Nézz, nézz az ég felé.

Két napja esik az eső. Csoda szép szürke fellegek hajlanak alá, s én úgy szeretek kimenni, nagyokat sétálni, néha elhinni, elég lenne csak kinyújtani a kezem, hogy találkozzon benne ég és föld, álom és valóság, kalandvágy és honvágy. Azelőtt napos időnk volt, minden nap odakint terítettem ebédre, esténként pedig a függőágyban fekve néztem végig, hogy tűnik el a fény s jelennek meg a csillagok.

Mennybemenetel ünnepén egy másféle, feszültséggel teljes ég felé nézésről is olvasok, az ürességről, amit a szeretett személy távozása hagy hátra maga után. Az érzés innen-onnan ismerős. Ami azelőtt kitöltötte a napokat, a gondolatokat, az érzelmeket, a határidőnaplót, hirtelen, vagy nagyon is lassan véget ér. S az ember csak néz, néz az ég felé. 

Így lehet elmulasztani azt, ami itt és most van. Pedig hitem szerint mindig van tovább, új feladatok és célok, az utolsó pillanatig.

Visszatérve a mennybemenetelhez: a tanítványok egy idő után hazamentek, összegyűltek imádkozni, vártak, elindultak, s egészen hihetetlen módon létrehoztak egy új, az egész világra elterjedő mozgalmat. 

Olyan reményre van szükségem, mely nem csak a távoli mennyekben van, nem csak a jövőben vagy a régi szép időkben. Mert innen és most hiányzik, ahol háború, elhidegülés és valami mérhetetlen fáradtság fenyeget. Ahol életbe vágóan fontos, hogy minden egyes szívben, kézben találkozzon az ég és a föld.