Kókuszos-mézes kocka.

Van egy körülbelül huszonnégy éves receptes könyvem, amit fiatal anyaként - a harmadik lányunk még nem is volt megszületve -, nyertem egy, a Rama cég által szervezett versenyen. Azt hiszem, néhány Rama margarin csomagolópapírt kellett beküldeni valahova, s jó sok idő után egyszer csak megérkezett a vékony nyereménykönyvecske, "Süssünk-süssünk valamit..." címmel, benne huszonhét olyan recept, amit gyerekekkel is el lehet készíteni. Külön oda van írva, rajzolva minden recepthez, hogy melyik mozzanatot végezhetik a gyerekek.

Akkor még nem létezett internet, nem volt ennyire elárasztva a világ a jobbnál jobb receptekkel, mint most, ezért egy ilyen könyv kincs volt. Rengeteget használtuk. A kókuszos-mézes kockát sütöttem meg a legtöbbször. Mert finom és szép és kiadós. S mert valóban, nagyszerűen el lehetett készíteni a gyerekekkel.

Mikor nemrég Drezdában meglátogattam a lányomat, akit éppen oda sodort a sors szele egy időre, telesütöttem egy egész cipősdobozt ezzel a süteménnyel, hogy legyen mivel megkínálja a barátait.

Múlt hétvégén kaptam tőle egy fotót, fiatalok ülnek egy asztal körül, a kamerába néznek és mosolyognak. A mosolyhoz tartozott egy kérés is, ami inkább kettő: lennék-e szíves elküldeni a kókuszos kocka receptjét s ha esetleg éppen ráérek, nem küldenék-e még egy doboz süteményt is. 

Ha valaki megkérdezné, mi az, ami a leginkább boldoggá tesz, mi az, ami a legjobban kifejezi azt, aki vagyok, azt válaszolnám:

azt az érzést szeretem a legjobban, amikor a kis falusi postán átvesznek tőlem egy-egy cipősdobozt, amibe csomagoltam süteményt, bátorítást, üdvözletet, régi receptek sorai közé elrejtett szeretetet, egy gyermekkori érzést, egy mesét, egy egész világot. 

Ez az érzés a legszebb. 

Soha nem lehet tudni, melyik egészen hétköznapi gesztus, tárgy, eszköz éli túl az idő múlását. Nem lehet tudni, mi válik felejthetetlen emlékké. Miből lesz kincs és ajándék, ennyi idő után is.