Odakint

szürke felhők. A szomszéd házhoz tartozó garázs tetején tócsák, ott szoktam figyelni, esik-e az eső. Felettem egy függőleges téglalaphoz illesztett derékszögű háromszögből adódó mértani alakzat az ég, ahogy azt onnan, ahol ülök, a szomszédos háztetők közötti tér kirajzolódásaként megfigyelhetem. 

Nekem ez a darabka ég elég. 

Elég ahhoz, hogy tágasnak érezzem az életet, gazdagnak a mindennapokat, s meghívásként értelmezzek minden szabad percet valamilyen formában odakint tölteni. Az erdőben, vagy a balkonon. Néha csak annyi időre kilépni, míg megpihentetem a dombok fölötti messzeségben a számítógép képernyőjétől elfáradt szemeket. 

Összegyűjtök minden kis aláeső idődarabkát. Némelyiket hagyom különösebb cél nélkül elmúlni. Néhányat elpazarlok. Néhányat a fénybe tartok. Néhányat versbe foglalok. Vagy elfelejtek. De mindegyik, a leghétköznapibb is, sima-fordított szemmé változik a kötésmintában, melyből majd egyszer, visszatekintve kirajzolódik az életem.