Új kilátások.

Hazafelé tartottunk Jeruzsálemből Emmausba. Milyen más volt a visszaút ahhoz képest, ahogy elindultunk...Néhány napja még úgy tűnt, megtaláltuk a személyt, akire olyan régóta várt a népünk. S most mindennek vége. Győzelmet vártunk, az álmaink beteljesülését. Ehelyett darabokra tört minden. A Mester, maga a megtestesült szeretet meghalt. A lehető legkegyetlenebb módon végeztek vele. S ma reggel arról beszéltek az asszonyok, hogy eltűnt a sírból, ahova nyugalomra helyezték. Minden olyan szomorú, zavaros. Csak mentünk és mentünk, közben beszélgettünk, azon vitáztunk, vajon mit érthettünk félre. Annyira biztosak voltunk benne, hogy ő az, akit vártunk. Észre sem vettük, mikor hozzánk csatlakozott valaki, s azt sem, hogy miközben elmeséltük neki az eseményeket, milyen hamar hazaértünk. Kiöntöttük előtte a szívünket, s egyszer csak, átvéve a szót, pontról-pontra olyan megvilágításba helyezte az Írásokat, amiket gyermekkorunk óta mi is jól ismerünk, ahogy azt még soha, senkitől nem hallottuk. Meghívtuk vacsorára. S mikor asztalhoz ültünk, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, majd nekünk adta. Erről ismertük fel, erről az egyszerű, ismerős gesztusról. Arról, ahogy szavaival lángra lobbantotta a szívünket. Mire körülnéztünk, már nem volt ott. Búcsú nélkül távozott. Mi pedig máris visszaindultunk, megtenni ugyanazt az utat, új erővel, új szemléletmóddal, elmondani, amit átéltünk, a többieknek.

(Kleopás, Lukács evangéliuma 24, 13-33 alapján)

Középkorú nőnek számítok. Két hete töltöttem be a negyvenhatodik évemet. Ha a legnagylelkűbben is számolom, elértem életutam felét - mondogatom már évek óta. Mintha egy képzeletbeli hegycsúcson állnék, ahonnan már nem el, hanem hazafele vezet az út. Körülnézek. A táj óriási térképként terül szét előttem. Merre indulnék, ha újrakezdhetném? Ismerve az egyes döntések kimenetelét, más utakat választanék-e? Néhányszor biztosan. S mert hajlamos vagyok sokáig büntetni magam múltbeli rossz döntésekért, mulasztásért, figyelmetlenségért, szükségem van nekem is valakire, aki csatlakozik hozzám az úton. Aki figyelmesen meghallgat, majd átveszi a szót és új megvilágításba helyezi a dolgokat. Tanítgat más szemekkel nézni az eseményeket. 

Mert ugyanazt az életutat, történetet sokféleképpen el lehet mesélni.

Daniel Kahneman beszél arról egyik TED beszédében, hogy mindannyiunknak két énképe van: az egyik a konkrétan átélt tapasztalatokból áll össze (experienced self), a másik ezeknek az emlékeiből (remembered self). Mikor az életünkre gondolunk, a múltra, jelenre,  jövőre (a jövőt a várható emlékek sokaságaként - anticipated memories - fogalmazza meg), akkor nem események között válogatunk, melyekre vagy volt hatásunk, vagy nem, hanem emlékek között. Ezért van az, hogy ugyanolyan élményekkel rendelkező emberek is tekinthetnek teljesen különbözően az életükre. Kahneman tudományos módszereken alapuló megfigyelésekből kiindulva fogalmazza meg a következtetést: a megelégedettséget, boldogságot, azt, ahogyan másokkal bánunk döntő mértékben nem az átélt élmények, hanem az befolyásolja, ahogyan ezekre emlékezünk. S hogy melyik élményeket választjuk ki arra, hogy megtartsuk az emlékeinkben. Ezt bármelyikünk megtapasztalhatja, kevésbé tudományos módszerekkel is, mikot olyan emberekkel hoz össze a sors, akik folyton az őket ért bántásokat emlegetik. Mert ezeket választották ki alapvető emléknek, s ezeket használják fel magyarázatként saját megkeseredett, haragos viselkedésükre.

 

Pedig egy történetnek sem kell a keresztnél befejeződnie. A feltámadás a keresztet életet adó, változást elősegítő erővé teszi. 

Talán az érint meg a legjobban, hogy Jézus továbbra is viseli a sebeket. Erről ismerhető fel. S hogy ne felejtsük el, saját sebeink is válhatnak, akárcsak az övé, a legnagyobb szépség és szolgálat forrásává. 

Annak idején a kereszt csupán csak brutális kivégzési eszközként volt ismeretes. 

Ma sokan ékszerként viselik. 

Szavak nélkül is a szeretet jelképe. 

Egyszerre tragédia és múlhatatlan szépség. 

Az a fajta szépség, ami, ahogy Miskin herceg fogalmazott: megmenti a világot.*

* Dosztojevszkij, A félkegyelmű