Aggódásával ki tudná meghosszabbítani életét?

Hajnalban, mikor felébresztett a kutya, s kivittem az udvarra, hogy elvégezze a dolgát, felnéztem az égre. Halványkék alapon narancssárga felhők néztek vissza rám. Sokáig álltam ott, közben mélyeket lélegeztem, mintha most jönnék fel ki tudja mióta a mélyből, s először csodálkoznék rá a világra, mennyire szép. 

Mindig is volt, van és mindig is lesz miért aggódni.

Az aggodalmaskodás szinte észrevétlenül költözik be a hasizmokba, a mindennapokba, a gondolatokba, a homlok közepén mind inkább elmélyülő függőleges ráncba, mondhatni, életstílussá válik s egy komplett virtuális programot állít össze párhuzamosan a reális élettel, ahol ebben a pillanatban egy álmos, pizsamás személy nézi a lélegzetelállítóan szép eget. S arra gondol: 

Heló, jó reggelt! Itt vagyok. Jelentkezem az életre. A valóban megtörténő életre, mely minden tökéletlenség, ügyetlenség és küszködés ellenére is sokkal igazabb és kedvesebb, mint az a másik, ami csak lehetne vagy lehetett volna, de soha nincs, hála legyen érte Istennek.

Elég.

Ma kezembe akadt egy 2017 januárjában lezárt befőttesüveg. Kis cetlik voltak benne, rajta apró történetek a családunk mindennapjaiból. Valószínűleg újévi fogadalom lehetett, hogy majd abba gyűjtjük a szép pillanatokat az év folyamán. A jelek szerint még februárig sem jutottunk el, a legutolsó cetlit valamikor január közepén dobtam be az üvegbe valószínűleg én. Rajtam kívül csak egyvalaki jegyezte fel azt, hogy "Sturm der Liebe", ez egy német televíziós műalkotás - szappanopera - címe, valószínűleg hat és fél évvel ezelőtt ez volt az, amit figyelemmel kísértünk a gyerekekkel. 

Ugyancsak ma azt terveztem, hogy a szemközti dombra megyek majd kávézni, mert onnan olyan szép a kilátás a falura. Néhány perc múlva viszont indulhattam is vissza, mert a pad körül, ahova leültem, nagy méhraj zümmögött, ráadásul a kutya is belehempergőzött valamibe, ami szerintem leginkább egy vadállat ürüléke lehetett. Nem baj, gondoltam, majd a völgyben iszom meg az immár hideg kávémat, a kis kápolna előtt a padon, miközben költői gondolatokat jegyzek fel a füzetembe. De néhány perc múlva Sven meglátott egy macskát, és olyan dühösen próbálta volna megkergetni, ha nem lett volna megkötve, hogy jobbnak láttam elindulni hazafelé. Végül így fogyasztottam el a most már tényleg hideg kávét, az úton gyalogolva, miközben magam után rángattam egy ugató, büdös kutyát.

Szeretek célokat kitűzni magam elé. 

Egészen nagy és egészen pici célokat. 

 

Mikor megszülettek a gyerekek, szerettem volna a lehető legjobb anya lenni. 

Ma reggel azt terveztem, hogy nagyon kedvessé, széppé teszem a kávézásomat. 

Talán egyik célom sem sikerült a legtökéletesebben.

 

De azt hiszem, nem csak a célok fontosak, hanem az a pillanat is, amikor hálásan ki tudjuk mondani: ez ami van, ami adatott, ahogy sikerült - ez nekem elég. Ezzel én most elégedett vagyok. 

 

A cetlik eszembe juttatják azt a régi hóborította januárt, amikor palacsintát sütöttünk és hóiglut építettünk és valaki mindig zongorázott a nappaliban. S rendszeresen néztük a tévében a Sturm der Liebe-t. Ez elég. Ha elmúltak azok az idők, akkor is. Mindent megkaptam, amire vágytam.

 

A kutyát hazaérve azonnal megfürdettem. Aztán még sokáig nevetgéltem magamban, mert ekkora hűhőt rendezni a semmiért tényleg nevetséges, s holnap inkább egyszerűen csak kiülök majd a balkonra. Igaz, ma sokkal nagyobb szükségem volt a nevetésre, mint a kávéra.

Hogy ne felejtsem el ezeket a gondolatokat, elővettem a betűpecséteket, s felírtam magamnak három nyelven azt, hogy "elég". 

Az "n" betűt nem találtam, kilencven fokos elfordítással a "z" betű helyettesítette. 

S ha a "z" betűt sem találtam volna, az is rendben lenne. 

Együtt tudok élni a hiányokkal. 

S nem kell tökéletes legyen az élet ahhoz, hogy szívből tudjak nevetni s hogy akármilyen tökéletlenül, de őszintén boldog legyek.

Ének az esőben.

