17167.

Ahogy telnek az évek - még meg kell szokjam, pedig körülbelül fél éve, hiába csak tegnap töltöttem be, már negyvenhét évesnek mondtam magam, ha kérdezte volna valaki -, azt tartom a legizgalmasabbnak, ahogy az emberek úgy általában, így én magam is, képesek vagyunk változni. 

Nem óriási, inkább olyan mellékesnek számító dolgokra gondolok, hogy például egyszer csak teljesen megváltozik, melyik szín tetszik a legjobban. Nagyon érdekes beszélgetést folytattam erről egy baráttal, aki éppen új lakásba költözött s többek között más színű szennyeskosarat kellett vennie, mert a réginek a színe már nem illik bele az elképzeléseibe. Jó, akkor én is be mertem vallani, hogy éppen más színű és anyagú pizsamát vettem, hasonló meggondolásból. 

Vagy vegyük azt a talán nem is olyan jelentéktelen változást, hogy életemben másodjára vagy, ha a gyermekkori születésnapokat is beleszámítom, harmadjára, negyedjére, meghívtam néhány barátnőmet születésnapi reggelire, és - most jön a változás - nem tettem hozzá a meghíváshoz, hogy az esetleges virágot leszámítva nem kérek ajándékot. Csupa olyan baráttal, szomszéddal, főnökkel, munkatárssal hozott itt össze a sors, akik megünneplik a saját évfordulójukat, s mivel az enyémen hívás nélkül is becsengetnek, vagy ha nem, ajándékot mindenképpen küldenek, kénytelen vagyok változtatni a saját ünneplési szokásaimon. Hozzáteszem, nem kelletlenül és nem csekély örömmel. A születésnapom előtti estén órákat töltöttem azzal, hogy minden vendégemnek írjak egy képeslapot. Egy ilyen nap nagyszerű alkalom arra, hogy kifejezzem, megfogalmazzam azt, amit a barátaimnak még mindenképpen el szeretnék mondani: hogy köszönöm a létezésüket, s hogy milyen kedves vonásokat szeretek bennük a legjobban.

Így, talán, mire végigjárom az utamat, megtanulok ünnepelni. Szeretetet szabadkozás nélkül elfogadni. Megköszönni minden ajándékot és kifejezni az örömömet. És mindent használni! A csodálatos aranysárga színű tintát, amit kaptam, az utolsó cseppig betűkké alakítani. S ahogy az ajándék túrázós törölközőn álló szöveg is állítja: készen állni minden, még ezután következő kalandra.

"Márta asztala"

címmel új, hétfőnként megjelenő rovatot indítok próbaképpen a blogon, amelyben fotókkal illusztrálva arról írok, mi van éppen az asztalomon. Teszem ezt egyrészt egyszerűen csak szeretetből. Másrészt azért, hogy hídat építsek magamban két, a bloggal kapcsolatban egyenlően fontos gondolat között: ide csak akkor írok, ha van mondanivalóm. Ha van ötlet. Ha van hozzá kedv. Írhatok olyan ritkán vagy olyan gyakran, ahogy csak azt szeretném. Ugyanakkor szívből hiszek abban is, hogy az ötlet, az ihlet, a kedv, a mondanivaló annak adatik, aki hűséges. Aki figyelmes. Aki megbecsüli és azzal kezd valamit, ami a szeme előtt van.

Az én házamban több asztal is van, egyik sem csak az enyém. Nem mintha nem lehetne bármelyik az, ha szeretném. Hogy éppen melyiken rendezem el a személyes tárgyaimat, az sok mindentől függ: melyik milyen helyzetben van egy ablakhoz képest, az sem mindegy, melyik ablakhoz képest, melyiknél mennyire kényelmes a szék, hogyan világítja meg esténként a lámpa és még sok más tényező, amit senki sem ért. Még én magam sem. Mikor hazaérkezünk valahonnan, a férjem megkérdezi, hol fogok most ülni, hol állítsa be melegebbre a fűtést. Erre a kérdésre azért szinte lehetetlen válaszolni, mert más asztalt használok, ha dolgozom, másat, ha olvasok, vagy írok, vagy egyszerűen csak leülök egy székre, hogy nézzem a dombok felett játszadozó felhőket.

Az asztalomon levő tárgyak közül ma Dosztojevszkij Karamazov testvérek című könyvét választom ki bemutatásra. Soha nem számolom, hány könyvet olvasok ki egy év alatt - idén csupán kíváncsiságból számozom őket az Instagram sztorikban, ezért tudom. Tegnap fejeztem be a harmincadikat. Nem versenyzem senkivel, s hogy ennyi könyvre legyen időm, sok más, ugyancsak kedves tevékenységről mondok le. Nem lehet mindent egyszerre. Tíz évnyi kihagyás után újra beiratkoztam a szomszédos kisváros szerény könyvtárába is. 

