13.

Az egyik legkedvesebb német szó szerintem a Vorfreude. Magyarul annyit jelent, mint előre örülni valaminek. Nem vagyok nyelvész, csak a mindennapi életből s az emberekkel való beszélgetésekből  gondolom, olyankor kell használni, amikor az, aminek örülünk, biztosan bekövetkezik.
Vorfreude. Szép szó, jól illik az adventhez.
Kicsit olyan, mint amikor könyvet rendelek, majd várom a postást, mikor csönget be vele. Vagy mint amikor vendégeket hívok, és tudom, hogy el is jönnek. Vagy koncerten a karmester jeladására várok, megélve azt a néhány örömmel és feszültséggel teli pillanatot, mielőtt szárnya kel a dal. Vagy álmatlan éjszakán az ablakot nézem, s ott a reggeli derengés legelső jelét figyelem. Vagy a kávéfőző sistergő hangjára várok, s a készülő sütemény illatára. Vettem nemrég aprópénzért egy amarillys gyökeret, s odatettem a konyhaablak párkányára. Annyi örömet szerzett ahogy figyeltem, mennyit nőtt, mennyit változott, hogyan nyújtózott minden nap egy kicsit, akárcsak a gondolataim, az ég felé. Egy reggel aztán egyszer csak ott pompázott gyönyörűen, fehéren.
Annyi hiábavaló reménykedés után, közben és mellett van ilyen várakozás is. S az élethez nem is kell néha más, nem kell dobpergés, virágnyílás, csillaghullás, semmi, néha elég csak a gondolat, hogy a csoda létezik. S míg hozzám is elérkezik, addig is előre örülök. Vagy ha még nem tartok ott, akkor előre örülök annak, hogy majd előre örülhetek annak, hogy majd egyszer örülni fogok.

#szeretemamunkám

ebédhez hozzávalót, iskolásfüzetre sárga borítót, nyulaknak répát, kertbe virághagymát, éjjeliszekrényre könyvet, képeslapokra bélyeget
én is, mint mindenki, pénzből veszek a boltban.
áprilisi fizetésem azon, kereskedelmi értékkel nem bíró részéből viszont,
mit mindenféle bruttók, s nettók, s adók közé csempészett betűk,
személyesen nekem szóló üzenet formájában kaptam meg,
abból nem veszek semmit.
az arra való, hogy
üdítse a lelkemet,
vidítsa a szívemet.

Vannak ilyen napok,

szóval mikor sötétben indulok el itthonról és sötétben érek haza, s bár szeretem a helyet, ahol közben vagyok - szeretem az asztalom, a székem, a fehér falakat, hogyne szeretném, itt keresem meg a mindennapi kenyérre valót - de hogy napfény, vagy legalábbis természetes fény ömlene be az ablakon, azt a legjobb indulattal sem mondhatni.
Piros nyaklánccal, munkakedvvel, pislákoló belső fénnyel küzdök a szürkeség ellen.
S mint minden halandó ember, gyakran halok közben hősi halált.
Ebédidőben viszont! Veszem a termosz teám, a szendvicsem, az almám és megyek.
Megyek, megyek, mindegy merre, csak hadd lássam az eget, a kacsákat, a fákat, a havat, a vizet.
Hadd érezzem a metsző hideget.
Hadd ne felejtsem el, milyen drága, milyen gyönyörű ez a világ.
Visszatérve folytatom a munkám, ahol abbahagytam. Az egyik számla úgy néz ki, gondolom magamban, mintha macska szájából húzták volna ki. Kis, keresztül-kasul ráragasztott, színes cetliken a következő üzenetek: Elnézést! Ezt a macskánk, Bobo-nak hívják, csinálta! Nagyon szeret papírral játszani ugyanis!

Szabadnap.

