Otthon.

Hogy annyi helyen laktam már életem során, abban az a jó, hogy nincs honvágyam.
Hogy annyi helyen laktam már életem során, abban az a rossz, hogy nincs honvágyam.
Az otthon mindig ott van, ahol éppen vagyok. Otthon érzem magam, ha magamban vagyok, otthon a zsúfolt városi tömegben, otthon az erdőkben s a hegyeken, melyek tetejére templomot építettek.
Otthon vagyok minden vidéken, melyekre gondolva a keserű számban édessé ízesül.
Otthon vagyok itt legbelül.
Szeretek utazni. Ilyenkor főleg az egyszerű szállások kicsi, egyszerű konyháiban érzem jól magam. Körülnézek, s könnyen el tudom képzelni, milyen lenne ott berendezkedni, valaki kedvessel ott egy csésze kávét reggel meginni. Mindig kíváncsi vagyok, milyenek máshol az emberek, a kertek, a növények, milyen a tenger, a forróság, s még arra is, milyen egy társasház balkonjáról hallgatva reggel egy igazi olasz veszekedés. Útinaplót is mindig írok, de ezek inkább csak nekem érdekesek. Képeslapokat, múzeumi belépõket, városi parkban gyűjtött virágmagvakat, ötleteket, a telefonomon fotókat, utcazene részleteket szoktam hazahozni.
És szeretek hazajönni. Legyen akár éjfélkor az érkezés, még megnézem sötétben is, hány új virág nyílt a rózsabokron, átnézem a postát, teát főzök. Érdemes csak azért elmenni, hogy legyen hova visszajönni, otthon érezni magam azonnal itthon, otthon mindig ott, ahol éppen vagyok.

Travel diary 3.

Mintha ezer éve lett volna, alig emlékszem már a nyárra. Halogatom az útinapló folytatását a végtelenségig, de hát csak befejezem már valahogy. 
A jelenben élek, itt és most, azokkal, akikkel. Sehol máshol, senki mással.
S mert fontos megélni mindent, nem csak a jót, nem csak a szépet...
engedtessék meg, hogy szeressem lépcsőházunk hideg derengését hajnalok hajnalán, mikor megyek ébreszteni a gyerekeket, meg-megbotolva a folyton szerteszét dobált cipőkben, boldogan mégis, hogy egyáltalán vannak cipők és egyáltalán vannak gyerekek,
hadd viseljem nyugalommal, ha nincs harmónia éppen, és nem értjük egymást, és nem alszunk jól, és nem enyhül meg a szív csak reggelre esetleg, és
hadd legyen ideje a szomorúságnak is, mikor velünk együtt épp megtölti a szürke kis autó légterét, míg kanyargunk a zuhogó esőben iskolába, munkába, ki hová, hol
náthától zúgó fejjel és fájó torokkal épp csak hadd bírjuk ki, míg hazajöhetünk...
A gesztenyefa mellett aztán lehajolok s felszedem az első gesztenyét. Szép.
Az állomásnál összeterelem az összes gyermekem, plusz valaki másét is. Hazaérkezvén forró levest főzök  és teát. Összehajtogatom a ruhákat. Rendet rakok a konyhában. Mittudomén.
Mint valami videóklipp visszafele forgatott, lassított felvételén, hétköznapi gesztusok végtelen sorozata révén rakódom össze én is.
A blog folytatódik. S minden egyes bejegyzés hulló falevelekről, rendberakott konyháról, időnként egy-egy sétáról szól majd ugyanabban az erdőben, minek mindenki ismeri már minden fáját. Én szóltam. Boldog Őszt!