Életem legszebb napja.

Mikor kirándulni megyünk, más helyekre, más országokba, más tájakra, akkor a férjem már előre mondja:- És most mindjárt az fog következni, hogy kijelented, még soha életedben nem jártál ilyen szép helyen.

Mikor a legutóbb úgy utaztunk el - és ez sajnos mind ritkábban fordul elő -, hogy a család minden egyes tagja ott volt, akkor annyira élveztem az utazást, az együttlétet, a vidámságot, hogy nap végén megírtam a barátnőmnek, ez volt a legjobb napom ebben az évben. Másnap este viszont megint annyira lelkesen és hálásan számoltam be az újabb együtt töltött napról, hogy azt válaszolta:
- Akkor ez újra az év legjobb napja volt?

A világ másik végén pedig, ott, ahol a lányom van, s ahol még mindig olyan az időjárás, mintha nyár lenne, ritkán esik az eső. Ha mégis elered, és az elmúlt hetekben ez most fordult elő először, akkor lelkes üzenet érkezik a telefonomra:
- Képzeld, esik ez eső!
- Úgy szeretem az esőt! Itt is esik, és nagyon szép az ősz. Még sose volt ilyen szép!
- Anya, de hát te minden évben ezt állítod!

A jó szavak forrása a szív mélyén elapadhatatlan.
Patakként folyik át  rajtam, megöntözi életem talaját.Kivirulnak a virágok, a fák, amerre elhalad.
Nincs könnyebb annál, mint őszintén lelkesedni valamiért, ami valóban szép, túlzóan áradozni valamiről, ami valóban páratlan, s nem számolni, hány legszebb hely van a világon, vagy hány legszebb ősz.

A legfontosabb történések mégsem ezek.  A jellemformáló események valahol máshol történnek, egy láthatatlan harctér erőt próbáló, láthatatlan porondján. Ott dől el, mit mondok akkor, ha megbántanak, vagy félreértenek, vagy a hibáimért ha megfeddenek. Nem is az, hogy mit. Hanem hogy hogyan.

Mert a szavak elmúlhatnak. Néha összezavarodnak. Elveszítik a jelentésüket, összefüggéstelenné válnak, képtelenné arra, hogy értelmes társalgás összetevői legyenek. S a párbeszéd fenntartásához a szavakon túl valami más kell, valami nagy-nagy szív.

Életem legszebb napja nem is akkor van, amikor kirándulok, vagy más helyeken, más országokban, más tájakon járok. Nem akkor, mikor mindannyian együtt vagyunk és nagyokat nevetünk. Nem akkor, mikor aranyalmák nőnek a fákon és eső teszi fényessé az erdőben a mélybarna avarszőnyeget.

A láthatatlan harctér porondján a kis győzelmek is győzelmek. Valakinek fontosak, számon tartja őket. Valakinek már is fontos, hogy nem futok el. Hogy nem adom fel. Hogy még mindig itt vagyok.

Életem legszebb napja mindig akkor van, amikor reggel felkelek - néha nincs is ennél nagyobb hőstett -, és eldöntöm, hogy ma is szeretek.

Aranyalma.

Néha az élet, ez a csodálatos kis darab kert, melyet itt és most a magaménak nevezhetek, sokkal fárasztóbb, mint azt valaha is elképzeltem.
Semmit sem szeretnék jobban, mint hogy gyümölcsözőnek találtassék.
Érett jellem, jól nevelt gyerekek, mély kapcsolatok, jól elvégzett munka, bölcs gondolatok, szépen megírt mondatok - ilyesmikre vágyom.

Idén olyan meleg volt a nyár, és annyira szelíd az ősz is! Sok gyümölcs van a fákon. Van, ahol hagyták az almát, körtét egyszerűen csak földre esni, ott elrothadni.

Már két hete, hogy vettem a piacon egy vödörnyi birsalmát. Aprópénzért, szinte semmiért. Két hete halogatom, hogy kezdjek vele valamit. Ma végre nekiláttam. Először is megmostam a gyümölcsöket. Aztán  kivágtam az almák magházát, és vízben héjastól megfőztem őket. Utána átpasszíroztam az egészet egy szűrőn. Végül cukrot adtam hozzá, citromlét, kevés fahéjat, és folyamatos kevergetés közben készre főztem. Egy tepsit kifóliáztam, teleszórtam dióval és száraz gyümölcsdarabkákkal, majd ráborítottam a majdnem kihűlt gyümölcsmasszát. Mire megszilárdul, néhány nap alatt, reményem szerint birsalmasajt lesz belőle.

Még gyűjtöm a bátorságot az egész délután tartó főzés utáni konyha rendbetételéhez, a nagy fazekak elmosogatásához, az összespriccelt fehér csempe megtisztításához.
Még gyűjtöm a bátorságot az életem kertjében már megtermett gyümölcsök elkészítéséhez, használatához, szétosztogatásához. Hiszen azért vannak.

A birsalma színe olyan szép, az illata olyan finom! Régen úgy is nevezték, hogy aranyalma.
De csak úgy, nyersen szinte ehetetlen. Fanyar ízű. Kemény.
Fontos dologra tanít:
A gyümölcs mindig áldást jelent.
Áldást, és kemény munkát.

