Sáriírta mese :)))

A HIÚ KIRÁLY

Mesze, mesze az óperenciás tengeren is túl élt egy király annak a királynak volt három leánya. Ecer aztán kihirdette a király hogy annak agya a lányát aki olyat tud előte mondani amit ő elnem hisz. Meghalota ezt a Péter. Szete-kapta magát és elment a királyhoz. Meg kérdezte a király mit akarsz.
- Én házasodni akarok.
- Igen?
- Igen!
- Aztán mire vinnéd az asszonyt?
- Isten tugya vanaz apámnak két marhája.
- Milyen két marhája?
- Hát marhája.
Hívott papot, jegyzőt, és még máigis mulatnak amedig megnem halnak.

Mindenki magamagának vonja le a tanulságot..:)

Még mindig az

adventi koszorút készítem. Merthogy az este rájöttem, hogy csak fehér gyertya van itthon, és idén más színt szeretnék. Ma elmentem gyertyát venni, de lásscsodát, hát megint fehéret választottam, ne kérdezzétek, miért. És fenyőágat sem vettem kölcsön, mert megszólalt a lelkiismeretem. Most szárítom a konvektor tetején a citrom és almakarikákat. Előbb-utóbb kész lesz. Jó munkához idő kell, valamint nem kerget a tatár. És megfestettem életem első üvegmatricáit.
Valamint. Láttam egy aranyesőbokrot ( nem biztos, hogy ez a neve, de benne van az arany szó, az biztos), és megállapítottam, hogy azt hiszi szegény, itt a tavasz, pedig nem is. Ott bontogatja a szép kis sárga virágjait. Lehetne jó kis lelki párhuzamokat vonni, meg is tenném, ha az én lelkem történetesen párhuzamban lenne az esettel, de nincs, mert jelenleg az ésszerűség keretein belül szeretnék maradni. Ő is jobban tenné, ha tavasszal rügyezne, most pedig téli álmot aludna. Mindennek megvan a maga ideje.
Semmiségekről-való-közléskényszer session closed.

Túl vagyok a

ma reggeli agytornámon, ilyen is kell, hogy legyen, ha már másikfajta, rendes torna nincsen, csak a szám jár mindig, hogy megyek futni, meg ilyenek, pedig dehogyis megyek. Lusta vagyok hozzá. Meg hideg van, és félek a kutyáktól, meg egyedül unalmas, na, kifogás van bőven. Az volt az agytornám mai központi témája, hogy vajon kifizettem-e én tegnap a németórát, vagy sem. Egy ideig egyszerűen nem jutott eszembe, aztán úgy emlékeztem, hogy nem, és már majdnem felhívtam a tanárt, hogy elnézést kérjek, aztán meg mégiscsak eszembejutott, hogy de igen, emlékszem a mozdulatra, ahogy odaadtam a pénzt, és hogy már ott volt a másik diák, egy fiatal srác (aki sziával köszönt!). De azért azt hiszem, majd rákérdezek kedden, mert attól tartok, ha tovább agytornáznék, megint arra a következtetésre jutnék, hogy mégsem fizettem ki.

Aki kitalálta ezt a

Mikulásos dolgot, az biztos nem gondolt arra, hogy lesznek olyan gyerekek is, akik már egy hónappal a jeles nap előtt számtalan levelet írnak az kedves apónak, és kb. két héttel előtte minden áldott este három konyhaszéket szépen megterítenek az előszobában (hogy én majd' hasra essek miattuk). Mindegyik széken van egy nagy tálca, minden tálcán egy pohár tej, kifli, mogyoró, mazsola, félbemaradt keksz, alma, narancs. Aztán. Egy-egy könyv, hátha olvasni akar a Mikulás, fogpiszkáló, szalvéta, levélke kedves kis üzenettel.
S ha már nekifogtunk ennek a játéknak, akkor nekem szent kötelességem minden este titokban eltüntetni a dolgokat, mintha az öregúr ette volna meg ezt a rengeteg mindent. A szalvétát összegyűrni, mintha használta volna, meg ilyenek. Csak egy órácskába kerül az egész, úgy is ráérek, nem?
Minden este próbálom lebeszélni őket, de nem lehet. Azt hiszem, lesz néhány nehéz pillanatom, mikor rájönnek, hogy nincs is Mikulás, és én úgy fogok feltünni előttük, mint aki jól becsapta őket. Most már nincs visszaút, meg aztán valószínüleg ha újrakezdeném, ugyanígy tennék mindent. Nekem senkise mondta, hogy ennyi macera karbantartani egy meseországot!

Furák ezek a

dalszövegek. Az ember fülébe, agyába bemászik a dallam, hogy alig tud szabadulni tőle, de ha belegondolok a szavakba, az se semmi. Vajon mit írnak meg először, a dallamot, vagy a szöveget? Szerintem a dallamot, és aztán majd megtöltik szavakkal valahogy, ahogy sikerül. Most rá vagyok kattanva a Republic-ra. De akárhogy gondolkozom ( mintha nem lenne jobb dolgom, ugye), fogalmam nincs, mit akarnak mondani ezzel: Nincsen vitánk e végső parlamentben, majd boldog leszek a ninccsel és kevéssel...Jó reggelt jóreggeeeel, Bármit hozol, máááááár nem kell... De ezt már sokkal jobban értem: Mondd el amit érzel, ami fáj, csak ne nekem, Gyere el, gyere el, csak ne velem....Az a jó, az a szép, akinek a szeme kék ( zöld, fekete). Hát ez tiszta őrület. Ilyet én is tudnék írni. Az én szemem barna. A barna szemekről sohase énekelnek. Azért persze továbbra is hallgatom az értelmetlen dalokat, mert azért persze tetszenek, a szösz tudja, miért.

Idén teljesen

hidegen hagy a karácsonyi zsibongás, mert amit az üzletek művelnek már vagy egy hónapja, azt nem lehet másnak nevezni. Kerülöm is nagy ívben a hiperszupereket, majdhogynem csukott szemmel megyek vásárolni, ha már muszáj. Ma mégiscsak nekiveselkedem, és előveszem az adventi koszorú alapot, sőt este elmegyek egy kis fenyőágat lopni (szép, nemkövetésreméltó hagyomány!) és elkészítem, el én, a gyerekek már egy hete nyaggatnak miatta. Ezeket a köröket, a mézeskalácssütést, a karácsonyi ablakdíszek készítését, ilyesmiket le kell rónom, ha akarom, ha nem. Máskor alig vártam, hogy hozzáfogjak, idén valahogy elkerül az ihlet, de gondolom, majd útközben megjön. Muszáj neki, mert nem vagyok valami jó álarcviselés terén, bár azok kedvéért, akiket szeretek, mindenre képes vagyok.
Fehér a kert a város is fehér
s elindulnak szintén felém seregben
lábak és tárgyak advent nem tudok
semmit de mindent könnyen elhiszek:
kell a meglepetés kell kell az ünnep
(Csorba Győző, Ünnep előtt)

Elmentem

venni sajtot, és hazajöttem két cédével. De végülis igazam van, mert a sajtot például nem lehet meghallgatni, de Celine Dion-t igen, bár nem is szeretem annyira, és ha most se fogom igaziból megkedvelni, akkor reménytelen eset vagyok.
Ahogy figyeltem az embereket, hát látom, hogy mindenki komoran néz maga elé. Aztán rájöttem, hogy én is olyan komoran nézek, hogy azt már nem is lehet überelni, és összeszedtem magam. De szokott olyan lenni, hogy csak mosolygok magamban, mert eszembe jut valami vicces, és az se jó, mert akkor meg azt hiszik, baj van a tetőszerkezetemmel. Szóval ilyen téren is meg kell találni az arany középutat.

Beállhatnánk mind a

négyen a Pirosorr Bohócalapítványhoz, pedig csak egy kis esti sétán voltunk kinnt. Ezért szeretem én a szerdákat, mert ez az egyetlen nap, mikor nem kell különféle délutáni szolfézsra, meg ilyesmikre menni, mert az egy őrület, olyankor semmiresincs idő. Sétára meg pláne nem, főleg, hogy fél ötkor már sötét van. Kicsit hintáztam, bár ne tettem volna, mindig hányingerem lesz utána...Most csak a Sára keserves zongoragyakorlását kell végighallgatni, a Hull a pelyhes fehér hót játssza, de valami nagyon falcsul, mehetek kinyomozni, mi nem stimmel, ugye az én elképesztő zenei előképzettségemmel kiszámolni, hol is van az a fá-diez, meg ilyenek, és hogy meddig kell kitartani a titit meg a táát, vagy a táááát.