A Karamazov testvéreket tegnap este kezdtem el, németül, Swetlana Geier fordításában. Idetettem az asztalra, igyekszem ehhez nyúlni, ha van akármilyen kevés szabad időm, nem a telefonhoz. A Swetlana Geier-ről készült, Die Frau mit den 5 Elefanten című dokumentumfilmet körülbelül tizenöt éve láttam a tévében, s annyira megérintett, hogy meg is vettem később. Azóta készülök rá, hogy az ő fordításában olvassam el legalább egyik "elefántot". A film több országban is nagyon sikeres volt, ami egyrészt érthetetlen, mert őszintén, miért lenne bárki kíváncsi arra, hogy egy akkor kilencvenedik évéhez közeledő idős nő hogyan fordította le német nyelvre kedvenc írója, Dosztojevszkij könyveit, vagy ahogy ő nevezi, az elefántokat? Másrészt nagyon is érthető, mert egy olyan ember portréja rajzolódik ki, aki nagyon odaadással és figyelmességgel éli az életét, végzi a munkáját. Aki időt szán mindenre, amihez hozzáfog, legyen az egy hófehér abrosz vasalása, vagy egy fej hagyma felaprítása az ebédhez, vagy egy klasszikus szöveg lefordítása akkor is, ha azt mások már lefordították előtte. Elmondása szerint olyan gyakran elolvasta ezeket a könyveket, míg a lapok rongyosak nem lettek, alapjában véve szinte fejből is fel tudta volna mondani őket, s akkor, egyszer csak, mindig eljött az a nap, amikor hirtelen meghallotta a szöveg dallamát. Teljesen más élmény ezzel a tudattal olvasni az általa fordított szöveget.

Megérint, ahogy időnként egészen apró részletek így kapcsolódnak egymáshoz az életemben. Látok véletlenül egy dokumentumfilmet, amit, akkor még nagyon hiányos nyelvtudással, alig értek. S így ennyi év után megdobban a szívem, mikor felfedezem a film főhősének nevét egy könyvön, amit amúgy is újra szeretnék olvasni egy ideje. Az asztalomon nem csak közönséges tárgyak vannak, hanem történetek, sok-sok egyéni történetből készült szövet, s nem tudok annál szebbet elképzelni, mint hogy így, ismeretlenül, hozzászövöm én is az enyémet.

Az élet játéka.

Azt veszem észre magamon, hogy valami egészen új módon tudok örülni a gyermeki - nem gyerekes! - dolgoknak. Talán azért, mert ebben a böjti időszakban, amikor több megszokott dologról is lemondok - azért nem beszélek erről, mert úgy tudom, az igazi böjt személyes harc és öröm is egyben -, érzékenyebbé válik a szív, észrevesz, mélyebben át tud élni olyan gondolatokat, amire a fogyasztásban elpuhult, magának minden élvezetet megengedő test és lélek képtelen odafigyelni. 

Igazából lehet, hogy titokban valami komolyabb, kegyesebb "jutalomra" számítottam. 

De amit látok és érzek, az egy meghívás. Meghívás egy játékra. 

Korán lettem anya, szinte az egész felnőtt életemet azzal töltöttem, hogy valaki más számára gondoltam ki meglepetéseket. Ha háziállatokat hoztunk, akkor a gyerekeknek. Az ő kedvükért mentünk kirándulni, múzeumba, utazásokra, a boltokban mindig azt kerestem, mivel szerezhetnék nekik örömet. Hogy ennek néhány éve vége, talán soha nem fogom kiheverni. 

Azt hiszem, a kis vidrát figyelve jöttem rá múlt hétvégén a vadasparkban, hogy ez most nekem szól. Valami elképesztő életkedvvel forgott, úszott, bukfencezett a vízben, s én majdnem fél óráig képtelen voltam továbbmenni. Nevetni és sírni is lett volna kedvem az örömtől. Teljesen belefeledkeztem a látványba.

Aztán itthon a ház egyik elfeledett sarkát takarítva rátaláltam egy régi kaleidoszkópra. Régi vízfestékekre. Apró díszekre, kövekre. A boltban matricákat vettem, magamnak. S mert nem csak őrizgetem, hanem minden nap be is ragasztom őket a füzetembe, újból sokkal több kedvem van naplót írni, amit az utóbbi időben csak kötelességszerűen, ímmel-ámmal. 

Könnyű elveszíteni értékes gondolatokat, szokásokat, adottságokat, álmokat. 

