Ádám almái.*

Idén (is) nagyon kevés alma termett kis fánkon, nagyjából tizenegy darab, miket a hosszú vándorútról hazaérvén másnap reggel a földről szedtem össze, némelyiket összetörve, némelyiket kukacosan vagy félig rothadtan.
Az utolsó alma - csak úgy magától, mintha álomfáink aranyágán - még ott piroslik, sárgállik a magasban.

Itthon, édes itthon. A szombat reggelek olyan szépek. Korán kelek, kiterítem az este kimosott ruhákat, főzök egy csésze kávét. Közben azon töröm a fejem, mi újdonságot, mi különlegeset süssek lassan ébredező családomnak szegény kis almáinkból. Végül egy Joanne Harris-féle recept mellett - Tatin-torta - döntök. Útinaplót ha nem is mindig írok, hazahozott receptek, virágmagvak, fotók juttatják eszembe, hol jártam, kivel találkoztam.

Vannak pillanatok, mikor nincs bennem más, csak végtelen köszönet. Ez a blog már több mint hét éve nyújt szerény hajlékot a kinti világban helyet nem mindig találó gondolatoknak, érzéseknek. Utazások alatt néha odajönnek ismeretlenek, és elmondják, szokták olvasni, amiket írok. Jó érzés. Nem azért, mintha én nem félnék, hogy félreérthet és megbánthat a világ, de az az igazság, hogy ettől tényleg nem félek. Ez a bizalom  is, gondolom én, mint mindenem amim van: ajándék.

Az almatorta nagyon finom lett. Az a különleges benne, hogy én sütöttem, a mi almáinkból. És az is, hogy a recept szerint alulra kerül az almaréteg, csupán némi cukorral ízesítve, rá a tészta, majd ha kész, még forrón kiborítom egy tálcára.
Minden jel arra utal, én mindenesetre ezzel biztatom magam, s néha ez az egyetlen reményem:
lett légyen bármily kevés, amink van, általában mégis lehet vele kezdeni valami szépet, valami jót, valami finomat.

* egyik kedvenc filmem a sok közül

Van egy régi dal,

van benne egy sor: Lord I'm one, Lord I'm two, Lord I'm three, Lord I'm four, Lord I'm five hundred miles from my home...
Lehetne - földrajzilag nagyon is - mindig ötszáz mérföldnyire lenni az otthontól.
Lehetne mindig csak elvágyódni - mindig éppen csak onnan, ahol vagyok.
Én ezt azért nem tehetem meg, mert a hely ahol születtem, ahol felnőttem és ahonnan eljöttem, szóval ez a hely kötelez. Kötelez, hogy szeressem ezt a világot és otthon legyek benne, bárhol vagyok. Hogy ami rossz, ne vegye el az életkedvemet, hogy ami jó, ne tekintsem magától értetődőnek.
Mondom anyukámnak, milyen kopott, lehangoló lett ez a város. Mondja, - igen? Nem is vette észre.
És akkor kissé megszégyenülten vettem a kamerámat, vettem a gyerekeket, és elindultunk, hogy megmutassam - ez mindenem amim van, nem adhatok nekik mást -
kopottságában is milyen szép, lehangoltságában is milyen bátor ez a város.

Mert igaz:
Beauty is in the eye of the beholder.
A szépség ott lakozik mindig, - ott van az otthona - a szemlélő szemében.

vannak vidékek

vannak vidékek, ahol nagy piros vájlingban mosogatom a tegnapi  - jó barátokkal megosztott - vacsora után félrerakott edényeket,
vannak vidékek, ahol apu közben kis fadarabokat csiszol a műhelyben, s csak néha szólunk egymáshoz, mert ő se beszédes meg én sem,
vannak vidékek, ahol a csodálatosan habzó mosogatólére azt találjuk mondani, hogy:
"íme, az élet habos oldala!"
vannak vidékek...

Második nap. Nem is, a harmadik. Vagyis már a negyedik.

(Bevezető: Tervem, hogy minden nap, most hogy ennyire ráérek, majd fantasztikus bejegyzéseket írok, kissé füstbe ment. A címhez viszont, komolyan mondom: minden nap végén hozzátettem valamit.)

