Alive.

Kora reggel, egy csésze kávéval s a naplóval a kezemben kilépek a balkonra. A szomszéd éppen az autója szélvédőjéről kapargatja a vékony fagyréteget. Visszalépek sálért, egy plusz kardigánért. Nem tudok ennél szebbet elképzelni: reggeli fényben, madarak énekétől körülvéve kezdeni a napot. A ház előtti vékony földsávban mesebeli kert, én alakítottam ki az évek folyamán: jácintok, nárciszok, tulipánok, fürtös gyöngyikék virágoznak benne. Múlt ősszel, de az is lehet, hogy még azelőtt sem ültettem új virághagymákat, de az előző évek munkája még mindig és újra meghozza a gyümölcsét. 

Szíven üt, örömmel tölt el a felismerés: nem csak egyszer virágzunk. Újból és újból hív az élet, s így kora reggel kilépni a tiszta, fagyos levegőre olyan, mint egy szavak nélküli válasz. Itt vagyok. 

Teljesítményorientált társadalmunkban általában valamilyen kézzelfogható, szemmel látható produktum, siker, szépség értendő a "virágzás" alatt, mely általában valamilyen erőfeszítés megérdemelt jutalmaként lesz nyilvánvalóvá mindenki előtt.

De ma reggel, a balkonon fagyoskodva arra gondolok, virágozni egyszerűen csak annyit jelent, hogy élőnek érzem magam. Nem hiszek abban, hogy a élet sikeressége a megfelelő erőfeszítések árán biztosítható. Már éltem annyit, hogy tudjam: néha így van, néha nem. Itt és most csak annyit kérdezek magamtól: hogyan éljem meg a mai napot? Mitől érzem magam úgy, mint aki él? Csupa egyszerű tétel kerül a képzeletbeli listára: gyönyörködni a virágoskertemben, munka előtt hosszú sétát tenni az erdőben, írni, olvasni, s kicsit hamarabb elindulni, hogy legyen időm majd bemenni a boltba, ahol mindent lehet venni. Gombot keresek - milyen színű legyen, kék? barna? halvány rózsaszín? - a majdnem kész kardigánomhoz. Élőnek érzem magam, amikor kész vagyok elbontani azt, ami túl nagy vagy túl kicsi, hogy valami újat készítsek, valamit, amiről tudom, hogy használni és szeretni fogom a mindennapokban.