Ez egy olyan nap,

amikor még nem tudtam elkezdeni, vagyis elkezdeni igen, csak befejzni nem, egyetlen fontos tennivalót sem. Gondolok rájuk, listát írok belőlük, de még a listát sem fejezem be, mert hirtelen eszembe jut valami, amit feltétlenül szeretnék megkeresni, végül abbahagyom, mert eszembe jut, hogy van fontosabb dolgom is. Közben már csak annyi idő marad, mielőtt indulnom kell a városba, s előtte még a kutyával is kell járnom egyet, hogy tényleg nincs értelme semminek nekifogni, ezért előveszem a könyvet, amit éppen olvasok, az írásról szól, írásgyakorlatok vannak benne, gondolom, legalább egyet mindenképpen megírok. De a könyv lapjai között gyönyörű, illatos préselt virágokra találok, s elkezdek azon gondolkodni, vajon melyiket mikor és miért tettem oda. Így, ahelyett, hogy legalább egy icipici tennivalót elvégezzek a listáról, amit még mindig nem fejeztem be, bejegyzést írok erről az egész káoszról, ami miatt még csak nem is hibáztathatok senkit,  hiszen saját magam teremtettem saját magamnak.

Alive.

Kora reggel, egy csésze kávéval s a naplóval a kezemben kilépek a balkonra. A szomszéd éppen az autója szélvédőjéről kapargatja a vékony fagyréteget. Visszalépek sálért, egy plusz kardigánért. Nem tudok ennél szebbet elképzelni: reggeli fényben, madarak énekétől körülvéve kezdeni a napot. A ház előtti vékony földsávban mesebeli kert, én alakítottam ki az évek folyamán: jácintok, nárciszok, tulipánok, fürtös gyöngyikék virágoznak benne. Múlt ősszel, de az is lehet, hogy még azelőtt sem ültettem új virághagymákat, de az előző évek munkája még mindig és újra meghozza a gyümölcsét. 

Szíven üt, örömmel tölt el a felismerés: nem csak egyszer virágzunk. Újból és újból hív az élet, s így kora reggel kilépni a tiszta, fagyos levegőre olyan, mint egy szavak nélküli válasz. Itt vagyok. 

Teljesítményorientált társadalmunkban általában valamilyen kézzelfogható, szemmel látható produktum, siker, szépség értendő a "virágzás" alatt, mely általában valamilyen erőfeszítés megérdemelt jutalmaként lesz nyilvánvalóvá mindenki előtt.

De ma reggel, a balkonon fagyoskodva arra gondolok, virágozni egyszerűen csak annyit jelent, hogy élőnek érzem magam. Nem hiszek abban, hogy a élet sikeressége a megfelelő erőfeszítések árán biztosítható. Már éltem annyit, hogy tudjam: néha így van, néha nem. Itt és most csak annyit kérdezek magamtól: hogyan éljem meg a mai napot? Mitől érzem magam úgy, mint aki él? Csupa egyszerű tétel kerül a képzeletbeli listára: gyönyörködni a virágoskertemben, munka előtt hosszú sétát tenni az erdőben, írni, olvasni, s kicsit hamarabb elindulni, hogy legyen időm majd bemenni a boltba, ahol mindent lehet venni. Gombot keresek - milyen színű legyen, kék? barna? halvány rózsaszín? - a majdnem kész kardigánomhoz. Élőnek érzem magam, amikor kész vagyok elbontani azt, ami túl nagy vagy túl kicsi, hogy valami újat készítsek, valamit, amiről tudom, hogy használni és szeretni fogom a mindennapokban.

Odakint

szürke felhők. A szomszéd házhoz tartozó garázs tetején tócsák, ott szoktam figyelni, esik-e az eső. Felettem egy függőleges téglalaphoz illesztett derékszögű háromszögből adódó mértani alakzat az ég, ahogy azt onnan, ahol ülök, a szomszédos háztetők közötti tér kirajzolódásaként megfigyelhetem. 

Nekem ez a darabka ég elég. 

Elég ahhoz, hogy tágasnak érezzem az életet, gazdagnak a mindennapokat, s meghívásként értelmezzek minden szabad percet valamilyen formában odakint tölteni. Az erdőben, vagy a balkonon. Néha csak annyi időre kilépni, míg megpihentetem a dombok fölötti messzeségben a számítógép képernyőjétől elfáradt szemeket. 

