Saturday, December 31, 2022

Mikor

tegnap segítettem felvinni a vonatra a csomagokat és elköszöntem a gyerekektől, lefotóztak - az év utolsó fotója rólam - búcsúzóul. A külön az anyáknak félretett kegyelem folytán - pedig nagyon érzékeny vagyok amúgy - még nem emlékszem egyetlen kétségbeesett, könnyes búcsúra sem, valahogy a döntő pillanatban nincs bennem más, csak valami minden bizonnyal földön túlról származó béke.
Így búcsúzom az évtől is, a múló időtől.
Mint minden év végén, úgy most is idézetet, szavakat, iránymutató gondolatokat keresek a következőre.
Négy könyvet választottam ki, mint hosszú távú, egész éven át elkísérő olvasnivalót.
A Szentírást, mely egyébként is keresztül-kasul szövi a szövegeimet, ezen belül pedig különösképpen a 42. zsoltárt.
Martin Schleske Werk/Zeuge című könyvét, melyben az év minden napjára jut egy-egy gondolatmenet.
Egy Zelk Zoltán verseskötetet.
Végül Patti Smith A Book of Days című kötetét.
Az év szava, már egy ideje kiválasztottam, számomra jelenleg a legfontosabb: a bizalom.  
 
A Book of Days-ben az énekesnő 366 fotója található, hozzá ugyanennyi, többnyire néhány szavas szöveg. Ahogy ő fogalmaz: Three hundred and sixty-six ways of saying hello. Háromszázhatvanhat módja a köszönésnek. Nem is a dalait szeretem a legjobban, vagy a könyveit, fotóit, hanem ezt a fajta életszeretetet, bizalmat, melynek köszönhetően így hetvenhat évesen is jelen van a világban, énekel, koncertezik, utazik, ír, s lánya biztatására megtanulja használni, nem is akárhogyan, a szociális médiát. 

Boldog új évet!

Friday, December 30, 2022

Karácsony hatodik napja.

Az év utolsó előtti napját - ami az elsőszülöttem és Patti Smith születésnapja is egyben - az állomáson töltöttem, majd takarítással az immár üres házban. Végül főztem egy termosz teát és elővettem az év folyamán teleírt két és fél füzetet. Visszatekintek. Végiglapozok a blog oldalain is, nézem a fotókat, itt-ott beleolvasok a szövegekbe. Idén - miközben mindinkább kimegy a divatból a blogolás - körülbelül kétszer annyi bejegyzést írtam, mint az utóbbi években. 
Valaki kérdezte az elmúlt napokban, sikeresnek ítélem-e meg az idei évet. Visszakérdeztem: mi az hogy siker? Mindenkinek mást jelent. Még gondolkodom rajta, nekem pontosan mit. 
Addig is olvasom a szövegeket. Egyik-másik igazán szép. A legszebbek - íme egy kis személyes válogatás - nem az általános vélekedés szerinti sikeres pillanatokat írják le. 
S talán ez elég jó válasz arra, vajon a sikeresség kérdése-e a legfontosabb egy elmúló évre visszatekintve.

"Végső soron minden azon múlik, azt hiszem, képesek vagyunk-e megtanulni szeretni. Újból és újból beleszeretni a világba, a legapróbb dolgokon keresztül. Egy májusi délután például, egy parkolóban állva, régi és új barátokkal, kicsit még húzva az időt hazaindulás előtt. Semmiségekről beszélgetve, mialatt kis fehér virágszirmokat kezd el fújni a fákról arcunkba a hirtelen feltámadó szél. Mintha összebeszéltünk volna, úgy nyújtjuk ki a tenyerünket, szinte egyszerre. Mintha minden ég felé kitárt tenyér leszállópálya lenne. Megannyi miniatür repülőtér. Egy hely, ahol földet ér sok hófehér, törékeny remény, s kicsit megpihen, útközben hazafelé."
(Május 11)
 