Elegem van a "fél" dolgokból...

Ezt a cikket olvasgatom, már nekifogtam néhányszor, nehezen érek a végére, ebből is látszik, mennyire hajlamos vagyok félbehagyni dolgokat. Elég hosszú, de megéri végigolvasni. Talán ez az első olyan írás, ami valamiféle megoldást is javasol, és nem hagy abban a reménytelenségben amit a jelenlegi helyzet reális látása kivált. Végülis arról szól, hogy miért nem jut egyről a kettőre ez a csodálatos magyar társadalom. A cikkíró szerint három alapvető oka van: a féltudás tudásként való elismerése, a teljesítményelv ignorálása, valamint az egyéni felelősség tagadása. A féltudással nem is az a baj, hogy mennyiségileg nem elég, hanem hogy azt hisszük, ez elég, nem vesszük észre, mennyi mindent nem tudunk, vagy nem tudjuk, hogy nem tudjuk...Na, nem mondom el, olvassátok el ti, ha érdekel. Mindenesetre én érintve érzem magam, és a magam szintjén jó lenne tenni valamit, hogy másképp működjenek a dolgok.

Vajon

nagyfokú gyengeségre vall-e az, ha valaki rájön, szüksége van másokra ahhoz, hogy boldog legyen? Najó, ez talán túl pátoszosra sikeredett, legyen a boldog helyett az, hogy jó napja legyen. A boldogságot még soha senkise tudta rendesen definiálni, úgyhogy ne is beszéljünk róla. A Biblia se beszél sehol olyanról, hogy boldogság, örömről igen, és azt hiszem, a kettő nem ugyanaz. De lehet, hogy tévedek, nem végeztem én teológiát. Hol is tartottam?
Ja, szerintem az igazán erős lélek elvan önmagában is, nincs szüksége különösképpen másokra, nagy valószínüséggel nem ír blogot, nem vár kommenteket, nincs rajta az iwiwen, meg ilyenek.
De az is lehet, hogy tévedek. Minden meglehet, mert most se vagyok normális, hogy egész este a "Jó reggelt, jó reggel!"-t hallgattam. Bár ha várok még egy kicsit, még aktuális is lesz...

Valami, amivel egyetértek, azzal a különbséggel, hogy négy óra

"Három óra. Három óra: mindig túl kései vagy túl korai időpont ahhoz, amit az ember éppen csinálni akar. Furcsa időpont, a délután elején. Ma elviselhetetlen." /Jean-Paul Sartre/

Ajaj, mondtam már

hogy időnként átváltozom hisztis, kiborulós anyává? Bizony. Ez csak a kontroll elveszítéséről jutott eszembe. Mikor a lányok elkezdenek veszekedni, egymást tépni, és közben visítozni,( és egy szóval sem állítom, hogy ez ritkán fordul elő) akkor néha majdhogynem én is beszállok. Olyan hangmagasságokat ütnek meg, ami nekem már túl sok, valahogy mintha berezonálna valami ilyenkor ( mit jelent pontosan a berezonálni amúgy?) pedig lett volna alkalmam már megedződni az évek során. Nehéz három majdnem egykorú gyerekkel, mert egyiknek sem mondhatom, fiam, legyen neked több eszed!, ezt csak magamnak mondhatom. Meg azt is szoktam ilyenkor csinálni, hogy becsukom az ajtót, és átmegyek egy másik szobába. Egyik rosszabb megoldás, mint a másik. Csak mondom, hogy ilyen is van, senkise kövesse példámat.
Még csak annyit akarok hozzátenni, hogy iskolában,óvodában, vagyis ha kilépünk a társadalomba, ott tudnak viselkedni. Nekik is van igazuk, kell legyen egy hely, ahol ellazulhat az ember, és ezt hol máshol lehetne jobban, mint az anya idegein...

Máskor is volt már

fagyás reggel, de ilyen tükörszerűnek még nem láttam az utat. Olyat kacskaringóztam rajta, hogy ezt akárki megirigyelhetné. Jó, hogy épp akkor és épp ott nem volt senki, akinek nekimehettem volna. Nagyon rossz érzés, mikor valamit nem tudok kontroll alatt tartani. Amikor például autóról van szó, akkor még veszélyes is, nemcsak rossz, más esetben csak az egóm sérül.
Aztán Enikőnek megint eszébe jutott, hogy ő nem is akar óvodába járni, és végig ezt ismételgette panaszos hangon: Nem akarok óvodába menni! Beteg vagyok! Jaaaj, fáj a fejem ( a torkom, a lábam, a kezem, blablabla)... Kiválóan el tudja játszani időnként a hattyú halálát, még sokra fogja vinni az életben. :)
Vajon van a németben olyan szó, ami megfelelne a szép magyar izének? Jó lenne, ha lenne, nekem nagy szükségem van rá, hogy egy akármilyen nyomorúságos mondatot végig tudjak mondani, de úgy is mondhatnám, hogy egy akármilyen mondatot nyomorúságosan végig tudjak mondani.

Levinél olvastam,

hogy Kaszparovot elzárták, mert nem is tudom miért, tény, hogy P. ellen lázadozott, s talán jobban tette volna, ha csendben marad. Most sakkozhatna nyugodtan. (Azért nem írom ki az orosz elnök teljes nevét, mert Levi szerint minket is bezárhatnak, bár én már kiírtam, mikor neki kommenteltem, úgyhogy minden lehetséges ezek után.) Nekem meg eszembe jutott, hogy valamelyik nap hallottam a rádióban, hogy ezt a P.-t béke-nobeldíjra jelölték. A jelölést egy alternatív energiák kutatásával foglalkozó svájci székhelyű intézet tette meg, amely szerint Putyin nanotechnológiára vonatkozó tervei lehetővé teszik a kőolajért folytatott háborúk megelőzését, így hozzájárulnak az általános béke építéséhez. Nem azért mondom, mert én nem sokat értek a nanotechnológiához, pedig szegény Zs. épp eleget próbálta nekem elmagyarázni a lényeget ( azért átjött valami, tényleg!:)), de akkor is, szerintem jelöljék a fizika-nobeldíjra, ha van ilyen, mert a béke-nobeldíj szvsz nevetséges lenne az ő esetében, elég, ha csak a csecsen-konfliktus "békés" megoldására gondolunk. Ezek után, figyelembe véve a világ dolgait, már csak arra várok, hogy B.(bé, mint bokor)-t is béke-nobeldíjra jelöljék. (Nem merem kiírni a nevét, mert már az övét is kiírtam egy kommentbe, és tartok tőle, hogy keresni fog a CIA vagy FBI, vagymi...)

Próbálom

kutyafuttában behozni az ironing területén levő lemaradásomat, (hátha valaki nem tud angolul, aztán azt fogja gondolni, milyen hűde dolgokkal foglalkozom), közben a öcsémtől kapott Bee Gees dvd-t nézem-hallgatom, és már megint eszembe jutott róluk a deriválás és jópajtása, az integrálás, de akkor is tetszik. Ráadásul rajta van a Words is, és ez passzol az előbbi posthoz. It's only words, and words are all I have to take your heart away... Közben arra gondolok, milyen bolondságos és irreális a körülöttem levő világ, és Annám szavaival élve néha eszembe jut, egyáltalán létező vagyok én?, de úgy látszik, ez a dolgok rendje. Tudom, hogy zavaros, de oka van az ilyen érthetetlen mondatoknak is ám.