A próbaidőt, úgy tűnik, túléltem. Mert néha, bevallom férfiasan, csakis ennyire voltam képes. Aztán egyszer csak, csigalassúsággal de, eltelik az az egy hónap, és a sok, hibákat soroló lista után kapok végre olyan üzenetet is, hogy: es wird immer besser... És kapok saját asztalt, jelszót, polcot, meghívót a karácsonyi vacsorára, szekrénykét, ráragasztják a helyesen ("h" nélkül) írt nevemet, feljegyzik az én születésnapomat is,  ajándékba a novemberi fizetésemhez adnak nekem is benzinutalványt. De leginkább azt a - nekem már nagyon hiányzó - magabiztosságot kapom, hogy találjam magam szembe bármilyen feladattal, minden nap mással: meg fogom tudni csinálni. Miért ne, tegnap is sikerült, tegnapelőtt is, sőt, azelőtt is...
S ha szabadnapom van, mihez is fogjak először? Főzés, mosás, takarítás, e három...
Mindjárt, mindjárt.
Majd ha befejeztem a hópelyhek horgolását, először a miénket a csillárra akasztandó, aztán néhányat a kis boltba is, bárkinek, aki szereti.

Majdnem

hangosan felnevettem, mikor tegnap, egy ruhásboltot működtető cég októberi  könyvelését végezve egy könnyeit teátrálisan hullajtó, papírra rajzolt pálcika-hölgyre bukkantam a számlák között: az aznapi nulla, vagyis 0,00 euró bevétel nem rossz ok a sírásra, de egy pálcika-lány felbukkanása az íróasztalomon akkor is váratlanul ért s felvidított. A számok nem unalmasak, s a számok mögött meghúzódó történetek: emberiek, hétköznapiak, gyönyörűek.
Amúgy megértem. Az érzést, milyen lehet egész nap tenni-venni mondjuk egy kis ruhásboltban, hogy végül senki se vegyen semmit. Mégis, mikor nem vesznek észre, mikor kicsit vagy nagyon ignorálnak, s mindenki csak a saját dolgával törődik: nem érdemes megsértődni. Es ist nicht persönlich gemeint.
Merthogy milyen is a szabadság?
A szabadság egészen praktikus: tölt magának egy csésze forró teát, s szép csendesen, megértéssel végighallgatja a másikat, hagyja, hadd szomorkodja ki magát anélkül, hogy kioktatná, ha kell-ha nem, az élet szépségeiről.
A szabadság nem adja fel az első nehézségeknél, s őrzi a saját álmait, a saját örömét.
Van egy drága munkatársam, ahányszor megkérdem, hogy van - minden nap megkérdem - azt válaszolja, hogy nagy stresszben. Aztán rájöttem, csak annyiról van szó, hogy sok a munka, otthon várnak ránk a gyerekek, a férj, az állatok, az elmaradt házimunka, s hogy minden áldott nap kezdődik előlről ugyanaz.
Nekem mindez, főleg ha viszonylag eleget aludtam éjjel, nagyon is szép. Mi másra vágyhatnék?
Nem mondom, hogy könnyű, mert nem az.
De ez az életem, és nem adnám semmiért.

Már

karácsonyi dalokat próbálunk a kórussal, de a szívem még csakis az őszé. Virágok nyílnak a kertben, s néha van pillanatnyi idő megállítani a napfényt, mielőtt gyorsan, nagyon gyorsan eltűnne a domb túloldalán.
Talán túl sokat vártam olyan dolgokra, amik már elmúltak, vagy nem is válnak valóra soha.
Most itt élek a jelenben, azokkal, akiket szeretek.
S ez nem jelent néha sem többet, sem kevesebbet, mint tíz percet s egy nyugodt kis sarkot a káosz közepén, az asztali lámpa fényének sugarában, ahol fekete gyöngyöket varrok egy horgolt, piros kitűzőre, mely dísz lesz valakinek, akit nem is ismerek, a kabátján, s mindez miért?
Csak azért, hátha szebb lesz kicsit tőlünk ez a világ.

