Üres fészek. Csordultig telt szív.

Hajnalok hajnalán indulunk, hogy akkor is pontosan odaérjünk a kulcsátadásra, ha közbejönne váratlanul valami. Az autó megpakolva, a legkisebb résbe is, még az ülések alatti helyre is, az utolsó pillanatban is tömködünk ezt-azt. Egy pár cipőt, konyharuhát, törölközőt, ágyneműt. Kis fazekat, lámpabúrát. Egy viharvert plüssmackót. A párnának már csak az ölében jut hely. Képtelen volt aludni az éjjel, de ahogy elindulunk, ráhajtja fejét s máris mély álomba merül. Csendben vezetek több száz kilométert. Akkor is tovább alszik, mikor pirkadatkor, már az autópályán félrehúzok egy benzinkúthoz tankolni, kávézni. 

Nap végén indulok vissza, egyedül. Kirepült az utolsó fióka is. Üres fészek vár rám otthon s egy élet, mely újraformázásra szorul. Nem vagyok szomorú. Mégis elöntik szememet a könnyek, odakint is elered az eső. Egy idő után, ahogy kiérek a nehéz, esőcseppekkel teljes, földig érő szürke felhőhalmaz alól, csodálatos színjátéknak leszek tanúja. Először csak a jobboldalt elterülő, nyugaton egy sávban szinte földön túli szépségű kékre figyelek fel. Mélysége van, tágassága, magassága, eddig még soha nem látott színárnyalatban összeolvadva. A naplementét eltakarják a felhők. Egy idő után rést tör magának a fény, sugárszerűen teríti szét önmagát egy narancssárga, félkör alakú részen. Erre apró, hófehér felhők helyezkednek el. Baloldalt, keleten, a szürke millió árnyalata gomolyog felettem. De egyetlen talpalatnyi helyen s csak néhány pillanatra ugyan, mégis feltűnik egy rövid, széles szivárványrészlet. Másodpercenként változik a látvány. S míg csodálattal figyelem, észrevétlenül eláll az eső is. Odakint és idebent.

Nem marad bennem más, csak valami végtelen nagy fáradtság és hála. Szépségtől túlcsorduló égbolt terül el felettem. Susan Sontag szerint pedig a szépség mindig is része volt a vigasz történetének. (Szerinte e kettőt az idealizálás története köti össze, s ha az idealizálás arra a belső munkára való készséget jelenti, mely mindenét odaadja, hogy önmagánál szebbé, jobbá alakítsa azt, ami van, akkor szerintem is.) 

Valahol valami mindig véget ér, valahol valami mindig elkezdődik. 

A kettő közötti repedés nem szépséghiba. Nem tragédia. 

Ez a fajta, az élet élésével természetesen együttjáró szívfájdalom ajándék, melyet ugyanúgy gondolkodás nélkül elfogadnék, mindegy hányszor kezdhetném újra és újra.

A vigasztalás szolgálata.

"Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet", olvastam múlt héten az evangélikus útmutató - s mindennapi inspiráció forrása - szerinti aznapi Igében. Úgy emlékszem, szép, aranyló volt a reggel. Úgy emlékszem, nagyon megérintett.

Már ősz van. Még ősz van. A kertben nyílik az őszi bánat. 

A karácsonyi kekszekkel, marcipángolyókkal, adventi kalendáriumokkal teli áruházi polcok csak átmeneti kísértést jelentenek egy-egy színes falevélen átragyogó napfény szépségének fényében.

"Vigasztaljátok népemet", olvasom. Ismételt lejátszásra állítok be egy régi dalt, egész nap hallgatom, ízlelgetem a szavakat. S úgy szeretném: töltse be a koncerttermeket, nappalikat s a szíveket jó szó és felemelő zene. Árassza el a kis, lakótelepi konyhákat régi, kissé recsegő rádión át Händel "Messiás"-a, s benne a kincsként hordozott szavak: vigasztaljátok népemet...Comfort ye, comfort ye...

Ha csak az elmúlt hét futó találkozásaira gondolok, úgy érzem, semmire nincs nagyobb szüksége ennek a világnak, mint sok gyengéd vigasztalóra. 

S miután, 

(vagy inkább közben, észrevétlenül,

- hiszen aki mást felüdít, maga is felüdül -)

amennyire erőnk, időnk, szívünk szeretete lehetővé teszi, 

egy mosollyal, üzenettel, meleg levessel, vagy csak néhány percnyi csenddel

mindenkit megvigasztalunk,

engedjük meg, hogy mi magunk is szívből megvigasztalódjunk.

Semmi sem vész kárba.

Mindent felhasználok, ami az elmúlóban levő hét küzdelmes mindennapjaiból így a végére megmarad.