Szavak

Ha belegondolnék, mi minden okoz nekem örömet az életben, hát a szavak nagyon előkelő helyen lennének. Ha jól vannak összerakva, vagy újszerűen, vagy úgy, hogy gondolkozni kell a jelentésükön, hát annál nincs is jobb. Azt hiszem, ez az oka annak is, hogy állandóan felírogatom magamnak, ha valahol valami jót olvasok, és az már egy másik dolog, hogy ezek a jó kis mondatok valahogy örökre eltűnnek lakásunk bermudaháromszögében, legalábbis ha nagyon kellenének, akkor nincsenek meg.
A másik dolog, amit nagyon szeretek, olyan embereket hallgatni, akik tudnak mesélni. Sajnos én nem tudok, de ismerek olyat, aki tud. Volt egy nagyon okos tanárnőm az egyetemen, szinte semmit nem adott le ha jól emlékszem a nemzetközi gazdaságtan c. tantárgyból, csak mesélt és mesélt a sok-sok országról, ahol járt, és ha abba akarta hagyni, mindig tettünk fel egy kérdést, és ő folytatta. De olyan volt a hangja is, hogy szinte bizsergett tőle a fejbőröm, ahogy beszélt.
S még be kell valljam, hogy a ruhateregetés is nagy örömmel tölt el, meg a szekrények rendberakása is. Meg a hajnali felkelés, és az éjfél utáni lefekvés is. És az is, hogy lehet, mégiscsak teljesül a karácsonyi kérésem.

Azt hiszem,

véletlenül letöröltem valami pósztot, na de mindegy, annyira nem volt fontos. Azon dilemmázok, vajon advent van-e már vagy sem. Van aki azt mondja, igen, más meg, hogy nem. Múlt évben sem tudtam normálisan megállapítani, jól mellészámoltam. Közben meg hűvös szelek járnak, nagy bánata van a cinegemadárnak, s nem azért mondom, de senkise süt nálam finomabb túrós pogácsát.

Elvagyok itt

magamban, én írogatok, aztán minden normális ember már alszik ilyenkor...Ma este elmentem egy amolyan beszélgetős estre, na nem én beszélgettem, hanem Vujity Tvrtko és Szenczy Sándor, pokoli valamint mennyei történetekről. Nekem nagy szám, ha elmehetek valahová, szóval be is számolok rendesen, ha kimozdulok, igaz, arról is, ha nem. Mit mondjak, érdekes volt, ahogy egy ateista és egy lelkész beszélget a világ dolgairól. Előkerültek a megválaszolhatatlan kérdések: ha létezik Főnök, akkor miért engedi meg a sok szenvedést, sok keresztény miért pénzsóvár, miért ilyen-olyan... Mindig a sok miért. Talán egyszer lesz néhány azért is. És végülis ezek mind olyan kérdések, problémák, amik jó esetben nem is a mi, az én felelősségem. Nem én vagyok a Főnök, nem én vagyok a pénzsóvár. Ezért nem is lehet normális válaszokat adni.
Azért az mindenképpen vagány, hogy két ennyire ellentétes nézőpontú ember ilyen jó barát. Gondoltam is mostanában rá, hogy végülis a barátok azokból lesznek: 1. akikkel nagyjából azonosan gondolkozunk 2. akikkel annyira ellentétesen látjuk a világot, hogy az már inspiráló.

Rájöttem ám,

mikor szeretek még a gép előtt ücsörögni...Amikor valami kiborul a konyhában. Most éppen egy nagy tál pattogatott kukorica bizonyította be a gravitáció működését, és nem tudom kinek lenne kedve összeszedegetni, mert nekem ugyan nem. De még mindig jobb, mint mikor egy kiló cukor borult ki. Nagyon szép kis grafikákat és fotókat nézegetek amúgy, és közben arra gondolok, hogy-hogy nem szorult belém semmiféle művészi vagy ilyesmi adottság. Jó lenne valakitől kölcsönkérni valami tyúkokat, azok összecsipegethetnék azt a kukoricát...

Számomra két

fénypontja van egy átlagos napnak: a reggeli kávé és a délutáni kávé. Ilyenkor írok blogot általában, bár mivelhogy a kivétel erősíti a szabályt, blogot akkor is írok, mikor kedvem van hozzá, és semmi időm rá, meg ilyenek. Ma majdnem letöröltem az iwiwes profilomat, aztán meggondoltam magam, de ha egyszer mégiscsak letörölném, attól még mindenki, aki bejelölt, meg ilyenek, az az ismerősöm meg a barátom marad ám.
Lassan elkezdődnek a városban a jó kis adventi játszóházak, az elmúlt két évben én is részt vettem ilyesmi szervezkedésben, de idén nem fogok, illetve igen, de csak kevés létszámú gyerkőcnek. És idén is fogunk készíteni cipősdobozba ajándékot, sőt még az is lehet, hogy én is segíteni fogok az egész akcióban (a Magyar Baptista Szeretetszolgálat szervezi), legalábbis megígértem, és az ígéret szép szó. (Ha valaki magyarországi, és teheti, meg szeretne készíteni ilyen kis cipősdobozba-ajándékot, szívesen adok felvilágosítást arról, hogy mit lehet beletenni, és hova lehet elvinni. Ezek a dobozok majd ki lesznek osztva karácsonyra a kevésbé szerencsés sorsú gyerkőcöknek.) Hát most ennyi. Kiürült a bögrém...

Vagy egy hete, hogy

olyan népdalhangulatom van. Van ilyen egyáltalán? Ez abból áll, hogy ahányszor csak nem gondolok semmi konkrétra, eszembe jut valami népdalszerű akármi, ami úgy kezdődik, hogy "Nehéz a...", tehát valami siralmas, ugyanakkor édes, de keserű is, tehát valami ilyesmi. Nem is ismerek egy népdalt se, vagyis ha a "Tavaszi szél vizet áraszt" annak számít, akkor azt ismerem. Nem tudom, mit jelenthet ez, szvsz semmit.

Este

Kikerülgetem a szanaszét hagyott játékokat, ne kelljen holnap újból szétdobálni. Megfogadom, megtanulok tízig számolni, de legalább ötig. Najó, legyen három, nem jó a túl magasra állított mérce. Elhatározom, holnap tényleg kigondolom, hogyan lehetne rávenni egy hivatal-telefonszámot arra, hogy ne csak kicsöngjön, hanem fel is vegye valaki azt a kagylót, vagymit. Mindenki el tudja intézni a dolgait, én is beletartozom a mindenkibe, tehát holnaptól megtanulok élelmesebb lenni. "Elvégre a holnap az már egy másik nap." -ezt mondta annak idején Scarlett is, és milyen igaza volt. Upsz, már holnap van, tehát egy ma, tehát szvsz még van majdnem 24 órám a változásra.

Azt hiszem, egy

anya legfontosabb feladata az életben, hogy elhitesse a gyerekével, az élet szép. És ezt csak úgy lehet, ha ő maga is azt hiszi, hogy az élet szép. (Vekerdy-"rajongó" vagyok, vagymi...ezt csak azért teszem hozzá, mert szerinte hiába mondunk egyet a törpének, ha közben mást gondolunk, ő azt a mást fogja elhinni.) Minden más, például hogy tudunk-e tündérdíszítéses tortát sütni ( én nem), vagy krumplinyomdát készíteni ( én ma reggel megtanultam autodidakta módszerrel) - csak másodlagos. Azt hiszem, megint feltaláltam valami spanyolviaszt. Már csak aprópénzre kéne váltani a fennkölt elveimet.

Sárimondta

- Anya, Johannával tegnap nagyon megkínoztuk a Balázst.
- ?
- Egész szünetben szaladtunk utána, és mondtuk, hogy meg akarjuk csókolni...

Ma voltam a buszpályaudvaron,

figyeltem a beérkező járatokat, az embereket, és eszembe jutott, hogy milyen rég nem utaztam sehovase, illetve igen, de mindig autóval. Néhány éve még elég gyakran vonatoztam. És nagyon szerettem, mert az egy olyan idő volt, amit szabadon tölthettem, nem volt különösebb dolgom. Jó, általában vizsgákra meg zh-kra tanultam, persze általában későahegyalattlovatabrakolni stílusban, de akkor is szívesen emlékszem vissza ezekre az időkre, és hiányzik is egy kicsit. Mindig vittem magammal discman-t, és ha nem akartam mással beszélni, akkor bekapcsoltam. Elég gyakran bekapcsoltam. És még az is eszembe jut, milyen jól lehet aludni a vonatokon. Elég rendszeresen a kalauz ébresztett a végállomásnál. Nem is tudom, miért jut mindez eszembe, nem is vagyok nosztalgikus általában.