Amerre

most visz az út, ezek a napok, hetek - tele vannak erőfeszítéssel és fáradtsággal. Van némi fogalmam róla, ó igen, trust me, mit jelent frusztráltnak lenni.
Enyém a legperfekcionistább főnök a világon. A munkámat minden áldott nap átnézi, majd másnap reggel ott vár egy lista a hibákkal az asztalomon. Lehet így jó kedvvel, örömmel kezdeni a napot? Igen, lehet. Mert az öröm, a jól ismert, mindig hivogató drága Öröm néha váratlanul csak ott van, megáll a székem mellett, s megsimogatja fájó fejemet. Én, a mimóza, erőt kapok valahonnan szépen átolvasni a listát, és némi  vállrándítással tenni tovább a dolgom, amennyire jól csak tudom. Meg is tudom köszönni, tényleg, mert sokat tanulok így - hogy máshogy lehetne tanulni, ha nem a hibákból?
Itthon kissé csalódott gyerekek...Megváltoztam én, megváltozott minden. Egy bizonyos védő, puha, mindent előkészítő, mindent elsimító burok szétpattant. Talán ideje is volt szétpattannia. Talán boltból veszem a kész krumplisalátát útban hazafelé, de azért mindig szépen megterítjük az asztalt, és gyertyát is mindig gyújtunk. Este felolvasok, már ha nem vagyok végtelenül fáradt. Szombat délelőtt szétosztogatom a házimunkát, ha tetszik, ha nem, délután pedig kirándulni megyünk.
Időnként úgy érzem, menni fog ez. Elég törődést és szeretetet fektettem az évek során a kapcsolatokba ahhoz, hogy kitartsanak nehéz időkben is.
Ami hiányzik...Talán banális, de a zongoraórák. Nem férnek be sehova. S nekem ez úgy fáj, hogy majd' megszakad a szívem.  Nem baj, hétvégenként - ó, a hétvégék! eddig csak hétvégék voltak, most az enyémek is, mikor itthon vagyok én is, ó, hát ha valaki, akkor én meg tudok becsülni két egész szabad napot! - szóval hétvégenként előveszem a régi kottákat, és játszom. Jól van, igazából ma játszottam három hét óta először, de hadd előlegezzem meg magamnak a bizalmat. Megérdemlem.

Egyetlen barátaim.

Elkészültek a karácsonyi képeslapok, s meggyőződésem, hogy nem túl hamar. Nem csillogóak, nem villogóak, nem feltűnőek. Lehetnének szebbek is. Az erdők-mezők csendjében születtek, egy-egy séta alkalmából, vagy a konyhaablakon besugárzó világosság utolsó sugaraiban.
A lapok hátuljára apró kis szövegeket írtam, angolul, - elfér mellette bőven a saját üzenet is - mindenféle adventi várakozó szövegeket, az elmúlt évek alatt általam már megírt gondolatokból inspirálódva. Számomra advent egy út, amelyen hazafelé tartok, - még nem érkeztem meg, de tudom, hogy megérkezek és várni fognak rám.A karácsony pedig egy ajándék, még nem bontottam ki, de tudom, hogy az enyém és nagyon szép lesz.
Örömmel veszem, ha - mindenféle elvárástól menten - kicsit körülnéztek a cipősdobozomban. Köszönöm!

Ez itt

a parkoló, ahol reggelenként hagyom az autót.

Ez itt az utca, ahol munka után néha sétálok egy kicsit, mielőtt hazaindulok.

Ez itt a folyó, vannak benne kacsák s néha látni horgászokat is a partján.

Ez itt olyan...tipikus. Kisvárosi utcakép. Elég eseménytelen az élet. Száraz leveleket zörögtet a hideg szél az asztalok között.

Ez itt vagyok én.