"Abban a pillanatban ért házunk elé a kukásautó, mikor elkezdtek zúgni a harangok. 
Én valahol a kettő között, résnyire nyitott ablaknál, középen, az ebédlőben felállított ideiglenes irodában, egy laptop előtt. Néhány percig, míg a szemét be nem kerül az autóba, keverednek a hangok. 
Az egyik tömjénillatú pillanatokat idéz, színes templomablakon át rám sugárzó fényt.
A másik fáradt estéket, mikor még összeszedem az utolsó erőmet s elmosogatok.
Az egyik ünnepélyes. 
A másik mindennapi. 
Mindkettő imádságra indít.Mindkettő szent."
(Augusztus19)
 
"Az Edinburgh-i Írók Múzeumában (Writers' Museum) olvastam Robert Louis Stevenson következő mondatát: "to travel hopefully is a better thing than to arrive, and the true success is to labour". Azonnal feljegyeztem magamnak, mert egy ideje ez az, ami leginkább foglalkoztat: hogyan kell, lehet reményteljes szívvel utazni, egyik életszakaszból a másikba, a változásnak, megszokásnak kitett hosszú távú kapcsolatainkban, a mindennapokban. 
A repülőtéren várakozva a visszaindulásra, ha csak egy kifejezést vihetnék tovább magammal ebből a csodálatos utazásból, ez az egy lenne: 
"to travel hopefully". 
Reménységgel utazni." 
(Szeptember 3)
 
"Egy szép, szomorú őszi estén elővettük a Skócia térképet, s a fotók, emlékek alapján megrajzoltuk vastag, fekete filccel utólagosan az útvonalat. 
Akárcsak a való életben, amihez ráadásul nem is lehet a benzinkúton zsebtérképet venni, lehetetlen lett volna előtte, hiszen akkor még csak nagyjából tudtuk, merre fogunk elindulni. A szállásokat is az utolsó utáni pillanatban foglaltuk le. Minden helyre, ahol elidőztünk, bármilyen keveset, tettünk egy-egy jelet a térképen. Itt jártunk. Követtük a szívünket. Nem előre eltervezett pontos útvonallal és megtekintendő látnivalók listájával indultunk. Hanem szabadon, kíváncsian. Engedtük magunkat meglepni, eltéríteni, megállítani, ha valamilyen különleges szépségre lettünk figyelmesek. 
Annyi minden mást is lehetett volna még megnézni. Annyi mindenről lemaradtunk! 
De ez, ami végül lett, az összes fény- és mélypontjával együtt, ez a mi útunk. "
(Szeptember 13)

Thursday, December 29, 2022

Karácsonyi csoda.

Körülbelül szeptember óta készültünk erre a karácsonyi koncertre. Egyébként ritkán lépünk fel, a járvány kezdete óta még annál is ritkábban, az elmúlt évben talán összesen kétszer. Viszont hetenként egyszer, szerdán, mindenképpen próba. Felőlem maradhatnánk is ennyiben, a rendszeres éneklésnél, a magunk örömére, bár elismerem, van abban valami izgalmas összetartó erő, mikor célzottan készülünk valamire. Karácsony második napjára hirdettük meg a koncertet. Hogy aztán az utolsó két napban mind több énekes lemondja, betegség miatt. Még aznap, még közvetlenül az esemény előtt egy-két órával is kérdéses volt, lesz-e mindegyik hangban elegendő ember. A templom közben megtelt. Mielőtt kiálltunk, arról beszéltünk, hogy bármi lesz, legalább mosolyogjunk. A fotó közvetlenül kezdés előtt készült. És nagyon kedves nekem. A mosolyok miatt, az összetartás, a befektetett munka miatt, s hogy legyőzve a félelmet a legjobbat adtuk, amire képesek voltunk. Minden más, amitől végül egy szép, örömet adó egésszé állt össze az a valamivel több, mint egy óra ott a hideg templomban, valami rajtunk kívülről érkező csodának köszönhető. S visszatekintve az elmúlt évre látom, bárminek is fogtam neki, mindenütt erre volt szükség: kitartó munkára, rendszerességre, a félelem legyőzésére, a döntő pillanatban való kiállásra, mosolyra, csodára.