Vendégeim vannak, és

ez azt jelenti, hogy ma főztem, és hogy ettem rendesen, gyertyafénynél, és nagymamám abroszát is elővettem. Szóval ünnep van, meg minden, és rengeteget nevettünk, fáj is a szám rendesen. Kinevettük még azt is, amin igazán csak sírni lehet. A kudarc és a kimerültség sírást és nevetést egyaránt kiválthat belőlünk. A magam részéről én inkább nevetek, mert így nincs szükségem zsebkendőre. (Vonnegut) Mostanában nincs szükségem zsebkendőre. (Ne vegyetek tesco-s papírzsebkendőt, mert elég szörnyű a szaga.)

Anna tanítónénije

nem tudom, mit gondol most rólam...Az úgy volt, hogy tegnap az én kezemben volt utoljára Annám üzenőfüzete, és aztán eltűnt. Van ilyen. Az este is kerestem vagy egy órát, ma reggel is megnéztem mindenütt, de sehol semmi. Így hát elővettem egy új füzetet, ráírtam, hogy: Ideiglenes üzenőfüzet( a másikat eltűntették a manók) Hogy nehogy már ne legyen mibe az üzeneteket írni, ugye. És hát most látom, hogy az eredeti itt van, a szemem előtt. Ráadásul azt se mondhatom, hogy beleolvadt a környezetbe, mert olyan égő piros a borítója. Most már csak abban reménykedem, hogy nem kérik ma azt a füzetet, és így megmaradhat a komoly imázsom a tanítónéni előtt.

Az az igazság,

hogy én eddig még semmitse készítettem zabpehelyből, pedig tudom, hogy milyen egészséges meg ilyenek, és vettem is amúgy egy csomaggal, de régóta ott dekkolt a kamrában...tegnapig. Ugyanis találtam egy receptet a NL-bann, és elkészítettem, és az egy dolog, hogy nekem ízlett, de a gyerkőcöknél is háromból kettőnek bejött, ami ha jól számolom 2/3-os arány, és ezért már érdemes nekiállni. Elég kis egyszerű, csak víz kell bele, meg reszelt alma, citromlé, kis tej, vaj, és persze a zabpehely. Na, csak mondom, ha tud még valaki valami finom zabpelyhes kaját, kérném a recipéjét, ha már így belejöttem a dolgokba.

A héten már

másodjára parkoltam tilosban. A tilosban, a tilosban, te is jársz néha titokban... Én ha járok, akkor nem titokban, mert még ide is kiírtam. Csak a bankhoz ugrottam be kinyomtatni valamit az önkiszolgáló vagymilyen automatánál, de persze, hogy pont nálam döglött be, így elhúzódott egy kicsit a dolog, de még így se jött az ellenőr, és arra gondoltam, többet nem parkolok tilosban, najó talán még csak egyszer, mert három a magyar igazság. Aztán a gyerekek teljesen kihoztak a sodromból, mert a hátsó ülésen úgy, de úgy összevesztek és verekedtek, hogy azt hittem kirakom őket az út szélére. De nem tettem meg, sőt el is engedtem őket egyedül vásárolni, én a pénztárnál vártam , de úgy tettünk, mintha nem ismernénk egymást. Sára volt a főnök, ő fizetett a saját zsebpénzéből, és a kb. 350 ft-os számlára előszedett valami 2 db. kétszázast plusz egy ötszázast. Jó, hát mondtam már, hogy nem a matek az erőssége, vagyishogy pozitívan fogalmazzak: ő más területen nagyon profi.:)
És idén csak egy dolgot szeretnék karácsonyra, de azt hiszem, nem kapom meg. Viszont olvastam egy egész cikket a Mikulásos hececáréról... Ugye az van, hogy a gyerekek nagyon-nagyon várják, és az enyémek például rendületlenül hisznek benne, pedig volt már, hogy a barátaik fel akarták őket világosítani. És az is van, hogy a felnőttekhez meg nem jön a Mikulás, mert mi magunk vagyunk a Mikulás, és a mi ajándékunk az, hogy láthatjuk az ő örömüket. Hogy én erre eddig nem jöttem rá! Hát akkor idén nem is rakom ki a csizmámat, márcsak azért sem, mert nincs is csizmám.( De remélem, hogy a fogtündér azért tényleg létezik.)

Itt vacakolok

ezekkel az infinitivekkel, pedig közben már hajat is mostam, meg vaníliás capuccinót is készítettem, meg Anna matematikai eszmefuttatásait is meghallgattam ( még mindig itthon ücsörög, nem nagyon gyógyul, igaz, nem kapott és nem is szeretném, ha kapna antibiotikumot). Na, és mégsem haladok úgy, ahogy kellene, igazán nem tudom miért...:)
Mostanság indokolatlanul korán kelek. Egyrész szeretek minél hamarabb túl lenni azon a sokkhatáson, amit az ágyból való kikecmergés jelent. Másrészt én szeretek ráérősen reggelit készíteni, és a gyerekek tízóraiját sem tudom csak úgy összecsapni, mert azt szeretném, hogy mikor kinyitják a kis dobozukat, az legyen mindig kicsit meglepetés. Ez nem azt jelenti, hogy minden nap Kinder tojást csomagolok (sohase!), de azért mindig van egy kis különleges, egészséges valami. Ehhez pedig idő kell elkészíteni, szal ezért kelek én olyan nemnormálisan korán. Látjátok, mennyit tudok beszélni, és még nem is mondtam semmit...Nem is nagyon fogok. A kimondhatatlant nem lehet elmesélni.

Nehéz

kölcsönporszívóval porszívózni. Még a zúgása se olyan kedves, mint a miénknek. És ez a számítógép is úgy zúg, zörög, mintha valami vonatok zakatolnának benne, persze nem japán vagy svájci vonatok ám, de hiányozna, ha szép halk és gyors meg ilyenek lenne. Az emberek is ilyenek valahogy, van nekik sok jó és valamennyi bosszantó tulajdonságuk, vagy fordítva, de mikor elmennek, eltűnnek, akkor pont a bosszantó rész hiányzik.
Amúgy ma azt olvastam, hogy "bizony a sok álommal és a sok beszéddel együtt jár a hiábavalóság." A sok álom nekem sajnos nem aktuális, talán a sok beszéd sem, mert nem szeretek magamban beszélni, de ha bölcs Salamon ma élt volna, szvsz a net + blogozást is odabiggyesztette volna a sorba, az már biztos.
És még ezt is olvastam, direkt kikerestem, mert kicsit passzol a tegnapi időmegtakarításos témához: "Tedd meg mindazt, ami a kezed ügyébe esik, és amihez erőd van, mert nem lesz cselekvés, gondolkozás, ismeret és bölcsesség a holtak hazájában, ahová menned kell."(Préd. 9:10) Hát nagy kár, hogy nem lesz, de talán lesz valami jobb, és addig is élni kell, és az élet szép, és az emberek jók, de ezt talán már említettem.

Azt hiszem,

mielőtt leviszem a szemetet, ki kellene borítanom, és átvizsgálnom a tartalmát, mert csak úgy, jobb lenne. Ma már kihalásztam belőle a hegyezőt, valami hajgumikat, csattokat, ceruzát, ilyesmit. Mind én dobtam be oda, de néhány perc múlva ki is szedtem őket, mert akkor jutott eszembe, hogy valami nincs rendben. Volt már olyan, de nem ma, hogy a banán ehető részét dobtam be, és a héja maradt a kezemben. De azt már nem szedtem ki. Most nem merek bemenni a konyhába, mert...az úgy kezdődött, hogy valami aranyporos zacskót megkezdtem ma, hogy szép kis képeslapokat tudjanak alkotni, és mondtam nekik, hogy nagyondenagyon vigyázzanak, nehogy kiboruljon, mert ha az a sok kis csicsás por szétszáll, azt jövő karácsonyig sem tudom összetakarítani. Kiborult.
És arra gondoltam, hogy miért, mi okból illetve mi célból akarok én meg úgy általában az emberek állandóan időt megtakarítani, vagy jól kihasználni, meg ilyenek. Nekem pillanatnyilag az is sikerélmény, ha a konyha reggel is tiszta, meg este is az. Látszólag ugye olyan, mintha mi sem történt volna, pedig közben annyi minden kiborul, eltörik, szóval zajlik az élet, és igazából annak is sok értelme van, hogy szép csillogós képeslapok készülnek a Mikulásnak, és Enikő csak utána törte véletlenül ripityára a kistányért, miután megette belőle a tejszínes narancsot.

