Miután

egy napon át, reggeltől estig viseltem a frissen befejezett pulóvert, ma reggel úgy döntöttem, kibontom az egészet és - ugyanezzel a mintával vagy egy másikkal - újrakötöm. Túl nagy lett, még oversized méretnek is túl nagy. Különböző tevékenységek közben viselve - házimunka, gyaloglás, irodai munka, énekóra - zavarja a szabad mozgást. Nem érzem teljesen otthon magam benne.

Ma elővettem két zsák, már évek óta kiszelektált ruhát. Egy részét, amiről azt gondolom, hogy örülnének neki az unokahúgaim, félretettem, egy része megy a ruhagyűjtő konténerbe, a maradék, egy egészen kicsi rész, a szemétbe. Két darabot, egy agyonviselt, sötétszürke pulóvert és egy halvány rózsaszín kardigánt, gyönyörű gombokkal, visszavettem a saját ruhatáramba. Valamikor réges-régen az enyémek voltak, majd elkérték a lányaim, évekkel ezelőtt ők pakolták bele azzal, hogy már nem fogják viselni, a most elővett zsákba. Emlékek kötődnek hozzájuk s még mindig szépek, viselhetőek, kényelmesek. 

Orsola de Castro "Loved Clothes Last" című könyvében olvastam, hogy március, köszönhetően a nyolcadikán ünnepelt nemzetközi napnak is, a nők hónapjának számít. S mint ilyen, mélységes köze van a divathoz, a tökéletesség illuzióján túl levő reális testméretekhez és formákhoz, a megfizethető és tisztességesen megfizetett, szép és tartósnak elkészített ruhadarabokhoz. 

Családunkban ide-oda vándorolnak a ruhák. Mikor legutóbb utaztunk együtt néhány órán át az autóban, mire megérkeztünk, a gyermekeim elkérték a fülbevalómat s a pulóvert, amit éppen viseltem, szerencsére volt rajtam alatta egy póló. Néha évek múlva visszahozzák, amit elkérnek, agyonviselve, s akkor én úgy örülök mindegyiknek, mintha új lenne, vagy egy kedves, rég látott ismerős. 

Szóval újrakötöm a pulóvert. Nagyon tetszik a fonal, csodálatos a tapintása a bőrömön, s már a színe is millió emléket idéz. Tudom, hol vettem, kivel voltam, s miről beszélgettünk közben. Nem érzem elpazarolt időnek és erőnek a befektetett munkát, szeretet. A szeretet, ha igazi, különben sem fogy el. Csak átalakul. Alkalmas a hétköznapi használatra, elviseli a bontást, az újratervezést, a javítást, a továbbajándékozást. Csak a nemtörődömséget nem viseli el. Az igazságtalanságot, kizsákmányolást, pazarlást s a lustaságot nem. De minden alkotó és rendszerető, örömmel teljes gesztusban, legyen az akármilyen apró, újjászületik.

Tavasz.

Hosszú volt a tél. A dombok között még múlt héten is javában havazott. S bár mindig is azt állítottam, határozottan, hogy az ősz a kedvenc évszakom, azt hiszem, tévedtem. A tavasz gyermeke vagyok. 

Az elmúlt hetekben elkezdtem kötni magamnak egy pulóvert. Ha arra gondolok, hogyan éreztem magam, míg haladtam, hol előre, hol hátra a sorokkal, a "szomorúság" az első szó, ami eszembe jut. Nagy, kedves, puha kendőként terült a vállamra. Meg sem próbáltam levenni. Az élethez tartozó természetes változásokkal járó emberi érzéseknek, úgy éreztem, jó helyet adni. Időt szánni rá, nem siettetni a lelket, hogy úgy működjön, mint máskor, szedje már össze magát. Jó volt nem beszélni arról, aminek belül kell feloldódnia. 

Tegnapelőtt elkészült a pulóver. Tegnap kimostam, gyengéden, kézzel, az egyes részeket, a balkonra terítettem ki, illatosra szárította a nap és a szél. Végül éjszakába nyúlóan foglalkoztam az összállítással, az egyes szálak elvarrásával. Mintha csak ezen múlt volna, ezen az utolsó nekifeszülésen a tavasz érkezése.

Nyílnak a virágok a kertben, nyitva az ablak, a szív. A hozzászólások ajtaja is újra nyitva. Köszönöm a megértést, a türelmet a zártság idején. Itt a tavasz.

A mezők füve.