Wednesday, December 28, 2022

Karácsony negyedik napja van.

Úgy döntöttem, idén  - a Twelve Days of Christmas dalt hallgatva Bing Crosby előadásában - tizenkét napos karácsonyt ünneplek. 
Szeretem korán reggel, még sötétben felkapcsolni a karácsonyfa fényeit s várni a napfelkelte lassú érkezését. Az ünneppel kapcsolatos hosszú várakozást, sok kimondott, kimondatlan elvárást is szeretném ugyanilyen lassan elengedni. Annyi időt szántam díszítésre, ajándékokra, készülődésre, szövegek megfogalmazására, ételek, sütemények elkészítésére. 
A karácsony utáni időszak, bár nem kap annyi figyelmet, számomra ugyanolyan fontos. Amikor - nem azonnal, de - elpakolom a díszeket. Amikor ebédet szolgálok fel a szépen megterített asztalon, csupa maradékból. Hosszú sétára indulunk, javaslom, rendeljünk vacsorára pizzát, s órákon át olvasom a  karácsonyra kapott könyveket. A férjem leül a zongorához, s bármelyik karácsonyi dalt eljátssza - már a hivatalos ünnep után -, amelyiket kérem. Reggelenként hosszabban írok a naplóba, mint egyébként. Visszatekintek az elmúló évre, és előre is, az érkezőre. A ajándék adventi kalendáriumban levő fonalakból kendőt kötök, már majdnem kész. Teljesen váratlanul, eredetileg saját magamnak szántam, a személy is eszembe jutott, akinek még szilveszter előtt odaajándékozom.
Véletlenül úgy alakult, hogy egy nekem szánt ajándék még útban van felém. Azt majd január ötödikén, karácsony utolsó, tizenkettedik napjának estéjén fogom kibontani, ha addig ideér.
Mindig van valami, ami még nincs készen vagy már elpakolásra, búcsúra vár. 
Ami a kettő között van, az a jelen pillanat.
Lehetetlen megállítani. Vagy lepréselni, későbbre tartogatni. A legnehezebb megélni és megbecsülni.
Ha mégis sikerül: az a valódi ünnep.

Saturday, December 24, 2022

24.

"Mária pedig mindezeket a dolgokat megőrizte, és forgatta a szívében"* - olvasom.

Annyira szeretem ezt a gyönyörű kis részletet a hosszú, eseménydús szövegben. Ahogy Mária, miután, mondhatni, egy egész új világ létrejöttét hozza működésbe, időt szán arra, hogy megálljon. Hogy emlékezzen, gondolkodjon. Csendesen eltűnődjön azon - miközben végzi az újszülött körüli teendőket, fogadja a látogatókat -, amit lehetetlen teljes mélységében megérteni.
Szép, hosszú, jó eseményekkel teljes ünnepet kívánok, és közben sok apró idő-részletet, megállni, elgondolkodni, megpihenni.
Köszönettel és szeretettel,

Márta

* Lukács evangéliuma 2:19

Friday, December 23, 2022

23.