Ezekben a napokban nagyon sokat dolgozom, hétvégén is, esténként kimerültem esek be az ágyba. 

Nem kellene sokat magyarázkodnom - másoknak amúgy sem tartozom magyarázattal, inkább csak magamnak olyan nehéz megfelelni -, hogy most nincs időm írni, játszani, megfigyelni a felhőket, virágokat. 

Csak tudom, amivel nem foglalkozom, azt elveszítem.

Ezért olyan fontos megírni például ezt a bejegyzést. 

Ezért olyan fontos, a legelfoglaltabb időszakban is, berendezni egy akármilyen apró sarkot, ahol készenlétben áll a füzet, a toll, a papír, a festék. És virág! Mindig legyen itthon friss virág. Számomra most a nappaliban van ez a hely, az egyik kis asztalon. Mikor leülök mellé, az ablakon át látni a völgyet, a szemközti háztetőkön megpihenő madarakat. 

 

Lehet, csak néhány szóra, néhány ecsetvonásra futja. 

 

Abban az élettel és szépséggel teljes láthatlan világban, ami a látható dolgok mögött van s ami engem a legjobban érdekel, amúgy sem a végeredmény a legértékesebb. Nem a produktumot kérik számon, nem a teljesítmény mérettetik meg. 

Hanem a hűség. Hogy ma is itt vagyok. Ma is jelentkezem a játékra.

Születésnapok.

A hétvégén a férjem ötvenedik születésnapját ünnepeltük, már amennyire ezt egy mindenféle felhajtást, fotózkodást, figyelemfelkeltést kerülő személynél ünnepelni lehetséges: egy kis rámenőséggel, egy rövid, másfél napos utazás s olyan tevékenységek megszervezésével, amit az ünnepelt szívből szeret. Így gyalogoltunk majdnem harminc kilométert, s meglátogattunk egy vadasparkot is. Mindkettő számomra is egyszerűen csodálatos volt. Mintha soha életemben nem láttam volna hegyeket, virágokat, tavakat, állatokat, olyan szépnek láttam mindent. Én töltöttem ki a panzióba való bejelentkezéskor a papírokat - az ő korában már nem látja jól szemüveg nélkül a betűket -, s mivel ott meg kellett adni a születési dátumokat is, másnap a reggelinél pezsgővel, gyertyával és köszöntéssel vártak minket.

Az elutazás előtti napon, s a visszautazás előtt két nappal, pénteken, a szemben levő szomszédoknál is születésnapot ünnepeltek, amit úgy kezdtek, hogy kifeszítettek egy nagy fehér lepedőt a ház homlokzatára, felfestették rá, ahogy azt itt szokás, az ünnepelt keresztnevét, korát, majd egy kölcsönkért traktorra felmásztak annyian, ahányan csak tudtak és hangos nevetéssel, énekléssel végiggurultak a környező utcákon. Utána pedig majdnem hajnalig mulattak. Én még soha nem vonultam végig traktoron lógva a falun, s az ablakon át figyelve az eseményeket, őszintén irigyeltem őket a kirobbanó öröm és közvetlenség képességéért. Már csak a közelükben is lakni kész felüdülés, főleg, hogy tudom, mi magunk soha nem lennénk képesek ekkora hangzavart kelteni. 

A saját születésnapomtól néhány hétnyire s a saját ötvenedik évfordulómtól néhány évnyire ma reggel félálomban azon gondolkodtam, vajon van-e még időm Malcolm Gladwell 10.000 órájára, ha valami új tudást, gyakorlatot szeretnék elsajátítani. S ha napi egy órát tennék félre erre a célra - munka és mindenféle más mellett talán ez egy reális időtartam az én élethelyzetemben - , hány évre lenne hozzá szükségem? Glaswell szerint 10.000 óra gyakorlás kell ahhoz, hogy valaki egy adott területen elérje a kiválóságot. Napi egy órával számolva ez 27,4 év, ami azt jelenti, ha most elkezdem, körülbelül 75 éves koromra kiválóságot érhetek el bármiben, ami érdekel, s amiben nem vagyok reménytelenül tehetségtelen. 

Valamiért ez őszinte lelkesedéssel és örömmel tölt el. Talán megtanulok igazán kenyeret sütni. Madárházat építeni. Kertészkedni. Talán - egyelőre - egyszerűen csak figyelni, hiszen aki kér, az kap, és aki keres, az talál, mi az, ami hív, ami érdekel, amire szükség van. A két véglet között - aki az egész világgal tudatja a születésnapját, s aki legszívesebben soha nem ünnepeltetné magát - én valahol a középen vagyok. Akármilyen szerény módon - ma a kiválóság ezen kis örömteli számítási játékával! - igyekszem megünnepelni minden napomat, nem csak azt az évi egyet, köszönettel azért, hogy itt lehetek, hogy élek.

