Karácsony hatodik napja.

Az év utolsó előtti napját - ami az elsőszülöttem és Patti Smith születésnapja is egyben - az állomáson töltöttem, majd takarítással az immár üres házban. Végül főztem egy termosz teát és elővettem az év folyamán teleírt két és fél füzetet. Visszatekintek. Végiglapozok a blog oldalain is, nézem a fotókat, itt-ott beleolvasok a szövegekbe. Idén - miközben mindinkább kimegy a divatból a blogolás - körülbelül kétszer annyi bejegyzést írtam, mint az utóbbi években. 

Valaki kérdezte az elmúlt napokban, sikeresnek ítélem-e meg az idei évet. Visszakérdeztem: mi az hogy siker? Mindenkinek mást jelent. Még gondolkodom rajta, nekem pontosan mit. 

Addig is olvasom a szövegeket. Egyik-másik igazán szép. A legszebbek - íme egy kis személyes válogatás - nem az általános vélekedés szerinti sikeres pillanatokat írják le. 

S talán ez elég jó válasz arra, vajon a sikeresség kérdése-e a legfontosabb egy elmúló évre visszatekintve.

"Végső soron minden azon múlik, azt hiszem, képesek vagyunk-e megtanulni szeretni. Újból és újból beleszeretni a világba, a legapróbb dolgokon keresztül. Egy májusi délután például, egy parkolóban állva, régi és új barátokkal, kicsit még húzva az időt hazaindulás előtt. Semmiségekről beszélgetve, mialatt kis fehér virágszirmokat kezd el fújni a fákról arcunkba a hirtelen feltámadó szél. Mintha összebeszéltünk volna, úgy nyújtjuk ki a tenyerünket, szinte egyszerre. Mintha minden ég felé kitárt tenyér leszállópálya lenne. Megannyi miniatür repülőtér. Egy hely, ahol földet ér sok hófehér, törékeny remény, s kicsit megpihen, útközben hazafelé."

(Május 11)

 

"Abban a pillanatban ért házunk elé a kukásautó, mikor elkezdtek zúgni a harangok. 

Én valahol a kettő között, résnyire nyitott ablaknál, középen, az ebédlőben felállított ideiglenes irodában, egy laptop előtt. Néhány percig, míg a szemét be nem kerül az autóba, keverednek a hangok. 

Az egyik tömjénillatú pillanatokat idéz, színes templomablakon át rám sugárzó fényt.

A másik fáradt estéket, mikor még összeszedem az utolsó erőmet s elmosogatok.

Az egyik ünnepélyes. 

A másik mindennapi. 

Mindkettő imádságra indít.Mindkettő szent."

(Augusztus19)

 

"Az Edinburgh-i Írók Múzeumában (Writers' Museum) olvastam Robert Louis Stevenson következő mondatát: "to travel hopefully is a better thing than to arrive, and the true success is to labour". Azonnal feljegyeztem magamnak, mert egy ideje ez az, ami leginkább foglalkoztat: hogyan kell, lehet reményteljes szívvel utazni, egyik életszakaszból a másikba, a változásnak, megszokásnak kitett hosszú távú kapcsolatainkban, a mindennapokban. 

A repülőtéren várakozva a visszaindulásra, ha csak egy kifejezést vihetnék tovább magammal ebből a csodálatos utazásból, ez az egy lenne: 

"to travel hopefully". 

Reménységgel utazni." 

(Szeptember 3)

 

"Egy szép, szomorú őszi estén elővettük a Skócia térképet, s a fotók, emlékek alapján megrajzoltuk vastag, fekete filccel utólagosan az útvonalat. 

Akárcsak a való életben, amihez ráadásul nem is lehet a benzinkúton zsebtérképet venni, lehetetlen lett volna előtte, hiszen akkor még csak nagyjából tudtuk, merre fogunk elindulni. A szállásokat is az utolsó utáni pillanatban foglaltuk le. Minden helyre, ahol elidőztünk, bármilyen keveset, tettünk egy-egy jelet a térképen. Itt jártunk. Követtük a szívünket. Nem előre eltervezett pontos útvonallal és megtekintendő látnivalók listájával indultunk. Hanem szabadon, kíváncsian. Engedtük magunkat meglepni, eltéríteni, megállítani, ha valamilyen különleges szépségre lettünk figyelmesek. 

Annyi minden mást is lehetett volna még megnézni. Annyi mindenről lemaradtunk! 

De ez, ami végül lett, az összes fény- és mélypontjával együtt, ez a mi útunk. "

(Szeptember 13)