Óriási piros pöttyös táskámban elfér minden, ami kellhet: jegyzetfüzet, néhány szelet müzli, víz, telefon, pénztárca és a régi, kicsi, kopott fényképezőgép. Van, amiről semmiképpen sem szeretnék lemondani. Ezen a héten szünidő van, s de furcsa: most én vagyok az, aki munkába indul. Még szoknom kell a gondolatot, a leheletnyi gyomorgörcsöt, mielőtt belépek az irodába, szoknom kell, hogy igyak eleget és félidőben kapjak be egy szelet müzlit is. Elég keményen dolgozom.
S még mindig elég hihetetlen,
hogy én is (ennyi évesen, ennyi kihagyás után, nem is sorolom...nem túl sokan bíztak bennem),
egy valamennyire még mindig idegen országban,
akár itt is (ahol a munkaügyi tanácsadóm szerint egyetlen állás sincs, s ha lenne is, sokan várnak rá)
megkereshetek egy darab kenyeret a konyhaasztalunkra, 
csiszolgathatok oly terveket, hogy az általam átvett rész arányában hadd dolgozzon kevesebbet a férjem, menjen túrázni, töltsön több időt a gyerekekkel, ilyesmi. Talán lehetséges.
Néha arra gondolok, hogy minden lehetséges. 
A szigorú főnök, a veszekedő gyerekek, a rám ugyanúgy váró házimunka nem ok a panaszra. Lehetne, de mégsem az. Mert van munkám, vannak gyerekek, s volt ebéd ma is, a ruha kiteregetve, sétára is jutott idő, sőt,  ha nem tévedek, még blogírásra is.
Annak pedig, akit illet: köszönöm szépen!

Próbaidő.

Halkan énekelgetve kanyarogtam kora reggel az autóval a még sötét, ködös tájon át. A CD-lejátszó és rádió már rég elromlott ugyanis, de jól esik a csend, szeretni fogom, ha így kezdődnek majd a napjaim. 
Az interjúval egybekötött pénteki próbamunka-nap után most van ugyanis egy ugyancsak próbaidős munkám, részidőben, s e héten még csak nem is kell minden nap ott lennem. Fizetésről, munkaidőről megegyeztünk, a továbbiak az együttműködés milyenségétől válnak függővé. Egy biztos: semmi sem biztos.

Tegnap volt az első nap. Odabent az asztalomra máris letesznek négy nagy dossziét, tessék, sok sikert hozzá. Az első fél órát meglehetős pánikban töltöm, majd lassan, türelmesen elkezd összeállni egy kép. Önállóan dolgozom, csak akkor kérdezek, ha már a saját megoldásaimat is végiggondoltam. Néhány hosszú, megfeszített munkával töltött óra után veszem csak észre: nem ittam, nem ettem, azért fáj a fejem. Közben egy központi számítógépről valaki ellenőrzi a munkámat, - szóval ez így működik, rendben - valaki más odajön és megmondja, négy sort kell törölnöm, a többi egész jó. Apróságok leszámítva. Nem tudom kihez viszonyítani magam, nem tudom, vagyok-e elég jó, de bizonnyal ez is a próba része.

S még nem tudni, lesz-e szép, kerek, sikeres a történet, nem látni előre, mi számít egyáltalán annak.
Szerintem a nemszép, nemkerek, nemsikeres, átmeneti, útközbeni történetek is méltóak az elmondásra, a köszönetre, legalább egy mondatban:
a gondviselés útján időnként, mint mikor sötétedés után elemlámpával megyünk át az udvaron enni adni a nyulaknak, egyetlen következő lépéshez elegendő csupán a fény.

De jó

volt az idei ősz első termoszból-forró-teát-iszogatós erdei sétája!
Hozzá az új, horgolt, piros zongorakesztyűm! - amire, köztünk szólva, semmi, de semmi szükség nem volt, annyira szépen sütött a Nap, de hát ha egyszer ez a stílusom: tea és ujjatlan kesztyű, a tea persze cseresznyés-macipános.
Hozzá sárga szeder levél.
Hozzá kis ajándék idő. Csak nekem, csak itt, csak most.