Kérdések tükre -

- ez a címe John O'Donohue To Bless the Space Between Us című áldáskönyvében, amit úgy szeretek, az egyik nap végi áldásnak. Áldásnak áldás, bár kicsit furcsa. Egyszerűen csak kérdéseket tartalmaz, egymás után felsorolva, megtöltve a könyvben egy egész oldalt. Mit álmodtam az elmúlt éjszaka? Min időzött ma el a tekintetem? Mit nem vettem észre? Mit tanultam ma? Megbántottam-e akaratlanul valakit? Mit olvastam? Milyen új ötleteim támadtak? Kit hanyagoltam el? Hol hanyagoltam el önmagamat? Milyenek voltak a beszélgetéseim? Törődtem-e a világ szegényeivel és kirekesztettjeivel? Nekifogtam-e valami maradandónak ma? Megengedtem-e magamnak, hogy elfogadjam a nekem szánt szeretetet? Kivel lehettem ma a leginkább önmagam? Ki látott ma engem? Mivel nem foglalkoztam, milyen témát kerültem? - ilyen és hasonló kérdések. S a legvégén: Mindezeket figyelembe véve - miért kaptam a mai napot?

Arra gondolok, milyen kár, hogy nem olvastam el őket már korán reggel. 

Sokkal figyelmesebben, színesebben éltem volna meg a napomat.

 

Minden jó kérdés igazi kincs. 

Napközben, másokkal beszélgetve, általában pont akkor nem jut eszembe egy sem, mikor hirtelen a legnagyobb szükségem lenne rá. 

De így nap végén, mikor a félhomályos szobában csak egy lámpa világít, s egy kis csokor gyönyörű, puha, aranysárga mimóza - lassan előjönnek. Könyvekből, a saját szívem és lelkiismeretem mélyéről. 

Elidőznek egy kicsit velem. 

A válaszokhoz nem is ragaszkodnak. 

Némelyik kérdésnek elég a csend s az aranysárga. 

Némelyik kérdésnek elég, hogy megfogalmazódhat. Hogy létezhet. Hogy nem hallgattatom el.

"Igen" -

- ezzel a szóval fejezi be James Joyce az Ulysses című - abban a kiadásban és fordításban, amelyikben én olvastam - , kilencszáznyolcvannyolc oldalas regényét, melyben, homéroszi névrokonától eltérően, nem egy mitológiai hős, hanem egy teljesen átlagos, esendő, középkorú ember mindennapi kalandjait, útjait és találkozásait írja le, egyetlen hosszú nap folyamán. 

 

A szökőnapnak hála, még februárban be tudtam fejezni. 

 

Ez az "igen" a regény utolsó fejezetének legvégén található, mely Leopold Bloom feleségének, Mollynak a monológját írja le egyetlen hosszú, írásjelek nélküli mondatban. Megküzdöttem vele, életre-halálra, alig tudtam elhinni, hogy mikor végre egy nő, egy Pénelopé is szóhoz jut a regényben, a férfiak piszkos fantáziáját messze felül-, vagy inkább alulmúló módon teszi ezt, miközben mindenféle gátlás nélkül ecseteli a kalandjait, vágyait, emlékeit. Csalódott voltam, hogy ilyen hosszú utat tettem meg anélkül, hogy a morális szépséget, amit minden könyv olvasásánál keresek, megtaláljam.

 

Hogy aztán a legvégén lepjen meg, mikor már tényleg csak fél oldalnyi szöveg van hátra, s amikor Molly, egy hirtelen kanyarral visszaemlékszik arra a napra, amikor a férje megkérte a kezét, amikor hegyi virágnak nevezte őt, és remegve várta a kérdésre a választ, s ő már tudta, mit fog mondani, de egy kicsit még várakoztatta, mielőtt kimondta, hogy igen, igen, igen. James Joyce elmondása szerint az angol nyelv legpozitívabb szavával akarta befejezni a regényt: "yes". 

 

Olyan "igen" ez, amelyhez utána és azóta sem tudott méltó lenni egyikük sem. Mégis ez a szó emelkedik ki a hosszú nap végén, már a következő nap elején, miközben lassan hajnalodik, a sok szemét között, amit beengedtek az életükbe.

Olyan "igen" ez, mely bennem is mélyen megérint valamit. Saját küszködéseim között ugyanez a szó ragyog fel újra és újra, múlhatatlan szépséggel, hogy: i g e n.