Hajnalban, mikor felébresztett a kutya, s kivittem az udvarra, hogy elvégezze a dolgát, felnéztem az égre. Halványkék alapon narancssárga felhők néztek vissza rám. Sokáig álltam ott, közben mélyeket lélegeztem, mintha most jönnék fel ki tudja mióta a mélyből, s először csodálkoznék rá a világra, mennyire szép.
Mindig is volt, van és mindig is lesz miért aggódni.
Az aggodalmaskodás szinte észrevétlenül költözik be a hasizmokba, a mindennapokba, a gondolatokba, a homlok közepén mind inkább elmélyülő függőleges ráncba, mondhatni, életstílussá válik s egy komplett virtuális programot állít össze párhuzamosan a reális élettel, ahol ebben a pillanatban egy álmos, pizsamás személy nézi a lélegzetelállítóan szép eget. S arra gondol:
Heló, jó reggelt! Itt vagyok. Jelentkezem az életre. A valóban megtörténő életre, mely minden tökéletlenség, ügyetlenség és küszködés ellenére is sokkal igazabb és kedvesebb, mint az a másik, ami csak lehetne vagy lehetett volna, de soha nincs, hála legyen érte Istennek.
8 comments:
♥
Nem könnyű nem aggódni,ezt is tanulni kell ...De tudjuk Istenünk gondol ránk🙏
Szeretem a színeidet...:) <3
“… ne félelemmel aggódjatok…” ez jutott most eszembe! Köszönöm Márta 🙏🤍
Piroska
Nagyon erős ez a sor, és nagyon megérintett:
"Az aggodalmaskodás szinte észrevétlenül költözik be a hasizmokba, a mindennapokba, a gondolatokba, a homlok közepén mind inkább elmélyülő függőleges ráncba..."
Minden szavaddal rezonálok......, egy, a homlokán függőleges mélyülő ránccal rendelkező édesanya. DE jelentkezem az életre. Köszönöm ezt az írásodat (is)! Enikő, Erdélyből.
Thanks for taking the time to educate us on this subject
Post a Comment