Összegyűjtök minden kis aláeső idődarabkát. Némelyiket hagyom különösebb cél nélkül elmúlni. Néhányat elpazarlok. Néhányat a fénybe tartok. Néhányat versbe foglalok. Vagy elfelejtek. De mindegyik, a leghétköznapibb is, sima-fordított szemmé változik a kötésmintában, melyből majd egyszer, visszatekintve kirajzolódik az életem.

Ebédszünetben.

Tele van a ház húsvéti virágokkal. Még úgy is, hogy bőven adtam belőle ajándékba is. Mert a kevesebb néha nem több. Ha virágokról van szó, a több egyszerűen több. Munka közben el-elkalandozik tekintetem a képernyő mellett, valóságos mesebeli kert van az asztalon a mindenféle mappák között. Egy nagyobb vázában rózsaszín tulipánok. Egy kisebb üvegtálban boglárkák. Egy egészen apró vázában egy szál fehér jácint. Gyengéden terelgetik el-eltévedő gondolataimat a magam körül való forgolódás labirintusaiból kifele. Rákeresek az interneten, melyik mit jelent. A fehér jácint kedvességet s másokért való fohászkodást. Hosszasan nézni egy virágot valóban olyan, mint az imádkozás. Előveszem a színes tintáimat, a hozzájuk tartozó tollakat, a füzetemet. Nem lemásolni akarom. Nem tökéletességre törekszem. Befelé figyelek. Nem is a virágot rajzolom le, hanem a világot, a belső gazdagságot, amit a szépség s a kedvesség teremt bennem.

Új kilátások.

Hazafelé tartottunk Jeruzsálemből Emmausba. Milyen más volt a visszaút ahhoz képest, ahogy elindultunk...Néhány napja még úgy tűnt, megtaláltuk a személyt, akire olyan régóta várt a népünk. S most mindennek vége. Győzelmet vártunk, az álmaink beteljesülését. Ehelyett darabokra tört minden. A Mester, maga a megtestesült szeretet meghalt. A lehető legkegyetlenebb módon végeztek vele. S ma reggel arról beszéltek az asszonyok, hogy eltűnt a sírból, ahova nyugalomra helyezték. Minden olyan szomorú, zavaros. Csak mentünk és mentünk, közben beszélgettünk, azon vitáztunk, vajon mit érthettünk félre. Annyira biztosak voltunk benne, hogy ő az, akit vártunk. Észre sem vettük, mikor hozzánk csatlakozott valaki, s azt sem, hogy miközben elmeséltük neki az eseményeket, milyen hamar hazaértünk. Kiöntöttük előtte a szívünket, s egyszer csak, átvéve a szót, pontról-pontra olyan megvilágításba helyezte az Írásokat, amiket gyermekkorunk óta mi is jól ismerünk, ahogy azt még soha, senkitől nem hallottuk. Meghívtuk vacsorára. S mikor asztalhoz ültünk, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, majd nekünk adta. Erről ismertük fel, erről az egyszerű, ismerős gesztusról. Arról, ahogy szavaival lángra lobbantotta a szívünket. Mire körülnéztünk, már nem volt ott. Búcsú nélkül távozott. Mi pedig máris visszaindultunk, megtenni ugyanazt az utat, új erővel, új szemléletmóddal, elmondani, amit átéltünk, a többieknek.

(Kleopás, Lukács evangéliuma 24, 13-33 alapján)

Középkorú nőnek számítok. Két hete töltöttem be a negyvenhatodik évemet. Ha a legnagylelkűbben is számolom, elértem életutam felét - mondogatom már évek óta. Mintha egy képzeletbeli hegycsúcson állnék, ahonnan már nem el, hanem hazafele vezet az út. Körülnézek. A táj óriási térképként terül szét előttem. Merre indulnék, ha újrakezdhetném? Ismerve az egyes döntések kimenetelét, más utakat választanék-e? Néhányszor biztosan. S mert hajlamos vagyok sokáig büntetni magam múltbeli rossz döntésekért, mulasztásért, figyelmetlenségért, szükségem van nekem is valakire, aki csatlakozik hozzám az úton. Aki figyelmesen meghallgat, majd átveszi a szót és új megvilágításba helyezi a dolgokat. Tanítgat más szemekkel nézni az eseményeket. 