Anna ma itthon

van, mert nagyon meg van fázva, ma megyünk is orvoshoz később, és most éppen a jó meleg konyhában alkot. Rajzol, fest, ragaszt, ilyenek. Meglestem, egy rajz készül a tanító nénijének, ők ketten vannak rajta. Anna nagyon szeret iskolába járni, és H. néniért meg egyenesen odavan. Ki tudta hozni az én visszahúzódó lányomból azt, hogy állandóan jelentkezik órákon és azt hiszi magáról, hogy ő a legügyesebb és legokosabb az osztályban. Amúgy az összes többi gyerek is ezt gondolja magáról. Pedig van jónéhány hiperaktív meg ilyen-olyan gyerkőce. Hát, ilyenek is vannak, szerencsére.

Nem is rossz

az új Petőfi rádió, vagy mi is az új neve, MR2...Az az igazság, én a régit elég ritkán hallgattam, állítólag olyan beszélgetős-betelefonálós volt, és nemrég ezt teljesen átalakították zenélősre, tehát végülis olyan, mint a Sláger rádió, csak nincs benne tízpercenként egy reklámblokk. A kereskedelmit összehozták a közszolgálatival, és a zene se rossz. Nem is tudom, mit járattam a számat a változás ellen, azt hiszem megszokásból. El kell fogadni, hogy a beszélgetős korszak lejárt, itt van helyette az új, erre van igény, aztán kész.

Egyetlen

este egyetlen órájába belefér annyi minden, mint egy egész életbe. Aggódás, harag, megbánás, bocsánatkérés, megbocsátás, elhatározások, semmittevés, mosogatás, magány, összevisszaolvasások, mindez a teljesség igénye nélkül és nem feltétlenül ebben a sorrendben. S ha visszaolvasnám, amit nem teszek meg, mert így is tudom, amit tudok: több benne a negatív, mint a pozitív (nem találok hirtelen más szavakat, nem ezek a legjobbak, hogy negatív és pozitív...) Az ember vak, és úgy szórja szét a kincseit, mintha feneketlen zsákban cipelné őket valaki utána. Nincs jogom elítélni azokat, akik szétrombolták a hóembereinket, vagy akik eltűntették a kiscicákat. És gondolni sem akarok ezekre, mert kinek hiányzik most egy jó kis szívfájdalom... Meg aztán nagyobb problémák is akadnak a világon.
Mi fáj?
Mi volt
és elszökött,
emléke leng
a táj fölött.

A vándor-út,
a zsák,
a bot,
meg nem becsültem
s elhagyott.
(Furulyaszó, Weöres Sándor)
Hát, nem ajánlom magamat, azt hiszem, népszerűbb vagyok, mikor a bloghátteremhez jobban passzoló dolgokról írok. ( Én szerettem azokat a cicákat, mégsem tettem semmit értük.)
Most lefekszem, és holnap reggel valószínüleg arra fogok gondolni, minek kellett nekem ilyeneket írni? Ez túl személyes talán. Ehhez nem lehet hozzászólni. Mindegy, illetve persze, hogy nem mindegy , és nem is vagyok reménytelenül szomorú, csak időnként reálisan látom ezt a csodálatos világot és benne saját magamat.( Jó, hogy van Narnia.)

Végre sikerült

nekem is megnéznem a Narniát dvd-n, mert eddig csak olvastam, és most már láttam is, és ez azért jó. És nekem tetszett (Narnia forever!), közben pedig rájöttem, hogy ez már a harmadik olyan általam ismert mese, ahol megjelenik a gonosz és gyönyörű jégkirálynő, mint központi figura. Könnyebb lenne, ha a rossz egyúttal mindig csúnya is lenne, aztán idejében jól ki lehetne kerülni. Például a szappanoperákban pont így van, annak idején Esmerálda vagy Maria-José, vagy már nem tudom hogy hívták, rajongó voltam, de nem emlékszem a cselekményre, csak a címe jut most eszembe, az se túl pontosan, de az tény, hogy mindig működött a csúnya-rossz valamint szép-jó tulajdonságok összekapcsolása, s ha mégsem, akkor biztos, hogy a csúnya a végére nagyon szép lett, a látó megvakult, de aztán megint látott, de ez már egy másik téma. S például visszatérve a mesékhez, én a rút kiskacsával sem értek egyet, mert azt a mesét még nem írták meg, amikor a rút kiskacsa pont az marad, aminek látszik. Pedig az is szép mese lenne. De ennek tényleg semmi köze már Narniához, és a fő mondanivalója sem ezzel kapcsolatos persze. Csak azért szaporítom itt a szót, mert halogatom egy bizonyos tennivaló elvégzését, aminek semmi köze nincs sajnos se a faunokhoz, se az oroszlánhoz, se a ruhásszekrényhez. Bár ez utóbbihoz van egy kis köze azért.

Egyáltalán

nincs időm most erre, éppen ezért természetesen itt ücsörgök...Ma elromlott az öcsém autója, (de már műkszik), és leejtettem a telefonomat, az is elromlott. Minden más működik, de még nincs este. És építettünk három nagyon helyes kis hóembert. Más nem történt ma, de még történhet. És rá kellett jönnöm, hogy én nagyon idegesítően reagálok, ha elromlik valami. Nagyon nevetek rajta, főleg ha egyszerre többminden fuccsol be, és ez azért nem normális dolog. Nem tudom, kitől örököltem, mert a családban mindenki rendesen reagál az ilyesmikre.

Ugyan egyszer már mondta valaki,

de ma újra magamtól rájöttem, hogyha például feltétlenül össze akarnám törni az autót, akkor csak a Tesco parkolójában kellene kacskaringózni egy kicsit. Mert ugye van olyan, hogy jobbkézszabály. De ez lehet, hogy csak a Tesco-parkolóján-kívüli területekre érvényes, mert a T.-p.-belül senkise tartja be, én sem. De mi lesz, ha egyszer csak valaki betartja? Hát ez csak úgy eszembe jutott, nem törtem ám össze semmit...Csak a porszívócsövet szakítottam el valahogy, de majd megragasztom, s ha nem, előveszem a seprűt. Tanulság (már megint) nincs.

A mai napom

(igaz, még a fele sem telt el) legjobb eseménye az , mikor hajnalban lementem az autóhoz, hogy lekaparjam róla a jeget és a jónéhánycentis havat. Nincs annál jobb, mint a süvítő szélben, kócosan kaparni a jeget, és átkiabálni a szomszédnak, aki legalább már megfésülködött, hogy mi újság, fel van-e már téve a téli gumi (a napokban ez a sláger-kérdés), és hogy látta-e e ő is, hogy beköltözött két cica a pincébe... Én örülök nekik, mert volt ott már egér, meg bizonyosállat is, aki jól megette a Rafaello csokit, amit T. nem tudom miért, oda tett. Nem akarom kimondani, hogy előlem dugta el a pincébe, mert én egyszerre nagyon sok raffaellot tudok megenni. Amúgy mély és komolyságos dolgokon gondolkodom, és nem lesz valami jó kedvem tőlük, de a cicák mindig helyreraknak. Nem kell túlbonyolítani az életet.
Itt van ez a jó kis idézet:”A stílusom voltaképpen ironikus is ... Ezzel valami olyasmit szeretnék mondani, hogy kérem szépen, ne tessék engem olyan nagyon komolyan venni, vagy hogy kérem szépen, ne tessék engem olyan nagyon gyorsan megérteni.” (Niklas Luhmann)
Amúgy ezzel a Niklas Luhmannal van egy közös tulajdonságunk: állítólag olyan iramban írta a könyveit, hogy az olvasói már panaszkodtak, hogy ők nem tudják olyan iramban elolvasni. Persze, a nagy különbség az, hogy én nem könyveket írok, és például én nem tudok németül.

