Az éneklésről.

A barátnőim többsége azt mondja - mikor szóba jön, hogy kórusban énekelek -, jó nekem, nekik már elment a hangjuk. Régen tudtak énekelni, de most már sajnos nem. 

A kórusunk tegnap egy koncerttel ünnepelte a húsz éves jubileumát. Én tíz évvel ezelőtt csatlakoztam, a tanárnőm hívására, akinél akkor másfél éven át zongorázni tanultam. Emlékszem, hiába bizonygattam neki, hogy nincs is jó hangom, azt válaszolta, csak próbáljam meg. Megpróbáltam. Azóta csak nyomós ok miatt hagyok ki egy-egy próbát. Soha nem éreztem úgy, hogy nekem ehhez már nincs kedvem.

Pontosan tudom, hogy halkszavúként nem elég erős a hangom például egy-egy szóló elénekléséhez. Tudom, nem vagyok különösebben tehetséges. De megtanultam nagyjából kottát olvasni, s ha megtanulom a szólamomat, azt akkor is szilárdan tudom tartani, ha mindenki mást énekel körülöttem. Én ezt a stabilitást tudom adni a kórusomnak, hogy a bizonytalanabb társaim bele tudnak "kapaszkodni", ha szükséges, a hangomba.

 

Azt hiszem, ezeknek a tíz éven át tartó rendszeres próbáknak köszönhetem, hogy nekem - eddig még - nem ment el a hangom. Egyáltalán, minden, ami őszintén örömet okoz, különösebb tehetség nélkül is azért létezik az életemben, mert legalább tíz, de inkább több éven át jól-rosszul, de rendszeresen művelem. Használatban tartom azt, ami van. Zongorázni például azért sem tudok, mert csak nagyon ritkán gyakorlom.

A tegnap este ünnep volt. 

Zsúfolásig megtelt a falu iskolájának az aulája. 

Messze nem volt elég a rendelkezésünkre álló szék. 

Az esetleges ráadásként készenlétben tartott három ének is elfogyott a végén. 

S én, mint mindig, amikor valami várva-várt, szép, izgalmas esemény elmúlik, nem tudtam aludni utána, az elmúlt éjszaka, jóformán semmit. 

Ennyi időre van szükségem, hogy megnyugodjon bennem a boldogság, a fáradtság, a csordultig telt és mindent odaadó szívek üressége. 

S egyfajta nehezen megmagyarázható szégyenkezés is van bennem mindig, 

mert valamiért nehéz elhinni, hogy része lehetek a világomnak, 

hogy másokkal együtt létrehozhatok valami fontosat és megismételhetetlent, 

hogy van hangom, 

és még nem ment el, 

s hogy az éneklésnek nincs köze a tehetséghez, 

a szeretethez van köze, hogy valaki szeressen énekelni,

s hogy amikor éneklek, felszabadult vagyok 

és boldog, igen.

 

Ott álltam

szombaton is - mint annyiszor máskor már az itt eltöltött évek során - a környék valamelyik csodaszép, így ősszel már javában hideg templomában éneklő kicsiny, falusi kórus első sorában. Magam mögött hagyva az itthoni káoszt egyszerűen csak úgy beléptem, mintha egy másik időbe és térbe, egy ilyen tiszta, hűvös, ünnepélyes helyre, hol minden szónak és mozdulatnak helye, ideje és jelentősége van. Ennyi. Egyszerűen csak jó volt, mintegy ellenpontjaként az életem többi részének ott állni, végtelenül hálásan, hogy ott állhatok, mintha csak nem lennék én se más - mi többre, szebbre vágyhatnék? -, mint egyetlenegy szó, amelynek helye, ideje és jelentősége van az időnek és térnek ennek a metszéspontjában, amelyben élnem adatott.

A nekem

legkedvesebb fellépések kis gospel kórusunkkal nem az esküvők, nem az ünnepségek, hanem mikor csak úgy egyszerűen meghívnak valamelyik falu kis templomába - egy "Isten fizesse meg"-ért cserébe - szombat esti misére. A fárasztó, munkás nap végén ki-ki feketébe öltözik, zöld sálat tesz a nyakába, összeszedi a kottákat és autóba ül. Kanyargós kis csendes utak vezetnek a hullámzó tájon át. Összeszokott csapat lévén - az egyetlen állandó férfitagot leszámítva mind nők vagyunk - elég egy negyed óra, hogy becipeljük, összeszereljük, kipróbáljuk a mikrofonokat, hangerősítést, miegymást. Fél óra alatt még egyszer elpróbáljuk a dalokat, - életemben először éneklek, egy oktávval magasabban, basszust...Minden hang számít, minden hang tudja a helyét, a leghalkabb is, a legjelentéktelenebb is, - ha lenne olyan, hogy legjelentéktelenebb, de nincs.
Én nem szoktam törődni azzal, hogy ez szereplés, mert szerepelni nem szeretek, nem tudok, - egyszerűen csak részei vagyunk Isten tiszteletének, miközben a lemenő Nap sugarai besütnek szemben az ablakon. Belülről, közelről személem a számomra még mindig kissé ismeretlen szertartást - mindig rácsodálkozva, hogy mennyi szimbólum! mennyi gazdagság! mennyi illat! mennyi szépség!
Az egész héten át tartó hiábavalóság(om) érzését lassan feloldja bennem s egészen személyes módon vigasztal meg szomorúságomban az Ige. Nincs mit hozzátenni, nincs mit elvenni, - csak élni kell vele, kimenni minden áldott nap, s szórni, vetni a magot, ha eltapossák, akkor is, mert van jó föld, jó mag, és lesz termés, ha nem is érem meg, ha nem is fogok tudni róla, akkor is lesz: kinek harmincszoros, kinek hatvanszoros, kinek százszoros.
Kiment a magvető vetni. Vetés közben némelyik mag az útfélre esett és eltaposták, vagy megették az égi madarak. Némelyik a sziklás földre esett, és amikor kihajtott, elszáradt, mert nem kapott nedvességet. Némelyik a tövisek közé esett, és amikor vele együtt felnőttek a tövisek is, megfojtották. Némelyik pedig a jó földbe esett, és amikor felnövekedett, százszoros termést hozott.*
 