Mert ugyanazt az életutat, történetet sokféleképpen el lehet mesélni.

Daniel Kahneman beszél arról egyik TED beszédében, hogy mindannyiunknak két énképe van: az egyik a konkrétan átélt tapasztalatokból áll össze (experienced self), a másik ezeknek az emlékeiből (remembered self). Mikor az életünkre gondolunk, a múltra, jelenre,  jövőre (a jövőt a várható emlékek sokaságaként - anticipated memories - fogalmazza meg), akkor nem események között válogatunk, melyekre vagy volt hatásunk, vagy nem, hanem emlékek között. Ezért van az, hogy ugyanolyan élményekkel rendelkező emberek is tekinthetnek teljesen különbözően az életükre. Kahneman tudományos módszereken alapuló megfigyelésekből kiindulva fogalmazza meg a következtetést: a megelégedettséget, boldogságot, azt, ahogyan másokkal bánunk döntő mértékben nem az átélt élmények, hanem az befolyásolja, ahogyan ezekre emlékezünk. S hogy melyik élményeket választjuk ki arra, hogy megtartsuk az emlékeinkben. Ezt bármelyikünk megtapasztalhatja, kevésbé tudományos módszerekkel is, mikot olyan emberekkel hoz össze a sors, akik folyton az őket ért bántásokat emlegetik. Mert ezeket választották ki alapvető emléknek, s ezeket használják fel magyarázatként saját megkeseredett, haragos viselkedésükre.

 

Pedig egy történetnek sem kell a keresztnél befejeződnie. A feltámadás a keresztet életet adó, változást elősegítő erővé teszi. 

Talán az érint meg a legjobban, hogy Jézus továbbra is viseli a sebeket. Erről ismerhető fel. S hogy ne felejtsük el, saját sebeink is válhatnak, akárcsak az övé, a legnagyobb szépség és szolgálat forrásává. 

Annak idején a kereszt csupán csak brutális kivégzési eszközként volt ismeretes. 

Ma sokan ékszerként viselik. 

Szavak nélkül is a szeretet jelképe. 

Egyszerre tragédia és múlhatatlan szépség. 

Az a fajta szépség, ami, ahogy Miskin herceg fogalmazott: megmenti a világot.*

* Dosztojevszkij, A félkegyelmű

Feltámadásgyakorlatok.

Ott álltam a sírnál és sírtam. Már hajnalban kimentem a temető kertjébe, mikor még javában sötét volt minden. A kő el volt hengerítve. A sír ott állt, üresen. Ki vihette el őt? Mikor? És hova? Hívtam a férfiakat, a legközelebbi barátait, de miután körülnéztek, elmentek haza. Én maradtam. Csak sírtam és sírtam. Egyszer benéztem a sírba, s - magam is arra gondoltam, a nagy bánat miatt már nem látok rendesen - angyalokat láttam, ott ültek, ahol azelőtt a test pihent, egyik fejtől, a másik pedig lábtól. A leplek is ott hevertek, s külön a kendő, ami azelőtt a fején volt, szépen összehajtogatva. Miért sírok, kérdezték, s a hátam mögül is egy hang, miért sírok, kit keresek. Megfordultam. Azt hittem, a kertész az, s elkezdtem kérlelni, mondja meg, ha valakinek, neki tudnia kell, hova vitték őt. Hadd hozzam el, hadd gondoskodjak róla. Halálában is drága nekem. Hagyta, panaszkodjam ki magam, majd annyit mondott, azzal az egyedi, csak rá jellemző, utánozhatatlan hangsúllyal: M á r i a. Erről ismertem fel. Ő volt az, aki egyszer egyetlenként a világon meglátott bennem valami olyan értéket, amit soha, senki más. Meggyógyított. Először éltem át, milyen érzés, ha valaki szépen, tisztelettel mondja ki a nevemet. Soha nem felejtettem el. S most, mikor újból kimondta, szívemnek az a része, mely meghalt, vele együtt újra életre kelt.