A négyévesemet

délben hazahoztam az oviból, mint mindig, és hát útközben megbeszéltem vele, hogy na, így meg úgy, legyen ma kíméletes, mert halálomon vagyok, meg ilyenek. Gondoltam, majd szép csendben eljátszik, míg én nyugodtan szenvedek. Mit mondjak: egy percig se maradt csendben, állandóan ilyeneket mondott, hogy : puszild meg a talpamat, rajzolj nekem egy kakast, a szemétdombot milyen színűre rajzoljam?, játsszunk memóriásat, bábozzak neked? Najó,mondom, bábozzon, én meg leszek a néző. Olyan, de olyan aludhatnékom volt, de egy pillanatra sem csukhattam be a szemem, mert azonnal rám szólt, sőt akkor is rám szólt, ha nem nevettem, mikor kellett volna, vagy ellenkezőleg, drámai pillanatban nevettem, és azt sem vettem észre, mikor van vége, mert akkor meg tapsolni kellett volna... Úgyhogy, mivel senkise vette komolyan a betegségemet, úgy döntöttem, én sem fogom, és jól neki is fogtam mosogatni, meg ilyenek, és ki is mentünk kicsit hógolyózni, mert úgy hull a hó, hogy ezt még Micimackó is megénekelte annak idején.

Szörnyen

nézek ki. Nem is. Inkább ijesztően. Engem úgy elkapott valami vírusféle, hogy le a kalappal előtte. Nem akarom részletezni, de nagyfokú folyadékhiányom van, aztán mindenki képzeleje el, vagy inkább nem is, hogy hogyan távozik el az a sok folyadék. De én erős vagyok, meg minden, reggel is látva, hogy nincs kinek átpasszolni a dolgokat, összeszedtem magam, és elvittem mindenkit, kit hova kellett. Ráadásul itt hull a hó, milyen jó is, hogy pont tegnap feltették a téligumikat a kerekekre, nem? Így is végig egyesbe meg kettesbe mentem, a biztonság kedvéért, nameg mert mindenki így ment. És azért is vagyok nagyon erős , mert a kedvetekért még a blogomat is írom. :) Én tudom, mi az, hogy becsületbeli kötelesség. :) Najó, csak nyavalyogni akartam egy kicsit...A beteget kell hagyni panaszkodni, akkor hamarabb helyrejön.

Írtam egy pósztot,

de nem tettem fel, és jajdejól tettem. Ilyeneknek is lehet örülni. Hogy valamit nem teszel meg, nem küldesz el egy levelet, nem mondasz ki egy szót, ilyenek. Az olyan bonyolult, mikor olyasmi teszel meg, amit nem kellene, utólag már olyan izé, hogy nem lehet visszacsinálni. Hát az ember annak örül, aminek tud. Vannak ilyen tulajdonképpen negatív vagymilyen örömök is. Még elmondhatom néhányféleképpen, de a lényeg akkor is ugyanez lenne. Az is lehet, eztán mindig így fogom csinálni.

Vannak olyan pillanatok

mikor az ember megáll, és arra gondol, ezt most megörökítem magamnak. Nem olyankor, mikor mondjuk a diplomáját veszi át szép fehér kesztyűben, vagy a házasságkötő teremben írja alá a "végzetét"...Ezt általában megörökítik az igazi fényképezőgépek. Inkább olyanra gondolok, hogy például van öt szabad percem, ülök az autóban, kinnt sötétedik, esik az eső és közben Bruce Springsteent hallgatok. Ez olyan emlékezetes valahogy. Meg az is, mikor az autósnál a srác megkérdi, hogy betolatok én a szűk garázsba, vagy majd ő...Tudom, hogy én is meg tudnám csinálni, de ráhagyom, hadd örüljön, és az olyan jó érzés. Most olyan Amélie-s vagyok, és tulajdonképpen az én életem sem kevésbé csodálatos, mint a másé. Azt vettem észre, ha híradót nézek vagy hallgatok, állandóan nevetgélek, és ez azért nem valami normális dolog, de ha bizonyos szempontból nézzük a dolgokat, nagyonis az. Jó, a halálos baleseteken én sem kapok nevetőgörcsöt, de például valamelyik nap vmi politikusokat mutattak, szépen ültek, tárgyaltak ugye, és egyszer csak a spanyol király beszólt talán a chilei elnöknek, hogy miért nem fogja már be a száját. Na, ezen azért lehet nevetni. Vagy amikor a futball-szurkolók első dolga egy meccsen, hogy jól összeverekedjenek. Olyan furák az emberek. Persze én is az vagyok, és épp ezért nem nézek le senkit, sőt rajtam is nyugodtan nevetgélhet más. Bizonyos szempontból nézve azért nagyon vidám az élet valahogy.

Mióta

egyedül vagyok, najó, azért nem teljesen egyedül, de bizonyos szempontból igen, na azóta: nem tudok rendesen aludni éjszaka (ezt onnan tudom, hogy reggel emlékszem, milyen volt az óra mondjuk háromkor vagy négykor), nincs kedvem enni (hétközben nem főzök magamnak, és csak rábeszélésre tudok enni vmit), meg ilyenek. Ez van, ha az ember megszokja a jót, aztán meg meg kell szokja a hiányát. Nem nyavalygásképpen mondom ezeket, csak megállapításképpen, hogy ilyenek vannak. És állítólag még 41 nap van karácsonyig. Anna tegnap kapott egy szaloncukrot, és szépen eltette karácsonyra, illetve míg haza nem jön Apa, hogy majd őt is meg tudja kínálni belőle. :) Na, ezer szerencse, hogy sietnem kell téligumiasítani a Toyotát, mert ez majd jól visszazökkent a normális gondolkozásba, meg minden...

Már egy ideje

tesztelek egy dolgot. Hogy ki hogyan köszön nekem. Ugye nagyjából két variáció lehetséges: szia és csókolom. Ja, még van a jó napot is, igaz. Ha a gyerekekkel megyek, az anyukák sziával, a középkorúak jó napottal köszönnek. A gyerekek és tizenévesek csókolommal. Nem mindegyik, a bátrabbak lesziáznak. Ha egyedül vagyok, mondjuk németórára ha megyek, ott előttem is, utánam is tizenévesek vannak, és mostanában mindig lesziáznak, és a tanárom aztán mondja, hogy na, ez is jól letegezte magát. A netklubban kérték a diákigazolványomat, bár manapság nemcsak a tizen-huszonévesek tanulnak, meg aztán én állandóan hátizsákkal járkálok, és az fiatalít egy kicsit. Van ugyan egy nőiesebb táskám is, de azt nagyon ritkán veszem elő. Ki is fog tartani, míg élek, azt hiszem. Na, hát ilyenek vannak. Végülis jó harmincévesnek lenni. Nem akarok húszévesnek kinézni. Dehogyisnem akarok, csak gyakorolom önmagam elfogadását. :) Ismeritek ezt? "Az ember három korszaka: ifjúság, felnőtt kor és remekül néz ki."(Francis J. Spellmann) Nem tudom, mi jött rám, a szülinapomon már vagy egy fél éve túl vagyok. Van, amikor csak később esik le valami...