A múlófélben levő év folyamán egyszer egy eddig számomra idegen városban sétálgattam s betértem egy könyvesboltba. A kasszánál dolgozó eladó kedvessége felejthetetlen emlék marad, míg élek. Ráértem, hosszasan nézegettem a könyveket, így annak is tanúja lehettem, ahogy szívből gratulált egy kisfiúnak, aki az összegyűjtögetett zsebpénzéből végre kiválaszthatta és kifizethette a minden jel szerint már régóta áhított könyvet. Olyan szívélyesen szolgálta ki - még ajándék könyvjelzőt is adott -, mintha valami különleges esemény lenne egy könyv tulajdonosává válni, ami természetesen így is van. Én csak egy képeslapot vettem végül, néhány centért, de ugyanezt az érzést nekem is átadta. Mintha szárnyakat kaptam volna, úgy indultam tovább. Nem mindegy, hogyan adunk át valamit, s az sem, hogyan fogadjuk el.
Van, ami nincs benne az árban. Van, ami személyes, ráadás és extra, s egyébként is megfizethetetlen. 
Ugyanezt a meghatottságot, megajándékozottságot éreztem minden egyes nap, mikor az elmúlt hetek folyamán valami szépet találtam a postaládában. 
Összegyűjtöttem, és - a legelső képeslapot leszámítva - még kicsomagolatlan ajándék-pillanatként őriztem őket. 
Hogy ma, így karácsony előtt közvetlenül, kicsit abbahagyva a sütés-főzést, egyszerre bonthassam ki, mégis egyenként, s elfogadjam, ugyanolyan örömmel, mint ahogy valahol valaki rám gondolt és becsomagolta nekem őket.

Thursday, December 22, 2022

22.

Frederick Buechner a színházi előadások előtti csendhez hasonlítja az adventet, mikor az elsötétülő nézőtéren mindenki lélegzetvisszafojtva várja, hogy felgördüljön a függöny. Tegnap este, ahogy az esőben arra várakoztam a pékség előtti parkolóban, hogy autóval értem jöjjön a férjem, csak az elsötétedést éreztem. Kezemben az esőcseppektől pöttyös papírzacskóban frissen vásárolt kenyér a vacsorához. Hallgattam a körülöttem siető lépteket, néztem a fáradt arcokat, a karácsonyi nagy bevásárlások tartalmát az autók csomagterébe berámoló mozdulatokat. S napok óta először éreztem, mennyire fáradt is vagyok valójában. Annyira, hogy legszívesebben, gondoltam, egyszerűen csak átaludnám, úgy ahogy van, az egész ünnepet. Vagy, hogy a színházi előadás csodálatos hasonlatával éljek, az egész előadást. 
Természetesen tudtam, valószínűleg csak egy kiadós alvásra lenne szükségem. 
S még arra is, hogy elengedjek minden irracionális elvárást, főleg saját magammal szemben. Csak arra figyeljek, ami valóban fontos. 
Hosszú sétára induljak a kitartóan szemerkélő esőben, miközben lassan semmivé válik a gyönyörű hótakaró. Visszatérjek ahhoz az eredeti, dísztelen szépséghez, mely újból és újból rabul ejti a szívemet. 
Ez a fajta szépség nem függ a körülményektől. Nincs köze az ünnepi hangulathoz, mely olyan törékeny, s oly hamar elillan az elkerülhetetlen csalódások legapróbb érintésétől. Ez a fajta szépség felragyog a legváratlanabb helyeken és helyzetekben. Még a gyász sem tartóztathatja fel. Megérint egy vigasztalan ipari parkban. Megvigasztal egy szürke állomás ablakán kiszűrődő fényében. Végigkísérte az elmúlt napokat, miközben nap végén még sétáltam egyet a csendes faluban, vagy kilépve a boltból csak álltam, s alig tudtam betelni az elém táruló alkonyat látványával.
Az előadás nem marad el. Csak talán nem ott fog lejátszódni, ahol szokott. Talán inkább valamikor máskor, valahol máshol, valahol - titokban, de annál nagyobb szentségben és igazságban - valahol  l e g b e l ü l .

Wednesday, December 21, 2022

21.

 "József pedig, amikor felébredt álmából, úgy cselekedett, ahogyan az Úr angyala parancsolta neki..."* - olvasom.

Kora reggel van, az év utolsó, hosszú munkanapjának reggele. A laptop előtt ülök, adventi bejegyzést írok. Most vagy soha. Ha most nem, egész nap nem. A konyhában tálcákon karácsonyi kekszek. Három napja sütöm őket. Egyik nap összegyúrtam a tésztát, másik nap megsütöttem, tegnap este megtöltöttem, összeragasztottam őket málnalekvárral. Most már csak dobozokba rendezem őket.
 