(a magdalai Mária, János evangéliuma 20,11-18 alapján)

Biztos vagyok benne, az átélt kudarcok és fájdalom után a barátoknak, követőknek időre volt szükségük, hogy újra szívből tudjanak örülni. Ismételten szükségük volt a megerősítésre, hogy a Mester valóban él. Újból és újból megjelenik köztük, megmutatja a sebeit - továbbra is hordozva ezeket -, reggelit készít a tó partján, beszélget velük, tisztázza a dolgokat, új életfeladatot ad. 

 

A lelkiismeretfurdalás, a trauma nem múlik el nyomtalanul, senki életében, nem oszlik el azonnal, még akkor sem, ha végül jóra fordulnak a dolgok.

A feltámadás öröme néha lassan érkezik, sőt, tapasztalatom szerint többnyire lassan, idő kell hozzá, hogy szegény, meggyötört szívünk újból élőnek érezze magát.

Reggelenként úgy kezdem a napot, hogy felhúzom a redőnyt, még sötétben, a nappali kelet felé néző ablakán. Majd elkezdek naplót írni. Közben gyakran felnézek, figyelem, hogyan érkezik a fény. A legfontosabb elvre gondolok az életemben: a világosság végül legyőzi a sötétséget. 

Próbálom valamilyen formában naponta gyakorolni, ahogy Wendell Berry írja egyik szép versében, a feltámadást. Practice resurrection.  

Már korán reggel beengedem a szobába, az életembe a fényt, életkedvet, szeretetet. Annyiszor hittem már, hogy elveszítettem őket. Aztán megújulnak. Csak úgy. Feltámadnak. Mert a szeretet erősebb, mint a halál. Mindenütt rátalálok: a frissen mosott eper ízében, a redőny résein átragyogó fénysugárban, vagy mikor valami lélegzetelállítóan szépet olvasok, esetleg magam írok nagy ritkán ilyet, és könnyek gyűlnek hirtelen a szemembe, vagy összevissza cibálja hajamat a szél, s a kimerülésig nevetünk valami semmiségen. Ilyenkor úgy érzem: újból élek!

 

"Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért." - olvasom, s küszködöm a képpel egy Istenről, akinek váltságdíjra van szüksége ahhoz, hogy elfogadhassa az embereket. Csak lassan kezdem el érteni, hogy a váltságdíj máshol van megfizetve. Ott, ahol az emberi szív szenved a mások, s főleg a saját keménységétől, cinizmusától, hitetlenségétől.

 

Szép tavaszi nap, szitáló esőben autózunk kettesben a dombos tájakon át, s egy szerencsétlenül megfogalmazott kritika révén összeveszünk, úgy igazán és végleg. Elképzelni sem tudom, hogy az éppen elhangzott szavakat jóvá lehet-e tenni valaha. Megállunk a következő benzinkútnál tankolni, közben elmegyek sétálni, szomorúan nekitámaszkodva egy oszlopnak várom a továbbindulást. Arra gondolok, ezúttal, úgy tűnik, sikerült kivégezni a szeretetet. Egy kávéval a kezében jön vissza, átnyújtja, nem kell, mondom megátalkodottan, de ő csak nyújtja, mondja, cukor és tej nélkül kérte, ahogy szeretem. Mindketten megkönnyebbülten sóhajtunk fel - arra gondolok, hála Istennek, egy újabb feltámadás! -, mikor végre belekortyolok.

Csend.

Lassan beesteledett. Mindenki elkezdett készülődni a szombatra. De számomra megállt a világ. Mint valami ködön át, úgy figyelem, először messziről, majd közvetlen közelről, ahogy egy idő után leveszik a keresztről, tiszta gyolcsba göngyölik, sírba teszik őt. Végül egy nagy követ is hengerítenek a bejárathoz. Ez itt a világ legcsendesebb, legegyszerűbb temetése. Felnézek az égre. Lassan felragyognak felettünk az első csillagok.

(a magdalai Mária, Máté evangéliuma 27, 55-61 alapján)

Talán ismerős érzés. 

Kórházban lehet ilyet érezni, az intenzív osztályok műszerei között, vagy lábadozva, kitekintve az ablakon át. Csodálkozva állapítod meg, hogy nélküled is működik minden ugyanúgy, tovább. 