Nyolcadik éve próbálkozom, maradjunk annyiban: nem tudok fantasztikus bejegyzéseket írni, csak olyanokat, amilyeneket. A múlt esti mozi után beszélgettünk: hogy lehet másfél órába annyi poént és helyzetet belesűríteni, amennyit egy hozzánk hasonló átlagos ember egy életen át nem tud se megélni, se kigondolni? És hosszú éveken át kit érdekel, hogy - néhány más könyv mellett - éppen  Thomas Mann: Doktor Faustus -át olvasom,  hogy igyekszem  pótolni kissé az idő hiányában elmaradt ujjgyakorlatokat -  Tonči Huljić: Cubana Cubana (annyi, hogy körülöttem nem táncolnak szép balerinák...), - hogy szépen kitakarítottam a házat és rendet raktam a szekrényekben, s hogy hol bizakodom, hol nem - mindig új utakat s lehetőségeket kigondolva - az elutasított vagy válaszra sem méltatott pályázásaim nyomán körülöttem kialakult térben. Ez az én világom, - ez annyira átlagos. Csak annyira nevezhető különlegesnek, amennyire mégis szeretni tudok minden eseménytelenséget, ami benne történik. 

Két hete, vagy tán már három is, nekem kellett készülni valamilyen témával, hogy egy csésze tea mellett legyen miről beszélgetni az én édes-drága imacsoportommal - van köztünk: szószátyár, hallgatag, hadarós, melankólikus, későkása, bőgőmasina, idealista - gyanítom, extra fejezetet írhatna rólunk naplójában  a kegyes kétbalkezes. Arról a bizonyos második mérföldről* beszéltem végül, s hogy mennyire nehéz ezt megtenni. Annyira nehéz, hogy örüljünk, ha  - gondosan kicentizve, nehogy kicsit több legyen - a felénk irányuló elvárások első mérföldjével megbirkózunk. Pedig mindennek az értelme, az öröme, a színessége ott lehet valahol a szabad elhatározásból megtett második mérföldben. S mi van, ha még csak elvárások sincsenek? Mert egyáltalán nincs is szükség arra, amit szívesen adnánk? Munkát, barátságot, valamit, amit csekély ugyan, de annyira szívből jön, amennyire csak tőlünk telik? Nem tudom.
De tudom, hogy boldogok a szelídek, boldogok, akik sírnak, boldogok a tiszta szívűek.
Kurt Vonnegut A hazátlan ember-ében olvasom: Ha azonban Krisztus nem mondta volna el a Hegyi beszédet, a könyörületről és megbocsátásról szóló üzenetével, akkor nem akarnék emberi lény lenni. Inkább lennék csörgőkígyó. 

*  "...ha valaki egy mérföldnyi útra kényszerít, menj el vele kettőre..." (Máté evangéliuma 5:41)

Első nap.

Van öt nap szabadságom.
Minden szó jelentése, így a szabadságé is relatív, de akkor is: jól hangzik. Az utóbbi hetekben csak mentem-mentem, egyik időponttól a másikig, tanultam, vizsgáztam, leautóztam többszáz km-t, főztem, csomagoltam, belefáradtam. A gyerekek is belefáradtak mire múlt hét elején végre hozzánk is megérkezett a vakáció - de annyira, hogy reggelenként csakis ágyba szervírozott, olvasás közben elfogyasztott kakaó és melegszendvics után volt erejük felkelni. Esténként málnát szedtünk az erdőben. Aztán összecsomagoltuk az összes sátrat, hálózsákot, miegymást, s elmentek nagy bátran táborba, ki ide, ki oda, én pedig kölcsönadtam az összes nem régimódi pólómat s az összes új, csíkos zoknimat, mert például kenutáborban (Canadier - Survival - Tour!) szükség lehet némi száraz pótöltözékre.
Hiányoznak. Nem a zoknik. Zoknira úgysincs szükségem, mert szabadságon vagyok és reggelenként mezítláb megyek végig a harmatos füvön, hogy enni adjak a macskának.