Zine.

 

Ez év januárjára terveztem elkészülni a zine 3. számával. Legkésőbb februárra! De aztán annyi minden közbejött. Először is a könyv! Aztán a világjárvány, a saját betegségem, az idő hiánya, erő hiánya, kedv és ihlet hiánya. Mikor mégis jött egy-egy ötletem, azt gyorsan leírtam, lerajzoltam, s betettem abba a halvány türkiz színű, fehér pöttyös mappába, ahova a zine-nel kapcsolatos gondolatokat gyűjtöm. Így készült el az aktuális szám. Sok hiányból, halogatásból, kitartásból, a napok maradékának összeszedéséből, megbecsüléséből. Tanulom: ha nem sikerül valami, ha belefáradok, nem adom fel, hanem megpihenek. Majd később folytatom.

A zine aktuális, átfogó témája az "otthon". Olyan sok szeretettel készült! Két napot szántam csak a nyomtatásra, ezen a majdnem 18 éves, hol működő-hol nem (vagy ahogy a férjem mondja: hozzáértéssel működő) nyomtatón, ami itthon van. Megengedhetnénk magunknak egy újabb modellt? Persze. De az a helyzet, én szeretem. Már csak azért is, mert akkoriban vettük, amikor a legkisebb gyermekünk született. És még működik, mint ahogy én is működöm még. Illik a céljamhoz: szeretnék egy olyan mini-magazint írni, ami kézzel készül. Korlátozott példányszámban. Tökéletlen minőségben. Vannak sok példányban megjelenő, kitűnő külalakkal, tartalommal megjelenő újságok, én is veszem, olvasom őket - de én mást szeretnék. Egy olyan világban, ahol mindig a növekedés, mindig a több és jobb az elvárás, én kifejezetten boldog vagyok azzal, ami van. Nem olyan értelemben, hogy csak rosszabb ne legyen - hanem hogy igyekszem szeretni, belakni, felhasználni, kihasználni az adottságokat, legyen szó bár csak egy régi nyomtatóról.

Szóval a zine: mint mindig, önköltségen - postaköltségen kívül nem kérek érte mást, csak egy kávé árát.

Aki a következő péntekig Magyarországról megrendelné, annak - egy rövid látogatás alkalmából - belföldi postaköltséggel (515 Ft - kb.1,5 euró, ha jól látom) tudom postázni. Önköltség (papír, nyomtatópatron): kb. 2,5 euró (850 Ft). Olyan kávét, amit szeretek, már 1 euróért is tudok venni.

További részletekért az email-címemre lehet írni: prodan.marta@gmail.com

Fény.

Egy-egy ilyen reggelen, mint a mai, amikor itthon lehetek, először is körülnézek a hűtőszekrényben, a konyhapulton, s kitalálom, mit főzzek a maradékokból. A gyerekek ugyan már közölték, mikor tegnap délután hazaértem a munkából, hogy nincs itthon semmi, de tapasztalatom szerint abból a semmiből még össze lehet azért hozni egy szerény ebédet. Így lesz a mai menü: krumplileves, szilvás gombóc és a két puha, barna banánból a gyümölcsös kosár aljáról sütök majd banánkenyeret.

Múlt héten, mikor néhány napot együtt tölthettünk az összes gyermekünkkel, egyszer megkérdeztem tőlük, visszatekintve hogyan látják, milyen anya voltam, megbántottam-e őket valamikor, hordoznak-e szomorúságot miattam a szívükben. A válasz hadd maradjon az én titkom, de tény, már előtte is tudatában voltam, hányféle módon vallok kudarcot az összes lehetséges kapcsolatban, melyben bátorkodok elköteleződni, felelősséget vállalni. A társammal, a gyermekeimmel, a szüleimmel, az egyházzal, a barátaimmal szemben legjobb esetben is úgy nézek ki, mint az a kis kedves levél, amit az erdőben találtam: telis-tele lyukakkal, melyeken a nap felé fordítva átragyog a fény.

Mondhatnám úgy is: nincs itthon semmi.

Aztán kiderül, ebből a semmiből kiindulva mégis felnőnek csodálatos gyerekek, épül az egyház, a támasz, a vigasz, virágba borul időnként a szép.

Nyár.

Még egy utolsó éjszaka az egy héttel ezelőtt felállított sátramban...

Néha, de csak néha, mintha sikerülne pontosan úgy élnem, ahogy élni szeretnék, ahogy élni érdemes: mezítláb, boldogan, bizakodóan, bátran.