Általában akkor veszem elő a néhány hete vásárolt festékeket, mikor olvasok valamit, ami megérint, vagy gondolkodom valamiről - tehát minden nap -, s néhány szóban összefoglalva szeretném megörökíteni, egyfajta kiegészítésként a naplóhoz. Végignézve a már nem is olyan kicsi gyűjteményen látom, főleg a kék és pink színeket használom. A papírok hátuljára feljegyzem a dátumot, s hogy milyen alkalomból készültek. Mindegyiknek megvan a saját titkos, csak általam ismert története, és sose hittem volna, hogy lesz még valami a világon, ami ilyen sok örömet ad, amibe, arra a néhány percre, míg elkészülnek, ennyire bele tudok feledkezni. 

Olyan, mintha új, meglepő színű virágokat ültettem volna a megszokott kis kedves kertbe. 

Ott van például a "nothing is wasted"* feliratú színes jegyzet, ami válaszként készült saját, elpazarolt időt, papírt, festéket, pénzt, lehetőségeket, éveket illető szűkmarkú, kétségbeesett gondolatokra. 

A tegnapi, "cultivate joy" **feliratú azért, mert az egyik legfontosabb, számomra legaktuálisabb feladatnak az öröm kézzelfogható gyakorlását tartom. 

Ma reggel előttem van egy egész hosszú lista, ahova nem csak a saját, de a mások, ismerősök, ismeretlenek gondjait is feljegyeztem. A barátnőm napok óta a haldokló édesanyja ágyánál áll, egy terhes ismerősömnek vitája van a munkaadójával, egy anya aggódik a gyermeke testi biztonságáért, egy barát munkát keres, egy másik kiadó lakást. Néha nincs időm, erőm más bajával foglalkozni, megígérem, persze, hogy gondolok rájuk, mondok egy imát, aztán elfelejtem. Ma mindegyiknél elidőzök egy kicsit. Ma ehhez keresek majd szavakat, színeket.

Tegnap dél óta megállás nélkül esik az eső. Késő délután volt már, fáztam és semmihez sem volt kedvem. Végül levettem a felső polcról az őszre eltett gyapjúkardigánt, s a nagy, skótmintás sálba burkolózva kiültem a balkonra egy csésze teával. Hallgattam az esőcseppek hangját, ahogy földet érnek az aszfalton, a háztetőkön, a csatornákban. A dombok felett pára lebegett a messzeségben és nagy fehér felhők a sötétszürke égbolton. Vártam, hiába, hogy legalább arra a félórára elálljon az eső, míg megsétáltathatom a kutyát. Aztán mindannyian előkerestük az esőkabátokat - mi, kétlábúak, a gumicsizmát is -, s elindultunk az esőben. A leghosszabb útvonalat választottuk, útba ejtettük az erdei tavat, a réteket, ahol a tehéncsordák legelnek, elmentünk sárga virágmezők mellett, s hála a szélnek meglehetősen el is áztunk, esőköpeny ide vagy oda, a mind hevesebben alázuhogó esőben.

Az öröm, legalábbis az én koromban, így negyven és ötven között valahol félúton, általában nem esik magától az ölembe. Vigyáznom kell rá. Tenni érte. A tegnapi séta után arra gondoltam: olyan személy szeretnék lenni, aki énekel az esőben. A vihar ellen nem sokat tehetek, az esőt nem állíthatom meg kényem-kedvem szerint. De mindig eldönthetem, hogy mégis kimehetek, és bejárhatom az egész környéket, és közben énekelhetek.

* semmi sem vész kárba

** gyakorold az örömet

Apró feladatok, nagy szeretettel

elvégezve - nem ismerek ennél praktikusabb, járhatóbb utat, ami továbbvezet, ha elakadok. Egy-egy várva-várt látogatás után, ha elutaznak a vendégek. Egy-egy vizsga vagy bármilyen esemény után, ami igénybe vette az erőt, a figyelmet, s általában akkor is valami ürességet hagy maga után, ha sikeres és felemelő volt.

Apró feladatok, nagy szeretettel elvégezve - nem ismerek ennél járhatóbb utat, mikor összeszorul a szívem s szinte megbénulok az aggódástól, féltéstől.

Apró feladatok, nagy szeretettel elvégezve - erről beszélt tegnap este - Teréz anyát idézve - az az ugandai pap is, aki annyira szeret énekelni s nyaranként helyettesíteni jár a környékbeli templomokba, s akivel már évek óta tervezi a kórusunk, hogy egy jótékonysági koncert által segítünk pénzt gyűjteni a szülőfaluja iskolájának.

Mikor ma délben itt álltam a konyhában - a vendégek elutaztak, a koncert nagyon jól sikerült -, elővettem, ahogy szoktam, mikor nem találom a helyem, a tálat, lisztet, cukrot, olajat. Előkerestem néhány jól bejáratott receptet, s elkészítettem őket. Ajándék lesz. Saját magamnak is ajándék minden apró, de annál nagyobb szeretettel elvégzett feladat. Nem maradok meg az ürességben. Nem engedem, hogy megbénítson az aggodalom. Egy bajor kisfalu templomában énekszó csendül fel, a konyhámban frissen sült pizza és sütemény illata terjeng. S én, akármilyen apró lépéssel is, de továbblépek az utamon.