Kókuszos-mézes kocka.

Van egy körülbelül huszonnégy éves receptes könyvem, amit fiatal anyaként - a harmadik lányunk még nem is volt megszületve -, nyertem egy, a Rama cég által szervezett versenyen. Azt hiszem, néhány Rama margarin csomagolópapírt kellett beküldeni valahova, s jó sok idő után egyszer csak megérkezett a vékony nyereménykönyvecske, "Süssünk-süssünk valamit..." címmel, benne huszonhét olyan recept, amit gyerekekkel is el lehet készíteni. Külön oda van írva, rajzolva minden recepthez, hogy melyik mozzanatot végezhetik a gyerekek.

Akkor még nem létezett internet, nem volt ennyire elárasztva a világ a jobbnál jobb receptekkel, mint most, ezért egy ilyen könyv kincs volt. Rengeteget használtuk. A kókuszos-mézes kockát sütöttem meg a legtöbbször. Mert finom és szép és kiadós. S mert valóban, nagyszerűen el lehetett készíteni a gyerekekkel.

Mikor nemrég Drezdában meglátogattam a lányomat, akit éppen oda sodort a sors szele egy időre, telesütöttem egy egész cipősdobozt ezzel a süteménnyel, hogy legyen mivel megkínálja a barátait.

Múlt hétvégén kaptam tőle egy fotót, fiatalok ülnek egy asztal körül, a kamerába néznek és mosolyognak. A mosolyhoz tartozott egy kérés is, ami inkább kettő: lennék-e szíves elküldeni a kókuszos kocka receptjét s ha esetleg éppen ráérek, nem küldenék-e még egy doboz süteményt is. 

Ha valaki megkérdezné, mi az, ami a leginkább boldoggá tesz, mi az, ami a legjobban kifejezi azt, aki vagyok, azt válaszolnám:

azt az érzést szeretem a legjobban, amikor a kis falusi postán átvesznek tőlem egy-egy cipősdobozt, amibe csomagoltam süteményt, bátorítást, üdvözletet, régi receptek sorai közé elrejtett szeretetet, egy gyermekkori érzést, egy mesét, egy egész világot. 

Ez az érzés a legszebb. 

Soha nem lehet tudni, melyik egészen hétköznapi gesztus, tárgy, eszköz éli túl az idő múlását. Nem lehet tudni, mi válik felejthetetlen emlékké. Miből lesz kincs és ajándék, ennyi idő után is.

A térkép.

Ami a földgömbön egy apró pont, egy felnagyított Google Maps térképen pedig idegen szemeknek mit sem jelentő vonalak halmaza, az nekem fák és illatok és színek. Külső és belső domborzat. Nyelvek. A sajátom, az anyanyelv, s egy másik, amit később tanultam meg, és lassabban, szomszéd gyerekektől, óvodában, iskolában. Mivel nem találtam, mikor múlt héten ott jártam, az üzletekben térképet a szülővárosomról, rajzoltam egyet. A lányomnak. Hat, A4-es lapokra kinyomtatott részletet ragasztok össze úgy, hogy az utcák illeszkedjenek egymáshoz. Ez a minta. Az utcanevek egy része ismeretlen, talán megváltozott közben vagy elfelejtettem vagy soha nem is tudtam, elég volt ismerni az irányt, az épületeket, kis boltokat, átjárókat, hogy térkép nélkül is mindig hazataláljak. Iskolából jövet többnyire kerülőutakon, hogy tovább tartson a mindig kicsit továbbszőtt belső történet. Bejelölöm a számomra fontos helyeket, narancssárga filccel össze is kötöm, egy körutat tervezve, otthonról indulva és ugyanoda érkezve. Kincskereső játék a gyermekemnek. Ez itt a kórház, ahol születtem. Itt laktunk, hat vagy hét éves koromig, ebben a tömbházban. Még emlékszem a karácsonyfa mesebeli fényeire a matt üvegablakon át, a szomszéd szobában. Az ágyterítő mintájára s a szőnyeg színére. Ez itt a park, benne a szökőkút s a nagy fa, melynek tövében gyermekként miniatür, mesebeli kertet műveltem. Ez itt az óvoda, az ott az általános iskola. A piac. A templom. A színház. A líceum. A stadion. S városunk büszkesége, a kastély. A házunk, a szüleim építették. Az utca egy dombon, azóta, mintha ez lenne a sorsom, kis megszakításokkal minden lakás, ház, ahol laktam, egy-egy domb tetején, minden hazafelé vezető út fáradságosan, felfelé.

Rajzoltam, mivel nem találtam a boltokban szebbet, a lányomnak a szülővárosomról egy térképet. 

Ami engem illet, nem tudnám már megmondani, hol végződik a külső táj és hol kezdődik a belső.

Ennyi év után, azt hiszem, a kettő már egy és ugyanaz.

Through the eyes of love.

Érettségi tabló helyett úgy döntött annak idején az osztályunk, hogy mindegyikünk kap egy-egy saját fényképalbumot. Még emlékszem, hogy rólam egy rettenetesen hideg reggelen készült fotó, talán kémiaóra előtt, egy társunk készítette, mert a mi osztályunk hivatalos fotóst sem akart, meg semmit sem, ami amúgy szokásos volt. Arra is emlékszem, hogy egyáltalán nem éreztem jól magam abban az osztályban, mert számomra úgy tűnt, mindenféle szempontból kilógok onnan, s nem csak azért, mert mindenkit sokkal jobbnak, menőbbnek, okosabbnak és szebbnek láttam magamnál. Én az albumban is csak úgy gyorsan átlapoztam a saját fotómat tartalmazó oldalon. Hogy ne is lássam.
De a gyerekeim most ráakadtak, s ők egyszerűen csodálatosnak látnak engem. Olyan kis helyesnek. Teljesen rendben volt szerintük - s nekem csak az ő véleményük számít - a ruhám, az arcom, a mindenem.
Én máshogy emlékszem. Akkor úgy gondoltam, nincs nálam jelentéktelenebb személy ezen a világon.
Nos, úgy tűnik, tévedtem.

Mikor

hazamegyünk a szüleimhez, mindig a gyerekek alszanak a lánykori szobámban. Most viszont, egy éjszaka erejéig, megint én. Reggel sokáig aludtam, s később, már visszaindulás előtt, minden apróságot még egyszer jól megnézegettem, aztán futólag kitekintettem az ablakon, majd kifele jövet halkan, szeretettel csuktam be magam után az ajtót.

A reggeleim

mind ugyanúgy néztek ki: a csendes, erdő közepén levő házban főztem magamnak egy kávét, és addig mind néztem ki az ablakon, míg fel nem ébredtek a többiek. Néztem a cinkéket és reméltem, hátha előjön az erdőből egy őzike, az én kedvemért, de nem jött. Míg ott voltunk, egy ember se járt arra. Sokat főztem és nagyon finom pizzákat sütöttem. Néha elmentünk felfedezni a környéket. A kicsi városokban mindig vannak olyan olcsóbb éttermek, ahol úgy zajlik az élet, mint a folytatásos filmekben. Mindenki ismer mindenkit és távozáskor tőlünk is megkérdezik, amire kíváncsiak. Én szerettem. Hoztam madárlátta képeket, s azért is szeretek sokat fényképezni, mert utólag visszanézve hiába tudom hogy nem, mégis úgy emlékszem vissza, de szép volt minden. Pedig az élet sose csakis idilli, jól is néznénk ki, ha az lenne...