Az óra csörgésénél valamennyivel hamarabb ébredtem. Egész éjjel ugyanannak az álomnak a különböző variációi: keresek valamit, a távolból látom a lehetséges helyét. Tudom, ott van az előttem levő, erdővel borított hegyen. De amikor elindulok, mindig eltévedek. Ide-odabolyongok a rengetegben. Ébredés után még sokáig úgy érzem, mindjárt megszakad a szívem.
Szeretnék inkább úgy ébredni, hogy álomban nekem is megmondják az angyalok, mit cselekedjek. Bizonyosságot szeretnék. Egy angyalt, aki irányít. 
De az én álmaim inkább a keresésről szólnak.
 
Aztán rájövök, az éppen olvasott történet szépsége nem az angyal megjelenésében rejtőzik. Persze hogy ott vannak ma is. Mindenütt. Millió formában és módon szövik át jelenlétükkel - ha jól odafigyelünk - a mindennapi életet. Nem az a kérdés, hogy vannak, hanem hogy hallgatunk-e arra, amit a szívünkbe suttognak. Eugene Peterson írja, hogy a látó szemeknek minden bokor egy égő csipkebokor. "To eyes that see, every bush is a burning bush."

A csoda az "úgy cselekedett" kifejezésben van. Az emberben, aki álmodik valamit - s őszintén, ki merne erre építeni egy egész életet -, majd teljesen átadja magát annak, amit megértett.

Az élet millió apró döntés elé állít. A legrutinosabb, berendezettebb, a legmegszokottabb is. Legalább két lehetséges út áll előttünk minden egyes hétköznapi döntésnél. Az egyik mindig a szeretet, a bizalom útja. 
Szabad bizonyosságra vágyódni. Álomban megjelenő angyalra.
De a legnagyobb kockázat és csoda még mindig az, ha egy ember reggelenként felébred és újból odaszánja magát a szeretetre.

* Máté evangéliuma 1:24

Tuesday, December 20, 2022

20.

Ma reggel elaludtam. Szokás szerint hajnalban kelek, de ma reggel - nagyon későn feküdtem le az este - azt sem vettem észre, mikor ment el dolgozni a férjem. A redőny résein át láttam, már világos van. Kinyitottam az ablakot, megsimogattam a kutyát, főztem egy csésze kávét és visszavonultam az ágyba. A falnak támasztva a párnát és a hátamat, jól betakarva néztem a napfelkeltét. A téli nap fénye gyengéden beborította néhány percre az arcomat, a szobát, majd eltűnt a szürke felhők mögött. 
Ma nem vettem észre, mikor adta át a sötétség a világosságnak a helyét, s ha belemerülök valamibe, azt sem fogom majd, mikor adja át a világosság a sötétségnek valamikor délután.
Csak azt tudom, innentől kezdve mind hosszabbak lesznek a nappalok. 
S azt, hogy soha, egy pillanatig sem vagyunk teljes sötétségben. Mindig világít valami: a nap, a csillagok, utcalámpák, gyertyák, fényfűzérek. Emlékek, szavak, ígéretek. Mozdulatok, tekintetek. 
A fény utat keres magának. Újra és újra visszatér. 
A nép, amely sötétségben jár, egyszer csak majd nagy világosságot lát. A halál árnyékának földjén lakókra világosság ragyog.
S a sok sötétségben, bizalomban megtett lépésnek, mikor nem láttuk tisztán az út célját és végét, hirtelen értelme lesz. Térképpé állnak össze. S ott állunk majd hosszasan forgatva, nézegetve. Rájövünk: az volt a lényeg, hogy elinduljunk. A fény - akárcsak az adventi utakon - mindenképpen szembejött volna velünk.

* Ézsaiás 9:1

Monday, December 19, 2022

19.