( Ennek a helynek itt semmi köze nem lesz a másikhoz, de azért most még elmondom, hogy új bejegyzést írtam odaát is, annak aki szereti. )

Szeptember

elején elmentem ugye bejelentkezni a munkaügyi hivatalba. Nem munkanélküliként, hanem munkakeresőként - a két fogalom között van némi különbség: ez utóbbiként  csupán heti egyszer vagyok köteles beküldeni a pályázatomat valahova (bárcsak lenne úgy igazán hova), s nem vagyok köteles elfogadni a hivatal által felkínált, nem megfelelő lehetőségeket. Szóval válogathatok. Válogatok is, mert nem szeretnék hétvégén dolgozni, s ha lehet, szeretnék mégiscsak ahhoz hasonló munkakörben, amihez annyi év tanulás után van némi hozzáértésem. Elméletben legalábbis.
Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz.
De azt eldöntöttem, s néha be is tartom, hogy nem szomorkodom, nem sajnáltatom magam, nem panaszkodom. Mindig lehet tenni valamit - gondoltam. De mit? - gondoltam.
Egy héttel ezelőtt aztán, miután összeszedtem, elolvastam és megértettem az összes idevágó jogszabályt,  megalapítottam - apró mellékállásként - saját egyszemélyes vállalkozásomat. Hogy munkát adjak a két kezemnek, miközben a fejem bele-belefájdul a sok töprengésbe.
Dolgokat készítek és adok el, szeretettel - annak akinek tetszik.
A bolt - CipősDobozBoltnak hívom, mert egy cipősdobozban tárolom a készülő portékákat a zongora tetején - kezdetleges, de már nyitva van. Folyamatosan fog frissülni, alakulni.
Vannak benne képeslapok, valamint lesznek mindenféle, hétköznapi eleganciát kihangsúlyozó horgolt készítmények.
Szerény reklámnak legyen elég ennyi. Fogadjátok szeretettel: made with love.

Mi

könyvelős lányok azon szoktunk tűnődni a tanfolyam szüneteiben, egy-egy tea mellett a Caféteriában, hogy ugyan egész biztosan léteznek olyanok is, kik teljes szívvel-lélekkel, sőt igazi szenvedéllyel művelik ezt a szakmát, csakhogy - Rosa mama után szabadon - azt még nem találták fel, s addig is élni kell.
Mert mikor egyikünk-másikunk például - (nem én, de bárcsak...) - óra elején negyed óráig meséli egyszerű találkozását egy Forrest Gump-szerű ezeridegennel, de azt úgy, hogy mindannyian szájtátva hallgatjuk,
vagy mikor a tanárnő tíz percig ecseteli, milyen ebédet - állítja: volt rá ideje, és megszállta a múzsa - főzött tegnap a családjának: füstölt lazacszeletekbe göngyölt valamit, mellé fehérboros szószt, mellé vaníliafagylaltot, de nem ám akármilyet és nem ám akárhonnan, igazi sárgát, Bourbon-vaníliásat, mellé kávét, de nem ám akármilyet, hanem frissen őrölt kávészemekből főzöttet, hozzá kézzel felvert tejszínhabot kis pergelt diószeletekkel megbolondítva -
 szóval mikor ezt a sok színes, ragyogó csodát látom-hallom, nem is értem, mit keresünk mi pont egy könyvelő-kurzuson, de tény, hogy elég jók vagyunk, s tény, ha sose jövünk is rá,
akkor is, addig is, s főleg nem akárhogyan: élni kell.

Feketeribizli.

Megkínlódtam vele rendesen. Városi lány vagyok s a konyhában sem az a tűzrőlpattant perszóna...hát így épp csak hogy elboldogulok a kis kertemmel és háztartásommal. Például sose szedtem még feketeribizlit, de gazdag lett a termés és annyi jót olvastam róla, hogy mindenképpen szerettem volna mind egy szemig hasznosítani. Egy álló napig s egy fél éjszakán át tisztogattam a szemeket. Felét legfagyasztottam süteménybevalónak, feléből pedig lekvárt főztem (ez utóbbiba belefőztem egy citrom levét is, nagyon jó tett neki.)

A kis bogyók meg a hosszadalmas munka öröme szép színné, illattá és ízzé lényegültek. És finom feketeribizlitortává ebédre. A gyerekek pedig kiérdemeltek egy holnapi strandolást, köszönetképpen hogy elnézték ma anyjuk kizökkenését a napi dolgokból.