Vagy egy-egy megdöbbentő, felfoghatatlan hír után, abban a köztes térben, ahonnan, ha lesz is valaha út tovább, már biztos, hogy semmi nem lesz többé ugyanolyan, mint eddig. Egészen mellékes apróságokra fogsz emlékezni: milyen volt a lemenő nap fényében a gyolcs színárnyalata, milyenek voltak az égen a csillagok. 

Vagy életünk minden olyan helyzetében, ahol elveszítettünk valamit, ami fontos volt, amiért mindent megtettünk. S nem tudni, lesz-e valaha változás, megtörténik-e a csoda.

Nincsenek szavak. 

Könnyek sincsenek. 

A semmi van. És csend.

Ez a csend ajándék. Itt elfogadható az, ami mégis van: a puszta, dísztelen lét. Nem lehet véletlen, hogy nagypéntek és húsvét között ott van ez a mai mentalitással teljesen értelmezhetetlen nap, ahol az adott kultúrának és előírásoknak megfelelően tilos volt bármit tenni. Nem lehetett a sírnál időzni, intézkedni, takarítani, főzni, jönni-menni. Telefonálni, sorozatot nézni, híreket olvasni. Ez a nap a csend, az őszinteség, a várakozás napja volt. A várakozásé valamire, ami ismeretlen, bizonytalan és felfoghatatlan.

Ma este kilenc órától a kórusunk egy nagyszombati misén vesz részt. Protestánsként előre örülök a számomra ismeretlen helyszínnek, liturgiának. Annyit tudok, hogy az első három éneket a teljesen sötét templomban fogjuk előadni. Majd lassan, fokozatosan áténekeljük magunkat a fénybe.

Amikor meghal a szeretet.

Nem is ismertem személyesen ezt az embert. Csak mentem az utcán, a földekről tartottam éppen hazafelé, mikor véletlenül belecsöppentem ebbe az egészbe. Mire észbekaptam, egy katona megragadta durván a karomat, odatoszogatott a terhe alatt összeeső elítélthez s arra kényszerített, segítsek neki vinni a keresztet. Nem volt idő beszélni, kérdezni, nem volt lehetőség ellenkezni. Akkor sem, mikor a dombhoz értünk, s percek alatt felfeszítették a keresztre. Nem bírtam odanézni. El kellett fordulnom. Ott álltam a tömegben, döbbenten. Mozdulni sem tudtam. Minden egyszerre kavargott körülöttem: a csendes szenvedés, az asszonyok sírása, a dobókocka, a káromlás, gúnyolódás, gyalázkodás, bámészkodás. A külső és belső sötétség. A szívszakasztó felkiáltás: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? S végül a csend. Az a fajta csend, ami a szabadon tomboló gonoszság közepén képződik valami időn túli térben ahányszor csak a megtestesült szépség és szeretet még egyszer felragyog, majd kileheli a lelkét. S én nem segíthetek. Semmit sem tehetek.

( a cirénei Simon, Máté evangéliuma 27:31-54 alapján)

Vajon hányféleképpen tud meghalni a szeretet? Hányféleképpen tud elfogyni, megváltozni, meghidegülni? S hirtelen történik? Vagy inkább észrevétlenül, lépésről lépésre? 

Néha éles, méreggel teljes szavak formájában búcsúzik s körülbelül olyan érzés, mintha gyomorszájon vágott volna. 

Máskor észre sem veszem, hogy már nincs is itt, halkan csukta be maga mögött az ajtót, mikor távozott. Nincs kitől kérdezni, búcsúzni. Ennek valamivel kevésbé fájdalmas változata a magyarázat - hiszen legalább válaszra méltatnak -, hogy az egész valamilyen módon a saját hibám. 

Néha annyira megváltozik, hogy egyszerűen nem ismerek rá. 

Néha a halál maga a megváltás, mint mikor a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasad, s kész, vége, a szenvedő nem szenved már tovább. 

Mikor a szeretet meghal, megrendül a föld, elsötétül a világ. Igen. Pontosan ilyen érzés, mikor meghal a szeretet.