Eddigi

életem során háromszor sírtam olyan emberek halála miatt, akiket személyesen ugyan nem ismertem, de távozásuk - számomra is meglepő módon - mégis összetörte a szívemet.

Először akkor, amikor Polcz Alaine ment el. A régi kis lakásunk konyhájában mosogattam éppen, mikor bemondta a rádió, s emlékszem ahogy folytak a könnyeim bele a mosogatólébe. Minden könyvét elolvastam, nagyon fájt, hogy sose fog újat írni már.

Másodjára akkor, mikor elolvastam Dietrich Bonhoeffer életrajzát, majd elolvastam minden írását, a leveleit, végül pedig, mikor a róla készült filmet is megnéztem, a végén csak sírtam és sírtam, megállíthatatlanul.

Harmadjára ma reggel.
Végiggörgetve munka előtt az instagram hírfolyamot, megtudtam, hogy a tegnapi nap folyamán meghalt Eugene H. Peterson. Sose hallottam róla ez év elejéig, akkor találtam rá véletlenül egy vele készült interjúra. Kíváncsiságból megrendeltem egy könyvét, majd még egyet, és még egyet, és még egyet. És természetesen a The Message-et, élete fő művét. Van egy szerény kis utazó könyvtáram az autóban, ebben két könyv az övé. Miután kiteszem a gyerekeket az iskola előtt, de még mielőtt elkezdődne a munkaidőm, van egy keskeny idősáv, melybe épp belefér egy-egy prédikációjának az elolvasása. Nem is tudom elmondani, mi volt ő nekem, az írásai által. Lelkész, tanácsadó, bátorító, mindig a kíválóságra biztató, csodálatos mosolyú, igaz ember. Példakép. 

Boldog vagyok, hogy egy olyan világban élhetek, ahol vannak könyvek.
Ahol van instagram, facebook (bár én nem használom), youtube, blog és whatsapp.
Amire szükségem van az élethez, a számomra fontos emberek, írók, könyvek, hírek, rám találnak.
Ilyenkor egyszerűen csak boldog vagyok, hogy én is itt élhetek, s a közös kincshez, majd ha nagy leszek, ki tudja...valamit egyszer én is hozzátehetek.

Indián nyár.

Milyen jó, hogy senki sem számolja, hányszor hibáztam akár csak az utóbbi két-három hétben is.

Nem egetrengető dolgokról van szó. De megbíztak egy meghívó átadásával, és elfelejtettem. Aztán eszembe jutott, de az nem, hogy hova tettem a borítékot. Néhány napja eltévesztettem a lehajtást azon a hazafelé vezető úton, amelyen már legalább ezerszer jártam. Volt egy olyan nap, mikor még jóval ebédidő után sem volt kész az étel, és - mint egy rossz álomban - hiába igyekeztem, egyszerűen nem jutottam a végére. Vagy a munkában nem találtam néhány mappát, amire szükségem volt, pedig tudtam, melyik polcon vannak, s a kollégám meg is találta őket ott.

Milyen jó, hogy senki sem számolja, hányszor szorulok rá mások jóindulatára, kedvességére, megértésére.
Nem mentegetőzöm, nem magyarázkodom. Elég, ha bocsánatot kérek, ha amit lehet, jóvá teszek, ha az úton visszafordulok, és addig megyek, míg már újból ismerős nem lesz a táj.

Ma vettem a kamerát, és elindultam az erdőbe, barangolni. Nem emlékszem, mikor voltam utoljára így, egyedül. El is felejtettem, mennyire szükségem van pedig rá, mennyire nagy része van abban, aki vagyok, ennek a néhány szerény tárgynak, ami a birtokomban van: hátizsák, túracipő, fényképezőgép. Hozzá az erdő, csend és egyedüllét.
Egy kedves barátom elnevezett egyszer indián lánynak.

Még ha mindig épp hogy csak elboldogulok is a mindennapokkal, időt szánok arra is, ami éltet, ami fontos.
Néha előfordul, már meg sem kérdezik, hogy vagyok. Mert azt hiszik, úgyis elég erős vagyok. Amúgy tényleg.
De attól még rászorulok a jóndulatra, a kedvességre, a megértésre.

Rászorulok a reménységre, a kegyelemre.
Milyen jó, hogy mindkettő naponta megújuló energiaforrás...

A föld sója.

Egy fiatal lány elmesélte, milyen szép volt, ahogy leült ebédszünetben a parkban egy padra, nézte, hogyan hullanak a színes levelek a kis tóba, hogy majd ott lebegjenek tovább még egy ideig a víz felszínén. Nem kellett nekem is ott lennem ahhoz, hogy lássam a színeket, a tükröződést, a lebegést.

Valamelyik este említettem itthon, mennyire szeretem, ahogy Elvis Presley énekli a There will be peace in the valley című dalt. Néhány nap múlva, egy ködborította, hűvös reggelen, mikor beindítottam az autót, valaki megoldotta, hogy ez a szám induljon el a lejátszóban. Nem kellett kimondania senkinek a szót ahhoz, hogy tudjam: szeretnek.

