Piros gyertyák.

Kora reggel. Az ebédlőben ülök az asztalnál, piros pulóverben, piros gyertyák fényénél nézek ki a lassan felderengő világba, legalábbis arra a néhány szerény látnivalóra, amit innen szemlélhetek belőle az ablakon át: a szomszéd ház fehér fala, a nagy fenyőfa ágai, kicsit jobbra a garázs tetején egy nagy tócsa, s benne az egész végtelen, szürke ég. 

A laptop mellett egy Joy feliratú csésze, benne egy kis hideg kávé. 

Akaratlan színválasztással - a piros nem is a kedvencem -, kis jegyzetekkel, szavakkal jelölöm ki az utat, amin járni szeretnék.

Miután leadtam a héten az egyik nagy, határidős munkát, kávézni mentem egy jó barátnőmmel. Többek között a félelmeinkről is beszélgettünk. Gyerekekről, orvosi időpontokról, bizonytalanságokról, bosszúságokról, konfliktusokról. A csipp-csupp félelmekből összeálló nagyobb, kimondhatatlan érzés egy kis nyomasztó, levegőtlen szobában lakik valahol a mellkasom közepén, magyaráztam. Értette, miről beszélek. 

Tegnap nagy sétára indultam az erdőbe. Igazi kincsekkel tértem haza. Majd adventi koszorút készítettem abból, amit hoztam s amit itthon találtam. Az alap szalmából, rajta fenyőágak, csipke- és galagonyabogyók, a hortenzia gyönyörű, szárított virágai saját termesztésből. S végül - egy újabb intuitív választás, nem hiszem el! - négy piros gyertya. Holnap, az adventi út kezdetén, meggyújtjuk az elsőt. 

Hogy merre visz az út, s hogy mennyire lesz könnyű vagy nehéz, néha a mi döntésünk. Nagyon sokszor nem. Amikor nem, csak annyi a mi szent emberi feladatunk, hogy napról-napra, újra és újra eldöntsük, hogyan akarunk járni rajta. S én csak annyit tudok, hogy figyelmesen, s hogy örömmel.

Az első hó.

Az első hó meglepetésszerűen érkezett, tegnap éjszaka. Mire kivilágosodott, egy másik világ tűnt elő. Nem az, amitől előző este elbúcsúztunk. Eltűntek a szürke háztetők, a tócsák, el a kopott kerti törpe, az udvaron felejtett ruháskosár s a járdáról a sáros lábnyomok. 

Az első hó megdobogtatta a szívemet. Emlékeket ébresztett. S honvágyat, valami soha nem látott, kedves hely után. 

Elindultam megkeresni, s csak mentem a csendes utcákon át, a parókia előtt, a temető mellett, majd végig a kis utcán, ami összeköti az idősek otthonát a falu apró főterével. A pékség előtt egy tábla: frissen sült croissant. Bementem, s mint vasárnaponként mindig, vettem reggelire két csokoládés croissant-t. A pékség valahol a hátsó helyiségekben, elől a pici bolt. Belépve mindannyiszor egy csengő hangja. A pulttól balra egy kávégép, egy átlátszó ajtajú hűtőszekrényben tej, vaj, felvágott, sajt. Mellette két asztalka, akár le is lehetne ülni. De inkább sietek haza. Meggyújtok néhány gyertyát, teát főzök, asztalt terítek. 

Az első hó váratlanul érkezett, kicsit korábban, mint gondoltuk. Valószínűleg ugyanilyen gyorsan el is tűnik majd. De addig is megajándékozott, ma már a második csodálatos, havas reggellel. 

Ezüst fénybe vonta a szokásos, belülről már kicsit megkopott utakat.

Majd elvezetett oda, ahol a honvágy feloldódik a vasárnap reggeli asztal felett, egy csésze gőzölgő teában.

Az utolsó rózsák.

Reggelenként háromnegyed ötre állítom az ébresztőórát. Mire felkelek, öt óra. Pulóvert húzok a pizsamaingre, majd még a nagy kockás kendőmbe is beleburkolózom. Főzök egy csésze kávét, majd bekapcsolom a számítógépet. Miközben elindul a program és bejelentkezek, mindig feljegyzem, mire gondolok s milyen hangulata van a reggelnek. Hét óra körül felpillantok, az összehúzott sötétítőfüggönyök közötti keskeny résen át már látom, virrad. Ekkor széthúzom őket. Délután öt óra körül ugyanez, fordított irányban. Felnézek, ideje összehúzni a függönyöket. 

Az utolsó rózsákat a kertből, pedig egész nap terveztem, már sötétben vágtam le. Közben eláztam, a tövisek összeszurkálták a kezemet. Vigyázva hoztam be őket, felfogva a tenyeremmel, amennyire lehetett, az aláhulló szirmokat. Csokorba rendeztem, a szirmoknak is hagytam helyet a váza mellett. Búcsúzik az ősz. Majd hosszú sétára indultam a kutyával, a kitartóan zuhogó esőben. 

Ennyi. Ennyi történt ma. Legalább kétszer - a többit nagy elfoglaltságomban bizonyára nem vettem észre - találkoztam a szépséggel. Megsebzett. Felfrissített. Megérintett. Hívott. S én követtem.

November.

