Egyszer,

úgy három éve? - hirtelen nekibuzdulás okán énis! énis! írtam egy bakancslistát, amolyan kisebb-nagyobb teljesen emberi, hozzám hasonló nőcskéhez illő vágyakat tartalmazó kis beírást a noteszem lapjaira. Hogy aztán legyen miről megfeledkezni, meg legyen most mit újból elővenni. A lista így utólag kicsit nevetséges, kicsit szeleburdi, s csodálkozva nézem: minden tételéhez kellek én is, de kellenek mások is. Ettől kockázatos a szeretet, az élet, a minden - hogy nemcsak tőlem függ. Egyébként pedig: még önmagam reális szemléléséhez sem elég csupán csak az, amit én gondolok...
Csak annyit szeretnék mondani, hogy az élet néha meglepő. Meg annyit, hogy múlt héten szerveztünk egy (kirándulással egybekötött) kerti partit - végre egy pipa a listához - , és még csak annyit, hogy múlt este énekeltem a kórusunk koncertjén. Annyira szép volt: hogy részese lehettem, hogy még a csilláron is emberek lógtak, és eljöttek a barátaim, és a családom, ésésés. Ha másokkal vagyok, nincs lámpalázam a színpadon.
Ami a listát illeti, de ezt csak nagyon halkan, hogy senki meg ne hallja: amit leginkább szerettem volna, az titok. Azért kell lemondanom róla, mert egyedül kevés vagyok. Ketten kellünk hozzá. Mindig. Ahhoz, hogy élni kezdjen egy gondolat, egy történet, egy érzés. Én csak elkezdhetem.(Krúdy Gyula)