Az őszi reggelek hűvösét. A dombok felett lebegő pára megunhatatlan látványát. A csillagok csendjét. A vászoncipőmön át zoknit eláztató harmatot, mikor indulás előtt még gyorsan megsétáltatom a kutyát. Az éjfélig nyújtózkodó munkaórákat az óra halk ketyegése alatt. Összegyűjtöm az egészen apró időréseket, a kidobásra szánt papírokról letépem a még üres részeket. Nem dobom ki az időnként semmivé kopó gyengédséget. Már a hiánya is pótolhatatlan kincs. Megőrzi a szívet sebezhetőnek, túlérzékenynek. Felhasználom a zenei aláfestés nélküli, rendetlen konyhaasztalok mellett életre kelő, ismételten ámulatba ejtő mindennapi kegyelmet. Feljegyzést készítek a kenyér ízéről. Az első gesztenye fényéről. A lábam elé hulló falevél színéről. A megszokott mozdulatról, ahogy valaki, akit szeretek, megigazítja a félrecsúszott szemüveget. A dallamról, amitől váratlanul könnyek szöknek a szemembe hazafelé az autóúton. 

Mindent megőrzök, mindent felhasználok.

Minden reggel mindent újrakezdek.

Semmi sem vész kárba.

Olyan

a nap huszonnégy órája a kezemben, mint az ujjak között visszatarthatatlanul, a legmeghatóbb igyekezet ellenére is elszivárgó víz.

Olyanok a gondolatok, mint a múlt felett való töprengésből s a jövőt illető találgatásból folyton a jelenbe visszaterelt aprójószág. Fárasztó.

Olyanok az ötletek, igyekvések, tervek, mint az asztalomat elárasztó könyvek, folyóiratok, jegyzetek, fonalak, gyertyák, fotók, virágok, száraz levelek. A kevesebb több lenne.

S bár a mából már sok idő eltelt, s bár még semmi érdemlegesre nem jutottam, még mindig mondhatom: kedd van. A hét java még hátra van. Mindjárt tizenegy óra. Szabadnapom van. 

Az önfegyelem jó dolog. A rutinok, a koránkelés, a céltudatosság, a listák - mind, mind jó eszközök. Azt az érzést adják az embernek, hogy ellenőrzés alatt tarthatja az életét. Feledtetik egy kicsit a tényt, hogy igazából nem.

A hétfőt és a kora reggeli órákat már nem hozhatom vissza. Nem is akarom. Kialudtam magam s nem írtam tennivalós listát a mai napra. Nem nyilvánítom pazarlássá az időt, amit egy új minta kötésével töltöttem, bár egy számítási hiba miatt az egészet újból kell kezdenem. Nap elején elmulasztottam az energikus kezdetet, s a végén sem mutathatok fel, ha így folytatom, sok mindent. 

De ez a pillanat! Ez a kézzelfogható, ragyogással és ígérettel teljes, jelen pillanat nagyon jó alkalom arra, hogy felkeljek. Hogy végre elinduljak. Hogy elmosolyogjam magam. Hogy éljek.

Nyár elvitelre.

 

Találtam egy régi cipősdobozban két pecsétet "with love" és "for you" felirattal. Nem emlékszem, mikor vettem őket. Sose voltak használva. A hozzájuk tartozó, valaha kék és pink tintával átitatott párnácska megvizezve is csak halvány pecsétet hagy maga után a papíron, kézzelfogható nyomát sok nagyszabású tervnek, képviselve azt a milliónyi jószándékból kiinduló, másnak örömet szerezni akaró, majd feledésbe merült ötletet, melyek végigkísérik az egész életemet. 

Boltba indulok. A bevásárló listához hozzáadok egy új tételt: sárga virágok. Apró, papírra nyomtatott cetliket tervezek hozzájuk, halvány kék és pink nyomdaszöveggel. Vázákba rendezem őket, majd egy-egy "nyár elvitelre" - vagy ahogy errefelé jobban értik, "Sommer zum Mitnehmen" - felirattal ellátva kiteszem őket az út szélére. Valóra váltok a füstbe ment, általános millióból legalább egy, egészen pici, konkrét tervet.

Jázmintea porceláncsészéből.

Mikor évekkel ezelőtt három kisgyermekkel utaztunk még s az autópályák mentén levő pihenőhelyeken elővettem a gyors ebédhez odakészített színes, műanyagból készült csészéket, tányérokat, egyszer felfigyeltem egy török családra. Ők valamilyen apró gázfőzőt vettek elő, a hagyományos török tea elkészítéséhez használt kétrészes teafőzőt s végül tálcára szépen kirakták a hozzá illő kis üvegpoharakat is. Azóta volt szerencsém igazi török teát inni, ezt úgy készítik, hogy a teafőző alsó részében vizet forralnak, míg a felső részében megfőzik a koncentrált, erős teát. Ezt körülbelül negyed óráig áztatják, az alsó rész forró vize tartja közben melegen. A pohárba először a teakiöntőből öntenek körülbelül a negyed részéig, majd felöntik forró vízzel. Hihetetlenül erős. Hozzám hasonló kezdők este ne igyák, mert egy szemhunyásnyit sem tudnak aludni majd egész éjjel. 