Fotókat ragasztok albumokba. Telefonnal készült, drogériában nyomtatott, az egész elmúló év találkozásait összefoglaló fotókat. A téma nem túl változatos: érkező vonatok, érkező utasokat ugrándozó örömmel üdvözlő kutya, induló vonatok. Állomások. Minden második-harmadik fotón megterített asztal, csésze kávé. Mindegyikről meg tudom mondani mikor, kinek a társaságában készült. Karácsonyi ajándéknak szánom őket. A képek mellé felirat is kerül, emlékek, gondolatok, az üres lapokra versrészletek, s a karácsonyi zserbó, túrós pogácsa receptje.
Felnőtt gyerekek édesanyjaként jobban érezni az idő kölcsönzött mivoltát. Nincs olyan, hogy magától értetődő pillanat vagy jelenlét. Minden látogatás ünnep.
Készítem a szobákat. Frissen mosott ágyneműt veszek elő, s az új pamut pizsamákat, bélelt vastag zoknikat. Karácsonyra mindenki hazajön. 
Már nem ugyanaz vagyok, aki egy évvel ezelőtt. Beleolvasva a teleírt naplókba, a szövegek legalább fele arról szól, hogyan lehetnék jó anya. Az elengedés, a bizalom ez évre jutó harcairól szól. Dolgoztam a jellememen, a hozzáállásomon, az elvárásaimon. 
Fotókat ragasztok albumokba, de igazából a kölcsönkapott időt rendezgetem, hogy méltón, ajándékként, szalaggal átkötve, s valami nagy-nagy köszönettel adhassam vissza.

Sunday, December 18, 2022

18.

"Wie soll ich dich empfangen, und wie begegn ich dir..."(Paul Gerhard)
"Oh, may the bells of Christmas tell us all that we are given mercy every day..." (Rebekka Bakken)
"Grace finds beauty in everything." (U2)
"Magnificat, magnificat, magnificat anima mea Dominum..."(Liturgical Folk)
"Denn es ist uns ein Kind geboren, uns zum Heil ein Sohn gegeben." (Händel, Messias, Nr. 12, Chor)
"I played my drum for him pa-rum pum pum pum, I played my best for him pa-rum pum pum pum." (Pentatonix)
"How silently, how silently the wondrous gift is given..." (Frank Sinatra)
"His law is love and His gospel is peace." (Katie Melua)
"Hosanna in excelsis" (Karl Jenkins)
"War is over if you want it, war is over now." (John Lennon)

Olyan forrást tárnak fel bennem az adventi énekek, melynek a mélységét fel sem mérem. Éneklem őket konyhában, autóban, énekkari próbán, templomban, s nagyon halkan késő este is, mikor még utoljára megsétáltatom a kutyát a faluban. Hazafele mindig elidőzünk egy kicsit a betlehem előtt, melybe már megérkeztek a szent család s a napkeleti bölcsek. Ma délután - különösebb cél nélküli karácsonyi írásgyakorlat - kiírtam egy-egy sort a leggyakrabban hallgatott, énekelt tíz dalból. Kollázst készítek belőlük. Új dallá állnak össze bennem: készülődésről, karácsonyi harangokról, minden nap megújuló kegyelemről. 
Egy-egy sor örökre bevésődik az emlékezetembe. A pillanat is, amint piros lámpánál várakozom az autósorban, s a Frank Sinatra hangján megszólaló, csendesen érkező ajándék ígérete hirtelen könnyeket csal a szemembe. 
Őszinte és tiszta pillanat volt. Olyan apró és észrevétlen, mint egy hópehely. Olyan tünékeny is. 
S mégis, elég volt. 
Ha csak ez az egyetlen pillanat lenne, az is elég lenne, ahogy Pilinszky írja egyik legszebb versében*, elfogadni az elfogadhatatlant.
 
(A Spotify-on egy Advent című listába rendeztem a tíz dalt, a Marta Prodan felhasználónév alatt rákereshető annak, aki szeretné.) 

* Pilinszky János, Elég

Saturday, December 17, 2022

17.