Sok-sok finom, aprószemű, fényes mozzanat mentén élem az életet. Mindenki, akivel találkozom - ha csak egy félmosolynyira is, ahogy dideregve elsietünk egymás mellett korán reggel az utcán, ha csak egy érdeklődő, kedves mondat erejéig is az postládámban -, valamiféle híddá válik számomra. Kapoccsá, közvevítővé, útmutatóvá.

Mint ahogy a só odaadja önmagát, és a leves az, ami ízlik,  mint ahogy a mécses elégeti önmagát, s fényénél meglátjuk a szobában levő tárgyakat, úgy vagyunk itt mindannyian a föld sója. A világ világossága.

Odaadásunk próbája ott dől el - s ebben a magamutogató világban ez egyáltalán nem magától értetődő, könnyű feladat -, hogy csupán önmagunkra akarjuk-e felhívni a figyelmet. Szemeink tisztasága, látásunk próbája pedig ott, hogy felfedezünk-e mások tettei mögött valami többet is.

Hallgatom a lányt, s története láthatóvá tesz egy fölöttünk levő Szépséget.
Hallgatom reggelenként a dalt, és megérzek valamit egy nálunk ízesebb Jóságból.
Így kapok enni egy olyan világban, ahol nagyon sokan éheznek, és nem csak kenyérre.
Így vagyok otthon egy olyan világban, ahol sokan hajléktalanok, még akkor is, ha van fedél a fejük fölött.
Barátaim, jóakaróim vannak itt, ahol annyian magányosak.
Egy ilyen világban, ahol minden normálisan gondolkodó ember fél, én, amikor képes vagyok meglátni ezt a fölöttünk levő Szépséget és Jóságot, akkor időnként már előfordul, hogy egyáltalán nem félek.

Nyomok a porban.

Mikor néhány hete Norvégiába utaztunk, azért nem vittem magammal az aranypöttyös ezüstnaplómat, mert nem lehetett nehezebb a kofferem, mint 10 kg, s ezt elég nehéz volt úgy megoldani, hogy beférjen mind a négy könyv, amit mindenáron vinni akartam. Utólag már bánom, mert persze nem tudtam elolvasni mind a négy könyvet, s ezt rajtam kívül mindenki más tudta előre is, csak hagyták, hadd álmodjak. A napló pedig úgy hiányzott, mintha egy testrészemet hagytam volna itthon. Még papírt is elfelejtettem vinni, mindenféle számlára, dirib-darab cetlire írtam le a gondolataimat, hogy aztán ezek itt-ott való elvesztésével jóságosan és örökre a feledésbe merüljenek. Csak egy maradt meg. Most esett ki egy könyvből, meglepetésként, világítótoronyként a lélekre boruló sötét éjszakában, tőlem magamak. Azt írtam rá, hogy:  

Ma láttam az autópályán egy autót elsuhanni mellettünk, egy szakállas, nyúzott arcú férfi vezette. Az autó színe  talán fehér volt, talán nem, azért sem tudom, mert arra figyeltem, mennyire piszkos, mennyire poros. A hátuljára betüket rajzolt valaki a porba. De nem azt, amire pedig esküdni mertem volna, hogy "wash me"! Hanem szeretetteljes, többféle kicsi kéztől származó ákom-bákom betükkel az állt rajta, hogy: "I love you Dad!" "I love you Pappa!"

A reggel

az álmatlan éjszaka fáradtságával s a kanyargós utak fölé ereszkedő, a nedves betonig alányújtózkodó ködfelhők alatti autózással kezdődött. A parkolóból felvezető lépcsőkről még emlékszem, ahogy felemeltem siető lépteim alól egy bordóra színeződött falevelet.
Hazafelé napsütéssel szemben autóztam, hangos zenét hallgatva, feltéve a rózsaszín napszemüvegemet, végiglelkendezve az utat. Idén különleges szép az Ősz.
Este sétálni indultunk. A tó fölött pára és csendes szépség lebegett. Olyan érzés volt, mint hazaérkezni.
Most itt ülök, egy újabb álmatlan éjszaka fáradtsága nehezedik rám, várom a reggelt. Nyúzott pulóvert húzok a flanell pizsamaingem fölé, kilépek a balkonra. A falu szemben levő dombján már látszik, ahogy az utcalámpák fényét körülöleli, puhává szelídíti a lassan aláereszkedő köd.
Hajnalodik. Új nap kezdődik.
Szeretem ezeket a ködös őszi reggeleket.
Olyan érzés, mintha a világ legszebb utazásán vennék részt, s míg körülöttem mások még alszanak, én hallgatva, derüsen néznék ki a sötétbe a vonat ablakán.
Olyan érzés, mint valami szépre gondolni, s aztán mégsem elmondani, senkinek.
Olyan érzés, mint a legközelebbi állomáson leszállni, s még mielőtt elkezdődne a nap, meginni egy csésze forró cappuccinot a kedvenc kávézómban.