A reggel

az álmatlan éjszaka fáradtságával s a kanyargós utak fölé ereszkedő, a nedves betonig alányújtózkodó ködfelhők alatti autózással kezdődött. A parkolóból felvezető lépcsőkről még emlékszem, ahogy felemeltem siető lépteim alól egy bordóra színeződött falevelet.
Hazafelé napsütéssel szemben autóztam, hangos zenét hallgatva, feltéve a rózsaszín napszemüvegemet, végiglelkendezve az utat. Idén különleges szép az Ősz.
Este sétálni indultunk. A tó fölött pára és csendes szépség lebegett. Olyan érzés volt, mint hazaérkezni.
Most itt ülök, egy újabb álmatlan éjszaka fáradtsága nehezedik rám, várom a reggelt. Nyúzott pulóvert húzok a flanell pizsamaingem fölé, kilépek a balkonra. A falu szemben levő dombján már látszik, ahogy az utcalámpák fényét körülöleli, puhává szelídíti a lassan aláereszkedő köd.
Hajnalodik. Új nap kezdődik.
Szeretem ezeket a ködös őszi reggeleket.
Olyan érzés, mintha a világ legszebb utazásán vennék részt, s míg körülöttem mások még alszanak, én hallgatva, derüsen néznék ki a sötétbe a vonat ablakán.
Olyan érzés, mint valami szépre gondolni, s aztán mégsem elmondani, senkinek.
Olyan érzés, mint a legközelebbi állomáson leszállni, s még mielőtt elkezdődne a nap, meginni egy csésze forró cappuccinot a kedvenc kávézómban.