Majdnem egy hónappal ezelőtt azért utaztam Münchenbe, hogy az egyik lányommal, aki átmenetileg ott tartózkodott, töltsem a délutánt. Az állomáson várt rám, s ahogy elhaladtunk az aluljáróban a virágbolt mellett, megkérdezte, szeretnék-e virágot. S hogy most kérem-e, vagy inkább később, ne kelljen egész nap cipelni, de én szívesen cipeltem órákon át a leárazott virágok közül kiválasztott, kicsit már hervadásnak indult rózsaszín tulipánokat. Hazaérve abban reménykedtem, hogy az összes eddigi tapasztalattal ellentétben ezt az egy csokrot életben tarthatom valamiképpen, örökre. Naponta cseréltem a vázában a vizet, lehámoztam a megbarnult leveleket, visszavágtam, minden nap egy kicsit, a szárakat. Fotóztam, figyeltem, rendezgettem az aláhulló szirmokat. 

Persze, nem tudtam életben tartani őket, se szépen megszárítani, ahogy például a rózsákat lehet. 

A virágok mulandóak. Felgyorsítva mutatják be a folyamatot, melynek törvényeit mi is megéljük valamilyen formában, minden nap: kinyílás, virágzás, odaadás, változás, búcsúzás.

Megígértem magamnak, ha csak egy mód van rá, soha nem maradnak üresek a vázák az otthonomban. Másfél-kéthetente új csokrot veszek. Minden nap cserélem a vizet, visszavágom a szárakat. Egyenként teszem vissza a vázákba a szálakat. 

Mindegyik virág egy-egy külön világ. 

Egyiket sem tudom örökre életben tartani.

De nem az elmúlásra, nem a változások okozta szomorúságra figyelek. Hanem az új lehetőségekre. Mindegy egyes vízcserével valamivel kisebb, de egészen új és friss csokrokat állítok össze. A teljes pompa s a teljes hervadás között, a minden s a semmi között rengeteg értékes lehetőség van. 

A mostani csokorban van egy szál liliom. Ma reggel elkezdte bontogatni a szirmait. Nem fáradozik, nem sürög-forog, nem aggódik. Mégis, Salamon király teljes díszében sem öltözködött úgy, mint ezek közül akár csak ez az egy is. 

Ha pedig a mező füvét, amely ma még van, és holnap a kemencébe vetik, így öltözteti az Isten, nem sokkal inkább téged, te drága, kishitű szívem?

Az erdő.

Abban a majdnem tizenkét évben, mióta itt lakunk, nem tudnám megszámolni, hányszor voltam az erdőben. Ha a tizenkettőt megszoroznám háromszázhatvanöttel, nem kellene nagyon sokat kivonni belőle, hogy megkapjam a végeredményt. Az elején általában a gyerekekkel, családdal, néha vendégekkel. Sokszor egyedül. Mindig is nagyon szerettem egyedül menni. Az években, mikor Mama itt lakott nálunk, sokáig mindennapos, hosszadalmas program volt, végigmenni vele a körbe vezető ösvényen, míg egyszer az út felénél már nem ment tovább, ott végetért valami, alig tudtunk visszajönni. Utána csak rövid szakaszokra merészkedtünk, mind rövidebbekre. Az utóbbi két-három évben Svennel mentem, míg múlt ősszel meg nem támadt minket egy elszabadult kutya. Egy ideig aztán nem mertem elindulni, egyedül nem, de most, legyőzve a félelmet, újból, minden nap. 

Mintha ez a hely, ez az út egy belső hely és út is lenne egyben, egy saját, gyönyörű terület a térképen, amit el-elveszítek. Szép és fájó emlékek, jó és rossz élmények, unalom, félelem, változások, ezernyi érv mindkét lehetőség mellett: elindulni vagy mégsem. 

Több ez, mint egy ösvény, kereshetnék mást is, de nekem ez kell, mintha azzal, hogy végigjárom, az el-elpárolgó életbátorságot hódítanám vissza mindannyiszor, lépésről lépésre. A támadó kutya még mindig ott van, zárt ajtók mögül hallom a hangját. Nem szabadul már el, s ha igen, szembenézek vele. 

Odakint esik az eső, időnként még havazik, de mikor majd megérkezik a tavasz, engem útközben talál. 

Három könyvet választottam ki, hogy legjobb útitársakként elkísérjenek: az egyik egy nagyon kedves, agyonolvasott válogatás, John Muir írásaiból, Edwin Way Tale válogatásában. A másik egy verseskötet, Mary Oliver legszebb, válogatott versei a "Devotions" című kötetben. A harmadikra, egy gyógynövényekről szóló könyvre tegnap találtam rá egy utcakönyvtárban. Mindhárom tele van természetleírásokkal, a gyógynövényes könyv rajzokkal is. S míg olvasom, nézem, meggyógyul, újraépül valami bennem. 

 

Köszönet.

