Fény és árnyék

az ember.
Ez elég jó kezdőmondatnak tűnik, amihez egyébként úgy jutottam, hogy már majd' három hete nem tudtam, nem akartam, s nem volt kedvem a fotós házifeladatomhoz, amit pedig mindig szeretek, a legnehezebbeket szeretem a legjobban. S mégis, s mégse. Mert ha van egy feladat, akkor az egészséges akarat és képzelet máris nekifeszül, és addig csinálja, míg lesz valami, de legalább megpróbálta. S ha nem, akkor lassan mindent elfelejt, amit addig megérteni vélt. Használd, különben elveszíted. Akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól az is elvétetik, amije volt. Ezek vannak, ezek az igazságtalan, folyton ösztökélő, inspiráló törvényei a létnek...
Szóval a feladat: egy kedvenc képet megpróbálni ugyanúgy lefotózni. Fókusztávolság, blende, fények, világítás, hangulat, minden legyen ugyanolyan. Végül sok nagyon tanulságos tévút után (én képtelen vagyok ugyanolyat, de tanulni így lehet a legjobban, ha megpróbálod és kudarcot vallasz...), kiválasztottam egy gyönyörű képet, egy lányról, aki ablakon át néz ki rád, mosolyog, derűs, magas épületek tükröződnek a feje fölött az üvegen...Az én fotóm az egyik kisasszonyról készült, nem hasonlít az eredetire, magas épületek nem tükröződnek a feje fölött, de a derű, a mosoly, a fény és az árnyék, az nekem nagyon tetszik. Az a legfontosabb, hogy nekem tetszik. Talán egyszer majd meg is mutatom.
Egyébként a feladat utáni játék sokkal jobb volt, csak ő és én, meg a lemenő nap utolsó sugarai, meg az elmaradhatatlan kütyü, meg az elmaradhatatlan fülhallgató. Egy világ, ahova én csak engedéllyel léphetek be, néha-néha.
(Olyan jó, nagyon jó tizenéves kislány anyukájának lenni. )