az édes is.

Mikor hazaértem, láttam, egy másik barátnőm küldött néhány fotót. Emlékek egy elmúlt, ugyanilyen hideg, februári elsejei napról, mint amilyen a mai. Pontosan egy éve csak azért vezettünk ő is, én is 150 km-t oda, majd ugyanennyit még aznap vissza, hogy félúton találkozzunk és megigyunk együtt egy - vagy két - csésze kávét. Mit mondhatnék erre. Csak annyit, hogy teljesen, de teljesen megérte.