A sok reménykedő gondolat, ima nem volt elég. Elhangzottak az utolsó szavak. A legvégső: elvégeztetett. Maga Isten is elfordítja a fejét s engedi darabokra törni gyönyörű, nagy, fényes szívét.

"Titeket azonban barátaimnak mondalak..." *

Ott ültünk mindannyian, mint annyiszor már, az asztalnál. A páskavacsora előkészítve. Ünnepelni akartunk. Az asztalon sült bárány, fűszerek és friss kenyér. A pohárban bor. Minden olyan volt, mint máskor, és valami mégis teljesen más. A többiek nevetgéltek, beszélgettek. Én a Mestert figyeltem, ahogy közöttünk ült, s olyannak tűnt, mint aki lélekben valahol máshol van. Hirtelen megszólalt. Árulásról beszélt. Búcsúról. Felfoghatatlan dolgokról. A hangja nyomott volt és szomorú. Majd, a megszokott szavak helyett, melyeket ilyenkor az egyiptomi szabadulás emlékére mondunk, vette a kenyeret, a bort, hálát adott, és új szöveget formált: "Vegyétek, egyétek, ez az én testem. Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára." Szótlanul ettünk és ittunk. Nem értettük, mi történik. Csak éreztük, hogy itt és most minden megváltozik. A Mester számára, s számunkra is, akiket barátainak nevezett. 

(egy barát, Máté evangéliuma 26,20-29 alapján)

A barátság fogalmára gondolok. S a barátságokra az életemben. Amik voltak, amik elmúltak, amik megmaradtak. A sokféle mélységre, arculatra, gesztusra, nyitott kapukra és határokra ami ehhez kapcsolódóan lehetséges. A barátságnak számomra millió íze, árnyalata és illata van. Szavak jutnak eszembe. Emlékek. Kávé, eperfagylalt, mozarella-mangó saláta, kenyér, bor, tábortűz füstje, bodzatea, nárciszillat, sült szalonna, Raffaello csokoládé, Bravo újság, Jason Donovan kazetta, tojásfesték, gulyásleves, puha köntös, közösen kidolgozott tételek. 

Ha a barátságot egy nagylelkű, tágas fogalomként értelmezem, azt hiszem, elmondhatom, sok barátom van. Hiszen nyilvánvaló introvertáltságom ellenére szívesen barátkozom, jóindulatú vagyok s békés természetű, őszintén érdekelnek az emberek. Sok különleges párbeszéd, történet és arc jut eszembe, sok különleges barátság, ezeket mind kincsként őrzöm, egyen-egyenként.

De ha arra gondolok, ki az, akivel - miután akár hetekig, néha hónapokig nem jelentkezem - ugyanott folytatjuk, egyetlen szemrehányó, sértődött gondolat és szó nélkül, ahol abbahagytuk, vagy arra, ki az, aki előtt nem kell retusálnom először a gondolataimat, ki az, aki a legjobbat feltételezi rólam, akkor is, ha nem érdemlem meg, aki megérti, ha nincs erőm, időm, s akivel, ha úgy alakulna, kölcsönösen elmennénk egyetlen kávézás kedvéért akár a világ végére is, akkor nem kell hosszasan gondolkodnom. Két név jut eszembe. Két, hosszú évek próbáját kiállt barátság, az élet csodái és ajándéka. 

 

Olvasom az evangéliumokat így húsvét előtt s rácsodálkozok arra a jeruzsálemi asztalnál ennyi évszázad távlatából is felragyogó baráti szeretetre. Már sejteni az összetöretést. Csak néhány óra kérdése, s kiderül, senki sem állja ki a barátság próbáját. Mindannyian elmenekülnek. Felismerem magam a szinte kézzel tapintható kétségbeesésben. Az ember, a legnemesebb is, mikor időnként elfelejti, ki ő és mire hivatott, képes a legmélyebb árulásra, bántásra, tagadásra. 

 

Nagycsütörtök van. 

Az éjszaka erői már készenlétben. 

De mint aki már tudja a végkimenetet, el tudom viselni saját kudarcaim szégyenét és terhét. Arra a hajnalra várok, újra és újra, ott a tó partján, ahol már sül a hal s a kenyér, s ahol majd egy új nap kezdetén helyreállítódik az, ami elszakadt, ami tönkrement.

