Csend.

Lassan beesteledett. Mindenki elkezdett készülődni a szombatra. De számomra megállt a világ. Mint valami ködön át, úgy figyelem, először messziről, majd közvetlen közelről, ahogy egy idő után leveszik a keresztről, tiszta gyolcsba göngyölik, sírba teszik őt. Végül egy nagy követ is hengerítenek a bejárathoz. Ez itt a világ legcsendesebb, legegyszerűbb temetése. Felnézek az égre. Lassan felragyognak felettünk az első csillagok.

(a magdalai Mária, Máté evangéliuma 27, 55-61 alapján)

Talán ismerős érzés. 

Kórházban lehet ilyet érezni, az intenzív osztályok műszerei között, vagy lábadozva, kitekintve az ablakon át. Csodálkozva állapítod meg, hogy nélküled is működik minden ugyanúgy, tovább. 

Vagy egy-egy megdöbbentő, felfoghatatlan hír után, abban a köztes térben, ahonnan, ha lesz is valaha út tovább, már biztos, hogy semmi nem lesz többé ugyanolyan, mint eddig. Egészen mellékes apróságokra fogsz emlékezni: milyen volt a lemenő nap fényében a gyolcs színárnyalata, milyenek voltak az égen a csillagok. 

Vagy életünk minden olyan helyzetében, ahol elveszítettünk valamit, ami fontos volt, amiért mindent megtettünk. S nem tudni, lesz-e valaha változás, megtörténik-e a csoda.

Nincsenek szavak. 

Könnyek sincsenek. 

A semmi van. És csend.

Ez a csend ajándék. Itt elfogadható az, ami mégis van: a puszta, dísztelen lét. Nem lehet véletlen, hogy nagypéntek és húsvét között ott van ez a mai mentalitással teljesen értelmezhetetlen nap, ahol az adott kultúrának és előírásoknak megfelelően tilos volt bármit tenni. Nem lehetett a sírnál időzni, intézkedni, takarítani, főzni, jönni-menni. Telefonálni, sorozatot nézni, híreket olvasni. Ez a nap a csend, az őszinteség, a várakozás napja volt. A várakozásé valamire, ami ismeretlen, bizonytalan és felfoghatatlan.

Ma este kilenc órától a kórusunk egy nagyszombati misén vesz részt. Protestánsként előre örülök a számomra ismeretlen helyszínnek, liturgiának. Annyit tudok, hogy az első három éneket a teljesen sötét templomban fogjuk előadni. Majd lassan, fokozatosan áténekeljük magunkat a fénybe.