Már

karácsonyi dalokat próbálunk a kórussal, de a szívem még csakis az őszé. Virágok nyílnak a kertben, s néha van pillanatnyi idő megállítani a napfényt, mielőtt gyorsan, nagyon gyorsan eltűnne a domb túloldalán.
Talán túl sokat vártam olyan dolgokra, amik már elmúltak, vagy nem is válnak valóra soha.
Most itt élek a jelenben, azokkal, akiket szeretek.
S ez nem jelent néha sem többet, sem kevesebbet, mint tíz percet s egy nyugodt kis sarkot a káosz közepén, az asztali lámpa fényének sugarában, ahol fekete gyöngyöket varrok egy horgolt, piros kitűzőre, mely dísz lesz valakinek, akit nem is ismerek, a kabátján, s mindez miért?
Csak azért, hátha szebb lesz kicsit tőlünk ez a világ.