Szeretem a novembert. Meghúzódik csendesen az aranyló október s a gyertyafényes advent között. A világnak abban a kedves sarkában* ahol élek, különösen a protestánsoknak több megemlékezésre, reflektálásra szánt nappal kell, szabad még szembenézniük. Advent első vasárnapja előtt tizenegy nappal van a Buß- und Bettag, hét nappal előtte pedig, tehát az egyházi év utolsó vasárnapján az úgynevezett Totensonntag vagy Ewigkeitssonntag. Csendes ünnepnapok ezek. Azért vannak, hogy az ember végiggondolja, hol hibázott, hol van szükség az életében megbánásra. Bocsánatkérésre. Azért vannak, hogy megemlékezzünk a halottainkra. Az evangélikus templomokban felolvassák ilyenkor az eltávozottak neveit. Ugyanakkor az örökkévalóságra is irányulnak a gondolatok. Én ezt nagyon szeretem. Nevén nevezni az életemben azt, ami elmúlt, ami nem sikerült, amitől búcsút kell vennem. Reflektálni arra, amit van okom megbánni. Majd arra fordítani a tekintetem, ami nem múlik el.

A napok rövidek, az esték és az éjszakák hosszúak. A többi évhez képest, az általános spórolás szellemében, kevesebb a fény az utcákon. Már csak a platánfákon vannak levelek, a többi fa csupaszon tárja ágait az ég felé.

Mindez lelassítja az életet. Az idő, mielőtt még adventben, mint mindig, akármennyire törekszünk az ellenkezőjére, újra felgyorsul, most úgy tűnik, megáll egy kicsit.

Nincs még egy ilyen hónap az évben, ami alkalmasabb lenne elindulni a szép nyomában. Azért, mert ilyenkor keresni kell. Elrejtőzik a szemerkélő esőben, a reggeli ködben. Csak azok találják meg, akik nyitott, fényes szívvel haladnak át az életen. Akik sírnak a sírókkal. Akik ki-kiöntik szívüket Isten előtt egy-egy aggodalmas, álmatlan éjszakán. Akik előveszik a régi társasjátékokat, asztalt terítenek, gyertyát gyújtanak, akik megosztják másokkal, amijük van, s szívesen hoznak áldozatot azért, hogy a közösségnek jobb legyen. Ezen a szinten más minősége van a szépségnek. Olyan furcsa. Olyan szívet tépő. Olyan reményteljes.

* Németország, Bayern

Az első gyermekem

a kiírt dátumnál két héttel korábban, december legvégén született, ezért a születésnapi meglepetései mindig kicsit másodlagos fontossággal bírtak a néhány nappal korábbra kigondolt karácsonyi ajándékokhoz képest. Soha nem az ajándék értéke volt kevesebb például a testvéreiéhez viszonyítva, akik voltak szívesek az év más, ünnepekben kevésbé bővelkedő időszakában megszületni. Időm nem volt annyi, amennyit szerettem volna. Amennyit megérdemelt volna. Az igazán egyedi ajándékokhoz szükséges kreativitásból és gondosságból jutott valahogy érzésem szerint pont neki kevesebb. 

Az idei születésnapi ajándék - egy kötött, mintás kendő - nem az ötlet eredetisége, nem az értéke miatt különleges. Nem a rászánt idő, a gondosan kiválasztott, drága fonal vagy kötésminta miatt az. Hanem mert soha nem látott módon már most, november elején elkészült. Piros masnival átkötve várakozik a ruhásszekrény polcán. Kimosva, szárítva, a legutolsó apró hibákat is a legjobb tudásom szerint kijavítva. 

 

Tegnap bolhapiacon jártam. Néhány régi kötőtűt leszámítva nem vettem semmit. S egy apró gombolyag fehér fonalat leszámítva. (Ez egy ilyen mesebeli, ihletett időszak.)

A kézimunkáknál, csipkéknél, hímzett terítőknél el-elidőztem. Egyiket-másikat kiteregettem, megcsodáltam. Tanulmányoztam a mintát, felmértem a rengeteg tudást, s saját friss élményemnek köszönhetően szinte éreztem az örömet, amivel valamikor valaki elkészítette őket. Kicsit, mielőtt óvatosan összehajtogatva visszatettem, mint megannyi törékeny kincset, egyenként a fénybe tartottam őket.

Kötős gondolatok.

Ha csak egyetlen személyes ötletem, lehetőségem, kívánságom lehetne a következő időszakra, azt szeretném, hogy megtanuljak végre igazán jól kötni. Egészen bonyolult mintákat is. Pulóvert, kardigánt, sapkát. Kicsit dramatizálok persze. De nem nagyon. 

Most éppen egy nagy, puha születésnapi sálon dolgozom a drága gyermekemnek, olyasmire gondolok, amibe teljesen bele lehet majd, mint egy ölelésbe, burkolózni. 

A mintát egy régi, angol nyelvű magazinból veszem. Életre-halálra megküzdöttem vele. Találtam három, a hozzám hasonló amatőr kötősöket kétségbeesésbe kergető hibát. S mivel eddig utazás közben, s mert hamar sötétedik, jobbára esténként foglalkoztam vele, a reggelek általában azzal teltek, hogy visszabontottam az előző nap folyamán elkészült darab egy részét. Folyton hiányzott egy-két szem. 

Valahogy úgy, mint a való életben, mikor nap közepén megállapíthatom, mindenki jobban járt volna, ha ma ki sem kelek az ágyból. Aminek csak nekifogok, balul sül el. Elromlik a mosógép, kifut a tej, s a kissé túlzásba vitt reggeli torna utáni izomláztól lassított felvételként haladok át a nap hátralevő részén. 

De azért haladok. 

Ha lassan is, ha hibázva is, ha visszafele is: haladok.