Olyan

a nap huszonnégy órája a kezemben, mint az ujjak között visszatarthatatlanul, a legmeghatóbb igyekezet ellenére is elszivárgó víz.

Olyanok a gondolatok, mint a múlt felett való töprengésből s a jövőt illető találgatásból folyton a jelenbe visszaterelt aprójószág. Fárasztó.

Olyanok az ötletek, igyekvések, tervek, mint az asztalomat elárasztó könyvek, folyóiratok, jegyzetek, fonalak, gyertyák, fotók, virágok, száraz levelek. A kevesebb több lenne.

S bár a mából már sok idő eltelt, s bár még semmi érdemlegesre nem jutottam, még mindig mondhatom: kedd van. A hét java még hátra van. Mindjárt tizenegy óra. Szabadnapom van. 

Az önfegyelem jó dolog. A rutinok, a koránkelés, a céltudatosság, a listák - mind, mind jó eszközök. Azt az érzést adják az embernek, hogy ellenőrzés alatt tarthatja az életét. Feledtetik egy kicsit a tényt, hogy igazából nem.

A hétfőt és a kora reggeli órákat már nem hozhatom vissza. Nem is akarom. Kialudtam magam s nem írtam tennivalós listát a mai napra. Nem nyilvánítom pazarlássá az időt, amit egy új minta kötésével töltöttem, bár egy számítási hiba miatt az egészet újból kell kezdenem. Nap elején elmulasztottam az energikus kezdetet, s a végén sem mutathatok fel, ha így folytatom, sok mindent. 

De ez a pillanat! Ez a kézzelfogható, ragyogással és ígérettel teljes, jelen pillanat nagyon jó alkalom arra, hogy felkeljek. Hogy végre elinduljak. Hogy elmosolyogjam magam. Hogy éljek.