Azóta sok év eltelt, de soha nem felejtettem el e régi történet szépségét. Megérintett. Valamit átformált bennem, észrevétlenül. Hatására idén először nem műanyagpoharat, műanyagtányért vittem az utazásra, hanem porcelántányérokat s üvegpoharakat. A néhány nap múlva esedékes házassági évfordulónkra gondolva pedig utolsó pillanatban odacsomagoltam két kristály borospoharat is. 

Tegnap rendbetettem egy kis területnyi kertet. Jázminteát főztem hozzá, s időnként leültem meginni egy-egy csészényit.

Mert ha valamit szeretettel csinálunk, az soha nem időpazarlás. Nem számít, hogy valami nagy dologról van-e szó, vagy valami olyan egészen apróról, mint valami harapnivaló előkészítése egy parkolóban. Tulajdonképpen még az sem számít, hogy műanyagból vagy kristályból készült-e a pohár. A szeretet számít. Mert a szeretet soha nem időpazarlás. Soha nem túlzás.

Le jardin singulier.

Egy csodálatos, Provence-ban eltöltött hét és körülbelül 3000 kilométernyi utazás után napok óta igyekszem, inkább kevesebb, mint több sikerrel visszarázódni a hétköznapokba. A néhány hete kicserélt kazán nem működik jól, mégsem. Az autó ma reggel az utca végén leállt, s azóta sem lehet beindítani. Az irodában, bár másképp terveztem, egyelőre befejezetlenül vár rám egy, a vártnál sokkal bonyolultabbnak bizonyuló könyvelés. Elhanyagoltam kertet és blogot. Apropó kert. Apropó blog. 

Ahogy autózgattunk - az akkor még működő járművel - az apró, ámde hatalmas hegyek között elterülő francia falvak között, az út mentén felfedeztünk egyszer egy térképet. A legszebb térkép volt, amit valaha láttam, egy túraútvonal vázlata. Le voltak rajzolva a sziklák, a fák és az ösvények, úgy nézett ki, mint egy gyermekrajz. A végén ott állt a cél: egy kert. "Le jardin singulier" - ez volt a neve. A magányos, vagy az egyedüllálló kert. Annyira megragadta a képzeletemet, hogy kérésemre másnap visszatértünk megtenni a túrát. Sokkal fárasztóbb volt, mint amire a rajz alapján számítani lehetett. De annyira kíváncsi voltam a kertre. Az elvárásaimat ugyan kordában tartottam, nem akartam csalódni. Ha csak egy szép virágot vagy fát találunk, gondoltam, akkor is megéri. A magányos kert egy magányos ház körül terült el. S ahogy közelebb mentünk, láttuk, be lehet menni, nyitva van a kapu. A ház földszintjén könyvesbolt működött s egy szerény étterem, az étlap elfért egy fa dobókockán: rántotta, kávé, limonádé, sör, ilyesmi. Messze, de messze felülmúlta a képzeletemet.

Ha új nevet adnék a blogomnak, talán ez lenne: "Le jardin singulier." Csodálatosan szép. Találó, nem csak az enyémre, de minden más társaméra is, akik évek óta írnak naplót, blogot. Illik mindenkihez, aki hűségesen gondozza a kertjét, a növényeit. Aki rózsát és fát ültet. Aki mer személyes, megszólítható és őszinte maradni egy mind inkább személytelenné váló világban. Aki minden reggel felkel és teszi a dolgát, többnyire értő és elismerő tekintetek nélkül. Aki széppé, kedvessé teszi a világnak azt az apró sarkát, ahol él. Aki elvégzi a rá bízott munkát.

A munka áldás. Reggel korán kelek s azzal kezdem, hogy emlékeztetem a szívemet, kimunkálom benne a reményt. Általában nem pottyan csak úgy az ölembe. Megdolgozom a kapcsolatokért, amelyek az én felelősségem. Szolgálatkészség, figyelmesség és jelenlét nélkül nem él túl a legszebb, a legvágyottabb kapcsolat sem. Írok a blogba. Még nem tudom miről, de ahogy ráteszem az ujjaimat a billentyűzetre, eszembe jut egy szép kert, amit láttam. Elvégzek néhány tornagyakorlatot, már a bemelegítésnél elfáradok. A hűtőszekrényben található maradék zöldségből levest főzök. Az utazásból hazahozott emlékekből apró ajándékot készítek a távolban élő gyermekeimnek s el is viszem a csomagokat a postára.

Gondozom a kertet, bármit is jelentsen adott helyzetben a szó. Hogy legyen hol megpihenjen, ha véletlenül erre tévedne egy megfáradt, szomjas túrázó.