Égszín.

Nincs szebb a vasárnap hajnaloknál, ahogy a kis tetőtéri szoba ablakán át szívembe írja önmagát az ég. S a szemembe is. A csendesen kopogó esőcseppek könnyekké válnak. A szürkeség hűséggé alakul, a felhőket elfúvó szél valami friss belső erővé. A később halványan felderengő napfény megbékélt derűvé. Az előttem levő füzet lapjain odacsempészi önmagát a szavakba, a nap folyamán beleolvad, észrevétlenül, a mozdulatokba. 

Ha válaszhatnék, a szeretet színe nem a piros lenne, hanem az égszín. A szürke. A törtfehér. A sötét, a mély, a könnyező s a ragyogó kék. 

Sokat figyelem mostanában az eget. Foglalkoztat, mindenféle értelemben. Néha inkább csak sejtem. Felettem van, de bennem is. Virradatkor olyan a köztünk levő kapcsolat, mint a lassú közeledés. Mint a megérkezés.

Nézz, nézz az ég felé.

Két napja esik az eső. Csoda szép szürke fellegek hajlanak alá, s én úgy szeretek kimenni, nagyokat sétálni, néha elhinni, elég lenne csak kinyújtani a kezem, hogy találkozzon benne ég és föld, álom és valóság, kalandvágy és honvágy. Azelőtt napos időnk volt, minden nap odakint terítettem ebédre, esténként pedig a függőágyban fekve néztem végig, hogy tűnik el a fény s jelennek meg a csillagok.

Mennybemenetel ünnepén egy másféle, feszültséggel teljes ég felé nézésről is olvasok, az ürességről, amit a szeretett személy távozása hagy hátra maga után. Az érzés innen-onnan ismerős. Ami azelőtt kitöltötte a napokat, a gondolatokat, az érzelmeket, a határidőnaplót, hirtelen, vagy nagyon is lassan véget ér. S az ember csak néz, néz az ég felé. 

Így lehet elmulasztani azt, ami itt és most van. Pedig hitem szerint mindig van tovább, új feladatok és célok, az utolsó pillanatig.

Visszatérve a mennybemenetelhez: a tanítványok egy idő után hazamentek, összegyűltek imádkozni, vártak, elindultak, s egészen hihetetlen módon létrehoztak egy új, az egész világra elterjedő mozgalmat. 

Olyan reményre van szükségem, mely nem csak a távoli mennyekben van, nem csak a jövőben vagy a régi szép időkben. Mert innen és most hiányzik, ahol háború, elhidegülés és valami mérhetetlen fáradtság fenyeget. Ahol életbe vágóan fontos, hogy minden egyes szívben, kézben találkozzon az ég és a föld.

Anyák napjá(m)ra.

Az anyai szeretet nem tökéletes. 

Az anyai szeretet végtelen, de csak véges, törékeny, hiányos módon tudja kifejezni önmagát.

Az anyák időnként kiabálnak, dramatizálnak, manipulálnak, bagatellizálnak. 

Az anyák megpróbálják útközben meggyógyítani a saját sebeiket.

Az anyák bocsánatot kérnek és elfogadják, hogy a megbocsátáshoz néha idő kell. 

Odafigyelnek, próbálnak lépést tartani a változásokkal. 

Tisztelik a gyermekeiket. 

Próbálják megtalálni az egyensúlyt. 

Képesek a változásra.

Megtalálják a módját, hogy messziről is kifejezzék a gondoskodásukat.

Meglepetés látogatáskor pontosan úgy viselkednek, mint az összes többi meglepődött anya az internetre feltöltött videókban. 

Reggelit szolgálnak fel az ágyba. 

Odaadják az autót a friss tizennyolc évesnek. 

Az aggódásukat megtartják maguknak. 

Bundás kenyeret sütnek éjfélkor. 

Megveszik a pink hajfestéket. 

Sokat nevetnek. 

Tanulnak a fiataloktól.

Mikor néhány hete a legkisebb gyermekünk is felnőtt lett, titokban azon gyötrődtem, vajon megkaptak-e mindent, amire szükségük volt. 

Valószínűleg nem.

De ahogy Macrina Wiederkehr is írja, talán megkaptak mindent ahhoz, hogy elinduljanak: 

"It was not a home where I received everything I needed, but it was enough to get me started."

Anyák napján elhisszük a gyermekeinknek, hogy mi vagyunk a #legjobbanyák. Annak a néhány #legjobbgyermeknek, aki hozzánk tartozik...mindenképpen.

Napfény elvitelre.

