17532.

A születésnapom előestéjén írtam egy ünnepi bakancslistát, ami a születésnapom reggelén végül egyetlen tételre egyszerűsödött: szeretném látni a Dunát.

Hét közepén, amikor mindenki dolgozik, amikor a férjem, valamelyik éppen aktuális influenzajárványnak hála, éppen lebetegedett, a barátnőm kórházban, a gyermekeim, a tágabb családom a messzi távolban, végül is ez az egy reálisan teljesíthető kívánságom maradt, hogy elautózzak egy olyan helyre, ahol megállhatok a parton és nézhetem egy kicsit, hogyan folyik az idő és a víz. 

Passauban van egy szép hely, ahol az Inn beleömlik és beleomlik a Dunába, majd így együtt, kiszélesedve haladnak tovább a határ irányába. Olyan szép, mint egy vers. Ezt szerettem volna újra látni.

Legyen az tó vagy folyó vagy tenger - az óceánt még nem láttam -, mindig boldoggá tesz, ha elidőzhetek a víz partján.

 

Reggel elláttam gyengélkedő férjemet, majd felöltöztem és elautóztam a tőlünk egy órányira fekvő Passauba. Megígértem, hogy kora délutánra visszaérek, s hogy mindenhonnan küldök fotókat.

 

Szerintem fontos megünnepelni, akármilyen szerényen, a különleges napokat. Fontos széppé tenni, nemcsak mások számára, hanem magunknak is. Mert ez is ajándék, a szeretteink számára is az. Míg a belváros utcáin sétáltam, mindhárom gyermekem felhívott sorban és elmeséltem nekik, éppen mit látok, hogy milyen fagyifajták vannak a cukrászdában, milyen könyvet vettem magamnak az antikváriumban, hogy a kávézók teraszán mindenütt friss tavaszi virágok vannak az asztalokon, s hogy a kis boltban, ahova betértem venni néhány képeslapot, angolul beszéltek velem, talán mert turistának néztek, de az is lehet, a tweed zakóm miatt. Ez ajándék, ha tudhatják, mindenképpen szép lesz, nem tőlük várom, hogy akár erejükön felül, de megszervezzék, emlékezetessé tegyék a napomat. 

 

Mikor hazaértem, a férjem sokkal jobban volt, és egyszer csak besétált az ajtón a barátnőm, aki megszervezte, hogy kijöhessen erre a délutánra klinikáról. Lehetséges, hogy ezen a ponton egy kicsit sírva fakadtam. A legkedvesebb, legvidámabb délutánt töltöttük együtt, a rólunk készült fotók mintha Inge Löök képeslapok lennének, ahogy vízzel koccintunk s a barátnőm kezén a kórházi karszalag, mintha ez itt és így normális dolog lenne. 

A születésnapok kicsit olyanok - ez tegnap jutott eszembe a Duna partján, és lehet, hogy egyáltalán nincs igazam -, mintha egy jól megélt élet utolsó napjának főpróbái lennének. Azért, mert bár máskor is előfordul, de ilyenkor mindig végiggondolom, mivel szeretném tölteni a napot akkor, ha tudnám, ez lenne az egyetlen és utolsó lehetőségem. Nem pazarolnám el. Nem tartanék semmit magától értetődőnek. Nem halasztanám el. Nem várnám, hogy valaki oldja meg helyettem. De szívből örülnék mindenkinek, akinek eszébe jutok, aki időt szán rám, mert ez tükör is egyben, hogy én magam szerettem-e, szeretek mélyen és eléggé. 

 

Az utolsó napomat is így szeretném tölteni, ahogy a tegnapit, mély kapcsolódással önmagamhoz, másokhoz és Istenhez. (Ha lehetséges, kérnék majd egy gombóc eperfagyit is.)