Ott álltam

szombaton is - mint annyiszor máskor már az itt eltöltött évek során - a környék valamelyik csodaszép, így ősszel már javában hideg templomában éneklő kicsiny, falusi kórus első sorában. Magam mögött hagyva az itthoni káoszt egyszerűen csak úgy beléptem, mintha egy másik időbe és térbe, egy ilyen tiszta, hűvös, ünnepélyes helyre, hol minden szónak és mozdulatnak helye, ideje és jelentősége van. Ennyi. Egyszerűen csak jó volt, mintegy ellenpontjaként az életem többi részének ott állni, végtelenül hálásan, hogy ott állhatok, mintha csak nem lennék én se más - mi többre, szebbre vágyhatnék? -, mint egyetlenegy szó, amelynek helye, ideje és jelentősége van az időnek és térnek ennek a metszéspontjában, amelyben élnem adatott.