* Lukács evangéliuma 8: 5-8

Helyzetjelentés.

Szombat délelőtt van, és nekiveselkedtünk némi szekrényösszeszerelős, edénysúrolós,ablakpucolós, nagytakarítós aktivításnak, miközben azt az új éneket gyakorlom, amit három hét múlva a szomszéd falu templomában fogunk énekelni istentiszteleten, igaz, még nem igazán megy, de majd menni fog, legfeljebb úgy járunk, mint a legutóbbi esküvőn, ahol az utolsó előtti dalnál a tenor két másodperccel később ért finisbe, mint a szoprán és az alt, de nem baj, mert mi addig mind nyújtottuk a végső hangot, míg ők is! ők is! végre valahára célba értek.

Talán

jó lesz még valamire az is, hogy időnként egyszerűen csak megbolondulok. Jóban-rosszban kitartok magam mellett egyébként, csak nem könnyű.
 (Ahogy a csodálatos Anouk is énekli a rongyosra hallgatott dalban:
Sir can you tell me how to get to Jerusalem 
'Cause I have kinda lost my way... 
People always tellin' me how sweet and simple life could be 
They say you might as well live before you die 
But one thing I know for sure: I am a danger to myself, how come 
Yeah one thing I know for sure:  I need some guidance, to get me out of this hellhole...) 

A legtöbb problémára egy normális hosszúságú alvás a tökéletes megoldás, a többi pedig nagyjából kegyelem. S mikor legközelebb is panaszkodni merészelek magamra, az életemre, a munka(nélküliségemre), a férjemre vagy bármelyik gyerekemre, egyszerűen csak megállok megköszönni azt, hogy vagyok én, van életem, munkám és munkanélküliségem, férjem és gyerekem. Mindent azért kaptam, hogy szeressem. Ennyi.
Ezért is jó amúgy szombatonként esküvőkön énekelni: mert gyönyörű a liturgia, s minden egyes fogadalomtételnél magamban én is újból megígérem annak akinek, hogy jóban és rosszban, míg világ a világ. És mondom én is, hogy nem vagyok rá méltó Uram, de jöjj, légy a házam vendége, gyógyíts meg.
( A legutóbbi esküvőn üdítően sokat szerencsétlenkedett mindenki. Soha nagyobb káosszal történő bevonulást! Soha hórihorgasabb és szórakozottabb papot! Soha ennyi csetlést-botlást! Soha tökéletlenebb ceremóniát, soha ragyogóbb ifjú párt!)

Kinyíltak

a kertben a pünkösdi rózsák!
Már hétfőn is virágoztak ám. Csak híján vagyok kissé mostanában a békés magánéletnek, ezenkívül egy halom apró elhibázott - feleségként, anyaként, s kitudjamégmiként nyújtott - gesztus felett tépelődöm nap mint nap, valamint arra gondolok, fog-e vajon szeretni így még valaki. A mindennapi kis harcok, melyeket kényelmesebb lenne szemlesütve elkerülni ugyan, megtépázzák a ragyogást.

Minden nap arra gondoltam: legyenek akkor a pünkösdi rózsák az ünnep. És legyen az is, ahogy majd írok róluk. Nekem ünnep a virágok és az írás. Mindig ugyanaz a téma.
Tegnap este egyenként levágtam a már földre hajló virágokat, majd vázába tettem őket, hogy szép legyen a vasárnap reggeli ébredés. A késő este még utolsó nekifutással valamennyire rendberakott konyha és nappali, a kis asztalon az óriási rózsaszín virágok, ahogy besüt rájuk a Nap - ez ünnep, remény és erő. Ez az igyekezet, ez a fáradozás, ez az időnkénti elkeseredés, s a mindent átölelő szépség : ez az emberi élet, melynek minden napjáért érdemes hálásnak lenni.
Én ebben hiszek, még akkor is, amikor egyáltalán nem.

God will make a way where there seems to be no way
He works in ways we cannot see, he will make a way for me
He will be my guide, hold me closely to His side
With love and strength for each new day
He will make a way, he will make a way.