Fény és árnyék

az ember.
Ez elég jó kezdőmondatnak tűnik, amihez egyébként úgy jutottam, hogy már majd' három hete nem tudtam, nem akartam, s nem volt kedvem a fotós házifeladatomhoz, amit pedig mindig szeretek, a legnehezebbeket szeretem a legjobban. S mégis, s mégse. Mert ha van egy feladat, akkor az egészséges akarat és képzelet máris nekifeszül, és addig csinálja, míg lesz valami, de legalább megpróbálta. S ha nem, akkor lassan mindent elfelejt, amit addig megérteni vélt. Használd, különben elveszíted. Akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól az is elvétetik, amije volt. Ezek vannak, ezek az igazságtalan, folyton ösztökélő, inspiráló törvényei a létnek...
Szóval a feladat: egy kedvenc képet megpróbálni ugyanúgy lefotózni. Fókusztávolság, blende, fények, világítás, hangulat, minden legyen ugyanolyan. Végül sok nagyon tanulságos tévút után (én képtelen vagyok ugyanolyat, de tanulni így lehet a legjobban, ha megpróbálod és kudarcot vallasz...), kiválasztottam egy gyönyörű képet, egy lányról, aki ablakon át néz ki rád, mosolyog, derűs, magas épületek tükröződnek a feje fölött az üvegen...Az én fotóm az egyik kisasszonyról készült, nem hasonlít az eredetire, magas épületek nem tükröződnek a feje fölött, de a derű, a mosoly, a fény és az árnyék, az nekem nagyon tetszik. Az a legfontosabb, hogy nekem tetszik. Talán egyszer majd meg is mutatom.
Egyébként a feladat utáni játék sokkal jobb volt, csak ő és én, meg a lemenő nap utolsó sugarai, meg az elmaradhatatlan kütyü, meg az elmaradhatatlan fülhallgató. Egy világ, ahova én csak engedéllyel léphetek be, néha-néha.
(Olyan jó, nagyon jó tizenéves kislány anyukájának lenni. )

A tavaszi erdő

az egy csoda. Nem megközelíthetetlen, amit csak nézni szabad, vagy még azt sem. Nagyonis átélhető, egyedül vagy másokkal, s ha másokkal, jár hozzá még némi nyafogás, kifogás, gyerekcipelgetés, másokra várogatás vagy utánuk való vágtatás. Mindenkinek más a ritmusa. Úgy összességében, meg úgy visszanézve azért jó. Nekem amúgy mindig jó, mert nem várom el, hogy tökéletes legyen az összhang, ember és ember között semmiképpen sem, tökéletes kebelbarátot, vagy aki ugyanúgy lép, ugyanazt látja, ugyanazt érzi, ilyeneket én nem várok el. Nem-teljesíthető-megfelelést sürgető lehetetlenséggel nézni valakire, olyan csodálattal és rajongással, amit ember elhordozni csak rövid időre ha tud - nem szabad.
Lehet mégis erősen, kitartóan, örökre szeretni valakit, olyan szeretettel, mely "erős, mint a halál, s legyőzhetetlen, akár a sír"?*
Igen, lehet.
A szívben mélyen ott élő imádásra való késztetés pedig nekem elegendő Isten-bizonyíték.
Szóval az erdő. És ma még anyák napja is van. Biztos kapok majd valami kedvességet. Bár nekem tökéletesen elég amit egyik erősen kamaszodó kisasszony mondott néhány hete: "Meg vagyok elégedve veled. Lehetne sokkal rosszabb is." (Németül mondta, valahogy így: Ich bin zufrieden mit dir. Es könnte viel schlimmer sein.)
Na. Jó lesz ez így.
* Énekek Éneke 8:6

