Jázmintea porceláncsészéből.

Mikor évekkel ezelőtt három kisgyermekkel utaztunk még s az autópályák mentén levő pihenőhelyeken elővettem a gyors ebédhez odakészített színes, műanyagból készült csészéket, tányérokat, egyszer felfigyeltem egy török családra. Ők valamilyen apró gázfőzőt vettek elő, a hagyományos török tea elkészítéséhez használt kétrészes teafőzőt s végül tálcára szépen kirakták a hozzá illő kis üvegpoharakat is. Azóta volt szerencsém igazi török teát inni, ezt úgy készítik, hogy a teafőző alsó részében vizet forralnak, míg a felső részében megfőzik a koncentrált, erős teát. Ezt körülbelül negyed óráig áztatják, az alsó rész forró vize tartja közben melegen. A pohárba először a teakiöntőből öntenek körülbelül a negyed részéig, majd felöntik forró vízzel. Hihetetlenül erős. Hozzám hasonló kezdők este ne igyák, mert egy szemhunyásnyit sem tudnak aludni majd egész éjjel. 

Azóta sok év eltelt, de soha nem felejtettem el e régi történet szépségét. Megérintett. Valamit átformált bennem, észrevétlenül. Hatására idén először nem műanyagpoharat, műanyagtányért vittem az utazásra, hanem porcelántányérokat s üvegpoharakat. A néhány nap múlva esedékes házassági évfordulónkra gondolva pedig utolsó pillanatban odacsomagoltam két kristály borospoharat is. 

Tegnap rendbetettem egy kis területnyi kertet. Jázminteát főztem hozzá, s időnként leültem meginni egy-egy csészényit.

Mert ha valamit szeretettel csinálunk, az soha nem időpazarlás. Nem számít, hogy valami nagy dologról van-e szó, vagy valami olyan egészen apróról, mint valami harapnivaló előkészítése egy parkolóban. Tulajdonképpen még az sem számít, hogy műanyagból vagy kristályból készült-e a pohár. A szeretet számít. Mert a szeretet soha nem időpazarlás. Soha nem túlzás.