A kora reggeli csendben - még csak fél hat - minden apró tárgynak, mozdulatnak csak a havas hajnalokra jellemző, különleges hangja van.  Minősége van. A villany felkapcsolásának a fürdőszobában, a kézkrémes tubus felnyitásának, s ahogy az elosztó kapcsolóját lenyomva egyszerre villannak fel a laptop, a nyomtató s a pici karácsonyfa fényei. Beindítom a kávégépet, előveszem az adventi csészét, majd meggyújtok egy-két gyertyát. Csak annyi fényre van szükségem egyelőre, ami megvilágítja a füzetet. Kihúzva a gyufásdoboz belső tárolóját, papír súrlódik a papírhoz, s hallani, ahogy egy másodperccel később lángra kap a gyufaszál. Lecsavarom a töltőtoll tetejét, hegye kettős árnyékot vet a papírra az oldalról érkező fényben. Majd elkezd, picit karcosan, siklani a papíron. 
A reggelek csodálatosak. Látom magam előtt a célt, az utat.
Aztán - már nem emlékszem. Ahogy a  Rainer Maria Rilke versben olvasom: Tage, wenn sie scheinbar uns entgleiten...Napok, mikor úgy tűnik, kicsúsznak a kezeink közül. S hirtelen este van, késő este, szinte már holnap. Eltelt a nap a laptop előtt, mappák között. 
A Rilke vers úgy folytatódik, hogy de - aber! - mi felfogjuk és átváltoztatjuk ezt a tovatűnő időt. 
Valóban így van. Tudom és érzem. A legfárasztóbb napnak is nyoma marad bennem. Még akkor is, ha nem emlékszem este semmire. Éppen itt van jelentősége például e szerény adventi kalendáriumnak is. Boldoggá tesz az elkötelezettségem. Mert segít átformálni magamban az idő szívszorító rohanását. Lefordítom szavakba, fotókba, apró történetekbe. 
Nem az az ajándék, amit ilyen-olyan minőségben leírok. 
A jelenlét az ajándék. 
A rendszeresség. 
Hogy számíthatok magamra.

Friday, December 16, 2022

16.

"Mert láttuk az ő csillagát, amikor feltűnt, és eljöttünk, hogy imádjuk őt"*- olvasom.

S tudom: nem minden úthoz készül pontos térkép. Néha nincs más, csak egy érzés. Honvágy, intuíció, belső hang. Egy álom. Egy csillag fénye. S a megggyőződés, hogy valahol valami fontos történik.
A tulajdonképpeni cél valahol legbelül. Ott, ahol annyi tévút és kérdezősködés után, annyi kétség és fáradtság után megérkezünk. Mert megérkezünk. S nem úgy, mint aki idegen és furcsa, s nincs is ott semmi keresnivalója.
S akkor majd - senkit se tévesszen meg a szerény külső - leborulunk a legnagyobb szépség előtt. Kinyitjuk a kincsesládákat. Akkor majd, mielőtt elindulunk hazafelé egy másik úton, átadjuk ajándékainkat. 
 
 * Máté evangéliuma 2:2

Thursday, December 15, 2022

15.

A legtöbb adventi aprósághoz amivel a házunkat díszítem vagy amivel baráti találkozókra készülök, nem kell semmi újat vennem. Fenyőtobozok, fenyőágak. Teás tasak, teamécses. Papír, papírzacskó, ragasztó. Ajándékba kapott csokoládé, piros szalag. Pinterest, Instagram, könyvek, kreativitás, kitartás. Kedvesség. Szeretet. Számítógép, írógép, egy szabad délután. Képeslapok. Narancs, szegfűszeg. Régi karácsonyfadíszek. Simogatásra kész kezek, ölelésre kitárt karok. Liszt, cukor, vaj, méz. Karácsonyi süteményes dobozok. Fahéj. Gyertyák. Én.
A legszebb ajándékokhoz nem kell egyáltalán elővennem a pénztárcámat. 
Csak használnom kell azt, ami van.