Van ez a tíz perc,

ez a kis bögre teányi idő-rés a reggelben, amit akár arra is felhasználhatok, hogy kitekintsek az ablakon és lássam: odakint esik az eső, fűre-fára, száradó ruhákra. Kedvem lenne magamnak is kiállni, és ki is fogok, hogy rám is, rám is essen.
Hogy miket olvasok: még mindig a József és testvérei-t, lassan haladok, mert lassú olvasásra méltó könyv ez, s mert tavasz van, odakint is milliónyi nézni, olvasnivaló van. A veremben c. rész amúgy nagyon megérintett. "A verem mély volt és gondolni sem lehetett visszamenekülésre abba az életbe, melyet a mélységbe zuhanás előtt élt; oly lehetetlen gondolat volt ez, mint ahogy az esti csillag sem térhet vissza a mélységből, melybe aláhanyatlott, és árnyékot sem lehet elvonni a fekete hold elől, hogy ismét kikerekedjék. De a csillaghalálnak, a holdfogyatkozásnak és a fiú lezuhanásának elképzelése, kinek lakása az alvilág lesz, magában foglalta a csillaghajnal, az újhold és a feltámadás gondolatát is; és József természetes életreménye ebben igazult hitté. Nem jelentette a visszatérést a veremből az előbbi életbe, és a verem mégis legyőzetett benne." (Thomas Mann, József és testvérei)
Sohasem szerettem volna még ennyire megköszönni a vermeket az életemben...Mi lenne velem, milyen lennék nélkülük? ( Több, mint valószínű: egy beképzelt kis liba.)
Hogy miket nézek: Eugéne Atget Paris c. albumát, századjára is. Hogy ne felejtsem el, fényképezni jó, Párizsba vágyni jó, akár egyedül is, és száz év után ugyanezeket a helyeket megkeresni, az is jó lesz,  majd egyszer.
Hogy miket főzök: most éppen teát és kávét. A vendégszobában Thüringen-i barátnőm alszik éppen, a kislányával.  S ha lehetne válogatni a házimunkák között, én örökösen csak teát és kávét főznék vendégszobában alvó barátnőknek, a reggeli csöndben, esős reggeleken, miközben fél zsebkendőnyi konyhakertemben nagyot nő odakint a borsó.

Egyszer,

úgy három éve? - hirtelen nekibuzdulás okán énis! énis! írtam egy bakancslistát, amolyan kisebb-nagyobb teljesen emberi, hozzám hasonló nőcskéhez illő vágyakat tartalmazó kis beírást a noteszem lapjaira. Hogy aztán legyen miről megfeledkezni, meg legyen most mit újból elővenni. A lista így utólag kicsit nevetséges, kicsit szeleburdi, s csodálkozva nézem: minden tételéhez kellek én is, de kellenek mások is. Ettől kockázatos a szeretet, az élet, a minden - hogy nemcsak tőlem függ. Egyébként pedig: még önmagam reális szemléléséhez sem elég csupán csak az, amit én gondolok...
Csak annyit szeretnék mondani, hogy az élet néha meglepő. Meg annyit, hogy múlt héten szerveztünk egy (kirándulással egybekötött) kerti partit - végre egy pipa a listához - , és még csak annyit, hogy múlt este énekeltem a kórusunk koncertjén. Annyira szép volt: hogy részese lehettem, hogy még a csilláron is emberek lógtak, és eljöttek a barátaim, és a családom, ésésés. Ha másokkal vagyok, nincs lámpalázam a színpadon.
Ami a listát illeti, de ezt csak nagyon halkan, hogy senki meg ne hallja: amit leginkább szerettem volna, az titok. Azért kell lemondanom róla, mert egyedül kevés vagyok. Ketten kellünk hozzá. Mindig. Ahhoz, hogy élni kezdjen egy gondolat, egy történet, egy érzés. Én csak elkezdhetem.(Krúdy Gyula)

A virágok

nevelgetése olyan hálás feladat!
Nem vágják be maguk után az ajtót, nem feleselnek, nem viszik fel a vérnyomásodat. Nincs telefonjuk, amit itthon felejthetnek, s amit iskolában úgysem szabad bekapcsolni, hogy ne lehessen se bocsánatot kérni, se bocsánatot adni az alkalomadtán elkeserítő reggelekért. Nem lehet egy-egy békés pillanatban elmondani nekik, - mert a növényeknek mindegy, - hogy szeretlek, hogy a megbocsátás az végtelen, s nincs semmi baj, mert ha messze is vagyok tőled, elég arra gondolnod és tudnod: már rég ott van, a tiéd. Vegyed-vigyed.
Tegnap gazdagabb lettem egy - szerény vagyok ám! - papírtálcányi botanikus kerttel. Még egy kis cserépnyi mimózám is lett. Bántódékonysága pont annyira megható, mint amennyire az enyém nem az.
Odakint mindenesetre gyönyörű van, és május, és aranyat érő eső.