Kivételesen , pótcselekvés gyanánt

idézeteket fogok írni. Muszáj, mert tegnap valami húsz könyvet vettünk ki a könytárból, és annyira nehéz volt a parkolóig elcipelni őket, mert elég messze van az épülettől. Ugyan van a könyvtár előtt is parkoló, de van ott valami tábla, hogy csak a kivételesek hajthatnak be oda, és eddig még nem mertem oda beállni, pedig én elég kivételes vagyok. Például kivételesen állandóan idézeteket írok-írdogálok. Elég viccesek, és mind rám vonatkozik. Aztán ha nincs időtök, nem kell elolvasni, és kész.
Na, aszongya, hogy:
"A cinizmus undok módja az igazság kimondásának."(Lilian Hellman)
"A dicséretek vissazutasítása: az a vágy, hogy kétszer dicsérjenek meg."(La Rochefoucauld)
"Többet tudsz meg egy emberről egy óra közös játékban, mint egy év beszélgetésben."(Platon)
(Ki akar velem ligrettózni?)
"Entellektüel az az ember, aki túl sok szóval ír le valamit, amiről keveset tud." (Dwight D. Eisenhower)
"Akinek van gondolata, szava is van hozzá. Akinek nincs gondolata - sajnos - annak is van szava hozzá." (Tatiosz)
"Nem az az élvezet, ha nincs semmi dolgunk. Az az igazi, ha sok van, és mégsem csinálunk semmit." (Mary Wilson)

Ma reggel

bemutató órán voltam. Meg holnap is megyek és pénteken is. Ez olyan, hogy az iskolában ilyenkor be lehet ülni a gyerekünk órájára, és elnézelődni. Ma Sáránál voltam, és már nagyon izgult , az este készített is nekem egy szép képeslapot Boldog bemutatót! címmel. :) Nagyon kis ügyes volt, ahhoz képest, hogy nem a matek a kedvence, jól ment neki. Múlt évben is volt ilyen, és akkor is, most is láttam olyan szülőket, akiket jól elküldenék valami szakemberhez. Oké, hogy nem az ő gyerekük a legügyesebb, az enyém sem az, és akkor mi van? De miért kell végig mosolytalan arccal ülni, ha a szegény gyerek hátranéz, miért kell rászólni, hogy figyeljen oda, és a végén miért kell azt mondani neki halkan persze, nehogy meghallja valaki, hogy nem ezt vártam tőled! Nincs annál szomorúbb, mikor egy kisgyerek egy biztató szót vár, és azt nem kapja meg, és ahogy csüng szinte élettelenül ilyenkor a karja, hát azt nem lehet kibírni. Miért nem tanítják sehol, mit jelent jó szülőnek lenni? Ez csak költői kérdés volt ám...Kissé szomorú vagyok, meg minden...

Na, szóval,

az a bajom, hogy időnként megjelennek új névtelenek. Amúgy nincs veletek semmi bajom, tényleg, de örülnék neki, ha sorszámot húznátok, és mondjuk annak megfelelően szólnátok hozzá, mikor akartok, hogy tudjalak én is azonosítani valahogy. Mert jójó, hogy ez egy másik világ,- mert a való életben ugye nagyjából tudjuk, hogy most egy fiú, vagy egy lány beszél velünk, meg ilyenek, - de akkor is. Amúgy, fura dolog ez. Sok új ismerősre tettem szert, mióta blogozok. Vegyük például Oszkárt. :) Fogalmam nincs, ki ő, illetve most már van, de az elején nem volt. Írt egy mosolynyi kommentet, és mivel ő is ír, meg tudtam nézni, ki is ő. Aztán bejelölt az iwiwen, és én kedvelem, mert érti a viccet, meg okos, és most már nem dicsérem tovább, mert még elbízza magát. Vagy ott van Anon, aki szegény állandóan olyan szavakat ír, hogy keretszinkronszó, de róla is tudom, hogy ő az, akivel például Isten létezéséről vitázok, vagy hogy az ő hatására kezdtem el olvasni Vonnegut könyveit. Azt hiszem, nem kérek túl sokat, ha valamiféle azonosítást kérek, és ígérem, mindenkit csak annyira fogok megkedvelni, amennyire engedi. Na. Ennyi volt a gonosz bejegyzés. :)

Juhé!

Van megint gépem, netem, minden, ami kell. Töklassú minden, meg az Opera sincs még feltéve, és elszoktam már az Explorertől, de akkor is : juhé! Most már éppen eleget tettem a városban működő net-klubbok gazdasági fellendüléséért, nekem igazán nincs már lelkiismeretfurdalásom miattuk. Na, kicsit még örvendezek, aztán tervezek írni valami jó kis gonosz bejegyzést. :)

Valószínűleg

a kedves Mr. Winchester mondta fel a szolgálatot a gépemben, haragszom ám rá, mert Murphy törvényeihez igazodva él, és megvárta, míg jól egyedül maradok, és csak akkor mondott csütörtököt. Szóval még mindig nincs gépem. Nem is számítok semmi jóra a mosógépet és az autót illetően sem, de azért elég optimista vagyok ám, csak úgy megemlítettem.
Apropó autó: tegnap voltam tankolni, és hát látom, hogy kereken 285 ft egy liter benzin, és legutóbb még csak kettőötvenvalamennyi volt. És aztán este hallottam a híradóban, hogy napokon belül 300 Ft-on felül lesz egy l benzin, meg minden. Namármost, kiszámoltam, hogy ha a legkevesebbet számolom, akkor is kb. 50 km.-t leautózok naponta, mert a város szélén lakunk, és 5-6 km be a központig az út, és még haza is kell jönnöm. És naponta azért ötször megjárom a várost. Van is egy jó nagy adag lelkiismeretfurdalásom, hogy ennyire bele vagyok gabalyodva a Föld kizsákmányolásába... Bizony, rendesen részt veszek én is a "termodinamikai dáridóban". Ezt tegnap vagy tegnapelőtt olvastam A hazátlan emberben (K. Vonnegut), és gondolom, nem haragszik meg rám, hogy kölcsönveszek veszek tőle néhány kifejezést ( mert már nem is nagyon tudna...). Állítólag 3 éven belül duplájára fog nőni a benzinár. Én amúgy rengeteget voltam gyalogos, meg biciklis, meg buszoztam is nagyon sokat, a babakocsiztatást nem is említem, de most el sem tudom képzelni az életemet autó nélkül, és ez nagyfokú puhányságra, meg elkényelmesedettségre, meg ilyenekre enged következtetni.
Amúgy eléggé környezetvédő vagyok. Sose felejtem el, hogy nézett rám az oktatóm, mikor vezetgettünk a városban, és egyszer olyat fékeztem, hgy kiömlött a megkezdett zacskós teje, és ő a zacskót jól begyömöszölte egy kanálisba vagymibe az utca közepén. Eléggé rászóltam, és azután már mindig a szemetesbe dobta a cuccait, ha én is ott voltam.

Nekem nagyon okos

fejem van, mert például figyelembe veszi, hogy milyen nap van, és csak azután kezd elkülönböző trükköket bevetni. Arra gondolok, hogy például ma szombat van, és mikor reggel felébredtem, forgott velem rendesen a világ, szóval szédültem, vagymi. Anna vajaskenyeret kért, valahogy kimentem a konyhába, vágtam neki kenyeret, aztán ő megkente magának. Sára azonnal átvette a pótanyukai szerepét, látva, hogy használhatatlan vagyok, meg minden, és különböző parancsokat osztogatott ki ( én azért nem szoktam ennyit parancsolgatni, úgyse hallgat rám senki)...Enikővel még ment valamire, de Anna kerek-perec megmondta neki, hogy nem te mondod meg, hogy mit csináljak. :))Na, én ennek örülök tulajdonképpen, mert jobb ez, mintha ész nélkül hallgatna mindenkire. És azért vannak hárman, hogy megtanulják megoldani a konfliktusaikat, lehetőleg úgy, hogy win-win szituáció legyen a vége. Aztán szép lassan helyrejöttem, és most csak azért ugrottam megint be :), mert ki kellett mennem anyósomékért az állomásra, és akkor már összekötöttem a kellemest a hasznossal. Terrrrmészetesen a fuvarozás volt a kellemes rész! :)) És holnap már tényleg megkérdem G.-t, hogy mi is van a gépemmel, mert ez így nem állapot ám.