Nem olvasok fantasy irodalmat, de egy baráti beszélgetés hatására letöltöttem egy hangoskönyvet ebben a műfajban, hogy meghallgassam házimunka vagy vezetés közben. Nem is azért, hogy meghallgassam, hanem hogy megértsek egy másféle irodalmi ízlést, mely annyira különbözik az enyémtől. Nem is a másféle irodalmi ízlés érdekel, hanem egy másik ember gondolatvilága, érdeklődése. Ő maga. 

A világ, az emberek, az állatok, a növények megfigyelése még ebben az erősen korlátozott létezésben is, vagy talán épp ezért, hatalmas örömforrás. De csak akkor, ha tudom, lehet mindezt azonnali minősítés, csoportba sorolás nélkül is tenni. Nem kell mindenáron és mindenkiben a rokonlelket keresni, mintha a másik ember csak kirakat lenne, melynek tükrében a saját szépségemet csodálom. Sokszor tudatosság nélkül, de válogatunk az emberekben. Nekem mindenestre kellett már emiatt bűnbánatot tartanom, mert hirtelen megláttam, s fájni kezdett a saját keményszívűségem. 

Olga Tokarczuk állítja a 2018-as irodalmi Nobel-díj átadására írt előadásban, hogy a mások felé irányuló érdeklődő odafordulás nem más, mint a szeretet legszerényebb formája. Nem említi a Szentírás, nem szólnak róla történetek. A szívecske szimbólum enyhén túlzó lenne a kifejezésére. Mégis, mindenütt ott van, ahol szeretettel teljes tekintettel fordulunk oda valakinek az élete, a sebei, a szépsége, a törékenysége felé. Minden arcon felfedezhető, melynek vonásaiban Isten arcának képmását keressük. S ott van, ahol végső soron rájövünk, mindannyian összetartozunk. 

A napok óta tartó esős időben becsukódnak a pitypangok a réten. Egyet leszakítottam, hazahoztam, vázába tettem. Mire újból odanéztem, szélesre tárta apró szirmait. Ragyogása, mint egy miniatűr Nap sugarainak fénye, beragyogja a szürke konyhát.

Nemrég

 

felfedeztem egy kedvenc íróm Instagram bejegyzésében egy - azóta kijavított - helyesírási hibát. Úgy örültem neki. Nem kárörömmel. Annak örültem, hogy ő is hozzám hasonló ember, aki saját maga írja és teszi közzé a bejegyzéseit. Valószínűleg nem akarattal szőtte bele az elírást a szövegbe. A quilt takarókba szándékosan tervezik bele a hibát, de nem azért, hogy ne felejtsük el, hiszen tudjuk,  csak Isten tökéletes - mi pedig nagyon nem -, hanem mert a tökéletlenségeinket, melyek miatt annyit szégyenkezünk, különösképpen is fel tudja használni az emberek bátorítására. 

Mikor a csodálatos Patti Smith a 2016-os Nobel-díj átadásán elakadt Bob Dylan "A Hard Rain's a-Gonna Fall" című dalának az előadásában, egyszerűen bevallotta, hogy nagyon izgul és megkérte a zenekart, hogy kezdjék újból. Nem a szöveget felejtette el, hiszen évtizedek óta ismerte, énekelte. Nem is az volt a gond, hogy felkészületlen lett volna. Egy interjúban aztán elmondta, egy valamit megtanult sok évtizedes pályafutása során: mindig az igazat kell mondani. Ha elmondjuk az igazat, az emberek nagyon megbocsátóak. Másnap reggel, mikor együtt reggelizett a világ legnagyon tudósaival, mindenki méltatta az előadást, mindenkinek volt egy kedves szava. 

Pontosan tudom, milyen érzés megjelenni az emberek között, miután valamilyen területen érzésem szerint lejárattam magam. Nagyon nehéz. És azt is tudom, ha mégis rászánom magam, milyen őszinte kedvességgel, megkönnyebbüléssel fogadnak. Milyen hamar megbocsátanak.

Mert talán nem az a legnagyobb feladatunk, hogy a lehető legjobban végezzük el, amit elvállalunk. Nem is az, hogy csupa okos, jó dolgot mondjunk és tegyünk. Nem versenyezni vagyunk itt, nem is jó benyomást kelteni, hanem egymásnak szeretettel szolgálni. 

S ha ezt, a legjobb szándék mellett is, néha pont a bakik, csetlések-botlások által sikerül a legjobban, ezekkel, azt hiszem, valóban szolgálatára tudok állni az emberiségnek.