12.

"Én megdicsőítettelek téged a földön azzal, hogy elvégeztem azt a munkát, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem."* - olvasom.

S bár még csak itt-ott, néha s csak nyomokban sejtem, mi lehet az az életen átívelő munka, amit nekem szántak, rám bíztak, ez az egyetlen mondat arra késztet, hogy befejezzek, szépen sorban, egészen kézzelfoghatóan, néhány dolgot, amibe belekezdtem. A jó teológia mindig lefordítható érthető, élni segítő, hétköznapi nyelvre.

A kötött takarón eldolgozom a kilógó szálakat. Majd langyos vízben kimosom, blokkolom, formára igazítva szárítom egy egész napon át. A csak így, kiterítve észrevehető hibákat javítom. Ez már egy jó kezdet.

Könnyű lelkesen elkezdeni valamit. Majd félúton feladni. Vagy már egészen a végén feladni. Nemrég találtam egy könyvben néhány régi megírt, megcímzett levelet, még bélyeget is ragasztottam a borítékokra, csak éppen nem vittem el őket, s most már nem is fogom, a postára.

A nagyon fontos, életen átívelő munka, gyanítom, nem is létezik. Talán csak majd a legvégén áll össze abból a sok apró, jelentéktelennek tűnő feladatból, amit nap mint nap hűségesen elvégzünk. 

Leírom a bennem levő, még formálódó szavakat, történeteket. Elküldöm az asztalomon levő két megcímzett levelet. Befejezem a félbemaradt dolgaimat, vagy, ha csak hátráltatnak, az időmet rabolják, befejezettnek nyilvánítom őket.  

S úgy indulok tovább az adventi úton, hogy így a felénél nem abbahagyom, hanem lépésről lépésre befejezem, végigjárom.

* János evangéliuma 17:4