 

Ma két kedves dolog is történt velem a bloggal kapcsolatban: van egy olvasóm, aki rendszeresen küld képeslapokat (köszönöm, Zsóka, hogy gondolsz rám az utazásaidon, megkaptam a legutóbbit, nagyon értékelem!), egy másik olvasó pedig emailt küldött, megköszönve az egyik februári bejegyzésemet (én is köszönöm, Orsi, a bátorságodat, s hogy időt szántál rám.) 

Én általában karácsonykor szoktam képeslapot küldeni azoknak, akik könyvek, bejegyzések, Instagram tevékenység vagy podcast készítés által értéket adnak az életemhez - feltéve, ha nyilvánosan megtalálható az elérhetőségük. Nem keresek személyes barátságot, csak szeretném megköszönni, amit kaptam. 

A napokban olvastam egy svéd író, Tomas Sjödin egyik írásában, hogy egyszer megkérte a kiadóját, vegye fel a nevében a kapcsolatot három amerikai íróval, akiknek a munkásságát már hosszú évek óta figyelemmel kísérte, s kérdezze meg tőlük, fogadnák-e őt egy beszélgetésre. Nem sok reményt fűzött hozzá, hiszen egyikük sem tudta, ki ő, de végül mindegyik igent mondott. Az egyik Eugene H. Peterson volt, aki régebb óta olvassa az írásaimat, tudja, milyen sokat jelent ő nekem is. Nagyon készült az utazásra, összeírta a kérdéseit, de ezekből semmi sem került szóba. Eugene kifejezettem hallgatag volt, már nagyon idős és beteg. Csak ültek csendben egymás mellett. Utólag írt arról, mennyire megérte mégis elmenni, még időben, s egyszerűen megköszönni, mindent. 

A köszönet kifejezése soha nem egyoldalú gesztus, még akkor sem, ha nem érkezik rá válasz, mint ahogy az én képeslapjaimra sem szokott érkezni, bár ért már meglepetés. Viszont ha kimondom, az olyan, mintha befejeznék valamit, ami akkor kezdődött el, mikor valaki, akit akár ismeretlenül is nagyra becsülök, leírt, lefotózott, megalkotott valamit, s ezáltal megérintette valamilyen formában a szívemet.

Ott álltam

a kasszánál a sorban, mikor eszembe jutott, nincs nálam a bankkártyám. Csak néhány apróságot tettem a szalagra, vajat, egy darab sajtot, krumplit a vacsorához. S virágot. Összekapartam az összes aprópénzt a hátizsák mélyéről, a zsebekből, s átrendeztem a dolgokat fontossági sorrendben. Hátulra került a vaj, a sajt, középre a krumpli, legelől a virágok. Tudtam, vacsorát tudok másból is készíteni, s ami engem illet, szívesen le is mondanék róla, csak hadd tarthassam meg, amire leginkább szükségem van egy ilyen hideg, havas napon: rózsaszín tulipánokra, nagylelkű szépségre, a tavasz ígéretére.

Játszás.

 

A 2023. év igéje - Te vagy a látás Istene. (1Mózes 16:13) - adta az ötletet, hogy néha, azokon a napokon, mikor különösképpen szükségem van rá, én is, vagyunk olyan kapcsolatban, új nevet adok a Fennvalónak. 

Ma így hívom: Te vagy a játszás Istene.  

A február nagyon intenzív volt. Érzelmileg hol fent, hol lent, munka, találkozások, búcsúzások, sok kilométer van a hátam mögött, hosszú utak, szó szerint, de főleg idebent. S mint minden mélyreható időszak után: csend, üresség, valamiféle veszteség érzése. Semmi egetrengető, semmi, ami nem az élet normális velejárója. 

S ebben az ürességben egy hívás, valahonnan a szív mélyéről: gyere játszani. 

Egyszerű játékokat választunk ki, az egyik kedvencem, hogy számoljam össze a kedves, reményteli dolgokat mikor lemegyek korán reggel a boltba friss perecet venni. A másik, hogy vegyem meg a hétvégi újságot, majd olvassak el néhány cikket reggeli közben. Vagy menjünk szánkózni, s ne törődjünk vele, hogy csupa kisgyermekes család között csúszunk le annyiszor, ahányszor csak kedvünk tartja, a hegyről. S írjak végre, hiszen ezért kezdtem el, a játék élménye és szabadsága miatt, a blogba.

Úgy lettem rábeszélve, ahogy a kisgyermekeket szokták, a játékra. Ha egy gyermek szomorú, tudjuk: a szavak, a rábeszélés, a szidás - "szedd már össze magad" - mit sem ér. Jó példával, türelemmel, kedvességgel vesszük rá, hogy jöjjön velünk játszani. 

S ha válaszol, ha igent mond, az a legnagyobb győzelem. Az élet, a szív győzelme.