Indián nyár.

Milyen jó, hogy senki sem számolja, hányszor hibáztam akár csak az utóbbi két-három hétben is.

Nem egetrengető dolgokról van szó. De megbíztak egy meghívó átadásával, és elfelejtettem. Aztán eszembe jutott, de az nem, hogy hova tettem a borítékot. Néhány napja eltévesztettem a lehajtást azon a hazafelé vezető úton, amelyen már legalább ezerszer jártam. Volt egy olyan nap, mikor még jóval ebédidő után sem volt kész az étel, és - mint egy rossz álomban - hiába igyekeztem, egyszerűen nem jutottam a végére. Vagy a munkában nem találtam néhány mappát, amire szükségem volt, pedig tudtam, melyik polcon vannak, s a kollégám meg is találta őket ott.

Milyen jó, hogy senki sem számolja, hányszor szorulok rá mások jóindulatára, kedvességére, megértésére.
Nem mentegetőzöm, nem magyarázkodom. Elég, ha bocsánatot kérek, ha amit lehet, jóvá teszek, ha az úton visszafordulok, és addig megyek, míg már újból ismerős nem lesz a táj.

Ma vettem a kamerát, és elindultam az erdőbe, barangolni. Nem emlékszem, mikor voltam utoljára így, egyedül. El is felejtettem, mennyire szükségem van pedig rá, mennyire nagy része van abban, aki vagyok, ennek a néhány szerény tárgynak, ami a birtokomban van: hátizsák, túracipő, fényképezőgép. Hozzá az erdő, csend és egyedüllét.
Egy kedves barátom elnevezett egyszer indián lánynak.

Még ha mindig épp hogy csak elboldogulok is a mindennapokkal, időt szánok arra is, ami éltet, ami fontos.
Néha előfordul, már meg sem kérdezik, hogy vagyok. Mert azt hiszik, úgyis elég erős vagyok. Amúgy tényleg.
De attól még rászorulok a jóndulatra, a kedvességre, a megértésre.

Rászorulok a reménységre, a kegyelemre.
Milyen jó, hogy mindkettő naponta megújuló energiaforrás...