 * János evangéliuma 15:15

Keresztút.

 

Gyönyörű könyveket olvastam mostanában. Erwin McManus-tól a "The Artisan Soul"-t, Makoto Fujimura-tól az "Art+Faith"-et, ma elkezdtem ez utóbbitól a "Silence and Beauty"-t. Olyan könyvek ezek, melyek csak többszöri olvasás után lesznek majd teljesen érthetőek, nem csupán csak a számomra idegen nyelv miatt. Azt hiszem, elmondhatom, főleg azok a könyvek érdekelnek, melyekről tudom, hogy ezt többször is el fogom olvasni. Nem baj, ha így összességében véve kevesebb könyvre lesz életidőm. Vagyis bajnak éppen elég baj azért. 

Az utóbbi egy-két hónapban azon gondolkodtam, mi a legfontosabb kérdés életem aktuális szakaszában. Februárban azért is olvastam a szokásosnál kevesebbet, mert minden untatott, aminek nem volt köze ehhez az egyetlen, fontos kérdéshez. Amit aztán úgy fogalmaztam meg, hogy azt szeretném tudni, mit jelent nekem, itt és most, kreatívan élni? Mi az, ami az én feladatom, amin változtathatok, hogyan kellene konkrétan formálnom a napokat, a módot, ahogy élek, szeretek és dolgozok, hogy valóban szép legyen végül a legfontosabb, amit létrehozok: maga a megélt élet. 

A McManus könyv végén feladatok, kérdések is vannak az egyes fejezetekhez kapcsolódóan. Az egyik így szólt: azonosíts egy tevékenységet az életedben, ami leginkább kifejezi azt, aki vagy. Több minden is eszembe jutott, az egyik a blog volt. Majd az ehhez kapcsolódó következő feladat: kötelezd el magad, hogy ezt a tevékenységet vagy abbahagyod, vagy folytatod, de akkor a tőled telhető legjobban, legszebben.

Ez utóbbin még gondolkodnom kell, már csak azért is, mert teljesen objektíven szemlélve, ha mindent abbahagynék, amit nem tudok a lehető legszebben művelni, akár le is húzhatnám a rolót. Másrészt, ha valóban a tőlem telhető legszebb életet szeretném megélni, logikus, hogy a tőlem telhető legszebb munkára kell törekednem. 

Bármi is legyen az igazság, ezek a feladatok kis lángot lobbantottak fel a szívemben s arra indítottak, hogy valami újat hozzak a blogra. Az elmúlt két nap minden szabad percét azzal töltöttem, hogy bejegyzéseket írtam a következő öt napra. Az ötödik még nincs is készen. Legyünk őszinték: még el sem kezdtem. Keresztút-bejegyzéseket írtam, kicsit az adventiekhez hasonlóan, kezdve nagycsütörtökkel, befejezve majd húsvéthétfővel. Bár a Szentírás szövegeit veszem alapul a gondolatokhoz, kis esszékhez, igyekezetem szerint nem csak azoknak szólnak, akiknek hozzám hasonlóan fontos a hit. Az élet legmélyebb, legfontosabb kérdéseiről szólnak, tehát mindenkinek.

Az asztalt

díszítő, ajándékba kapott nárciszcsokrot három országhatáron át hoztam haza. Tegnap még a virágvasárnapi ébredést tette széppé, egy műanyag fogmosó pohárban elrendezve, abban az egyszerűen berendezett tetőtéri szobában, a magyar-osztrák határ közelében, ahol az utolsó útszakasz előtt hazafelé még megszálltunk. Ma a tíz napos távollét utáni visszailleszkedésben segít, egyelőre nem túl nagy sikerrel, a hétköznapokba. Szavak nélkül is arra biztat, hogy csak kezdjem el valahogy. Csak végezzem én is, ahogy a virágok, a saját dolgomat. 

Legyen hát e néhány, különösebb cél nélküli sor a kezdet. Csak úgy, a miheztartás végett. Az irány meghatározásának érdekében. Legyen a legelső, akármilyen szerény tétel a tennivalók meg sem írt listáján, amit nagy szeretettel, nagyon lassan, de elvégezhettem.