Most csak azért

ugrottam be mégegyszer ide, mert várnom kell Sárára, szolfézson van szegény, aztán addig is kihasználom az időt. :) Kit akarok én becsapni, mi? :) Amúgy jó net-leszoktató terápiában vagyok éppen, mert most látom, hogy bizony kissé függő voltam (vagyok!), mégpedig tagadási-fázisban-levő függő. Van még néhány függésben levő ügyem, és arra gondolok, vajon miért nem a tisztán értelmes dolgoktól válok függővé?Bár talán nincs is ilyen, mert mondjuk a tisztaság egy nagyon jó dolog, de a tisztaság-mániástól óvjon meg az ég. Meg a munka is jó dolog, de a munkamániástól is óvjon meg...Meg az is jól esik, ha valaki dicsér, de ha valaki állandóan ezt teszi, hát attól is blablabla...Így megy ez, az emberek vagy a lovacska egyik, vagy a másik oldalán vannak. Csak az okosak és ügyesek ülnek a nyeregben.
Nos, hosszú és hideg, esős hétvége elé nézünk, de vettem ma mindenféle kis bigyókat, hogy lekössem a saját+alkalmi kölcsöngyermekeket. Olyanokat vásároltam, hogy: új csomag gyurma, papírgolyók (angyalkafejnek való), új ragasztó, meghegyeztem az összes ceruzát, mert végre vettem egy olyan hegyezőt, ami épp az teszi, amire tervezték. Aztán. Vettem túrót valami közös pogácsasütéshez. Gondolkozom egy olyanon, hogy esetleg elmenni a termálfürdőbe lubickolni, elvégre még bérletünk is van, vagymi, de félek egyedül a három gyerkőccel, mert nincs három szemem, se három karom, meg ilyenek.

Brrr, micsoda idő

van kinn, komolyan akkor is fázom tőle, ha benn amúgy meleg van, meg minden. A gépemről ne is beszéljünk, egy barátunk elvitte szétszedni, és mindenki azt mondja, nem az én hibám, hogy elromlott, amiről nem vagyok meggyőződve. Amúgy nekem nem jelent problémát elismerni, ha hibáztam.
Tegnap este nagyon hamar lefeküdtem, aztán T. felhívott :), de aztán már nem tudtam visszaaludni, és ahelyett, hogy valami jó kis csendes zenét hallgattam volna, nekifogtam M.W.Smith-t hallgatni, maximális hangerőn ( fülhallgatóval ám), és hát a Hey, you-t meg társait meghallgattam jónéhányszor, és aztán csodálkoztam, hogy a szöszbe nem tudok én elaludni...De annyi minden eszembe jutott közben, és a legtöbb gondolatom örökre elszállt, mert elfelejtettem őket, ( tényleg, hova szállnak el a gondolatok? :)), de az biztos, hogy olyanokra gondoltam, hogy: barátság, cicák, érintések, meghatódások, emlékek, gyerekek, társ, apróságok...Szóval mindenre összevissza. Hogy miért fátyolosodik el még most is időnként tiszta váratlanul a tekintetem...Meg hogy, érdekes ahogy vannak olyan emberek, akikkel eltöltöm az egész napomat, végig be nem áll a szánk, és mégse fárasztó, ha elmegy, feltöltöttnek érzem megam, nem lefárasztottnak, mert olyan is van ám, hogy valaki csak egy félórára ugrik be, de utána egész nap fáradt vagyok, és fáj a szám attól a félórai mosolygástól. Mosoly és mosoly között nagy különbség van ám.
Na, hát ilyenekre gondoltam, és fura, hogy annak ellenére, hogy tulajdonképpen van, kivel beszélgessek, a mondanivaló soha nem fogy el, pedig nem történik velem annyi minden, ami indokolná a sok mondanivalót. Nekem ez a blog időnként valami menedékféle, vagy nem tudom, muszáj elmondanom még a semmit is.

Teljesen érdektelen blogbejegyzés

Semmire sem megyek a számítógépemmel. De semmire. És nem jön, hogy elhiggyem, hogy azzal, hogy véletlenül hamarabb kapcsoltam ki, mint kellett volna, most minden elromlott. Egyszerűen nem reagál egy adott ponton túl a billentyűzetre a gép, csak futtatja a kis köreit ( azok az írások fekete alapon beindítás után), és így nem lehet újratelepíteni sem a windows-t, meg semmit sem. Lemezről sem lehet indítani, lévén ugye, hogy süket minden parancsra. Mondom én, ezek a gépek bonyolultabbak, mint a nők. Ja, hát ez van. Tényleg nem tudom, mit lehetne tenni.

Az jutott eszembe,

hogy azt hiszem, szvsz mostanában megváltoztam. És nem biztos, hogy a javamra válik, vagy mások javára. Például ma reggel olvastam, hogy a naplopó átváltoztatta a blogja címét időbeosztás-oldalra. Ott is megtettem, és itt is, hogy tiltakozom. Persze, ismerem én a különleges humorát, aztán remélem, hogy 30 nap múlva visszatér a jó öreg naplopáshoz, meg minden. Én régebben állandóan az időmet osztottam be, meg ilyenek, tehát úgy általánosságban véve a jóra, a szépre és a rendezettségre törekedtem. Hogy rend legyen a fejemben. Jó véleménye is volt rólam szinte mindenkinek. Most meg, nem tudom, de hát nagyot változtam. De az is lehet, hogy azért van a zűrzavar, hogy aztán egy magasabb érettségi szintre kerüljek. Na, ezen a puccos kifejezésen is például most elmosolyodtam. Olyan vicces, pedig ezek komoly dolgok. Á, elhatárolódom saját magamtól. Itt az ideje elővennem a Büszkeség és balítéletet, ahol a nők egyetlen célja és gondja az volt, hogyan menjenek férjhez. Ha ez nem tesz helyre, akkor semmi. Csak viccelek.

Most már aztán

tényleg abbahagyom az Aki az én barátom hallgatását. Így estefelé veszélyes ilyeneket hallgatni. Most kellene kimenni és körbeszaladni háromszor a házat, hogy helyrezökkenjenek bennem a dolgok, de nem megyek, mert: félek a sötétben, a kóborkutyáktól, az egerektől, és egyáltalán. Inkább arra gondolok, hogy úgy megnézném a Hundertwasser kiállítást, és akartam is feltenni képeket a festményeiről és épületeiről, de sajnos mind jogvédett, amit találtam a neten. Nagyon szépek. És még van egy festő, akit nagyon szeretek, A. Onishenko a neve, és Prágában van egy galériája, és van egy szép festménye. Egy kislány áll az esőben egy hatalmas esernyő alatt, az arca nem látszik, és már este van, és én is így érzem magam most valahogy. Amúgy nem értek a festményekhez. Csak úgy írok itt összevissza ahelyett, hogy mennék összerámolni a lakást...

Elfogadom

a tényt, hogy elég unalmas vagyok. Mert például a lányaim szerint biztos az vagyok, mert a leckeírást meg ilyeneket a játszás és szöszmötölés elé helyezem, főleg, ha fél kettőkör érünk haza, és négy órára vagy fél ötre vissza is kell menni arra a fránya szolfézsre, és például nekem is mennem kell németezni, bár ezt a partizip perfektet a mai órára sem tudtam megtanulni, de mégis a tanár életemben először azt mondta, hogy menni fog. Juhé! És azt a tényt is elfogadom, hogy totál tehetségtelen vagyok rajzolásban, mert például az általam rajzolt ló inkább kutyához hasonlít. De tanulékony vagyok, és például már megtanultam Annától, hogyan kell kacsintó napocskát rajzolni. És arra gondoltam, hogy milyen szívesen lennék például meseíró, bár egyáltalán nem tudok történeteket gyártani, de például gondolkodni szeretek, és ennek általában nem sok haszna van, de az a szerencsém, hogy mindig akad, aki visszazökkent a való világba, ami jó, mert a valóság általában kézzelfogható és vicces, és ez is fontos. És ha valakinek most olyan pihent az agya, meg minden, hogy a következő feladatot megoldja, hát akkor én lehetséges, hogy úgy fogok rá gondolni, mint ahogy a kedves népekre szoktak. ( Amúgy állítólag első osztályosoknak való feladat). Tehát: Hányféleképpen tudod megérinteni egyszerre 4 kézujjaddal a bal könyöködet? Lehetséges válaszok: 10, 5, 4, 2 illetve egyféleképpen.

A gyerekeknek

nagyon kevés kell ahhoz, hogy jó napjuk legyen. Az kell, hogy néhány nappal előtte megígérni valamit, és akkor van mit várjanak. Például szombat óta várják a szerdát, ami , ha jól tudom éppen holnap lesz, mert suli után biciklizést ígértem nekik. Eddig T.-hez tartozott a bicikliztetés, mert három biciklit felcipelni a tárolóból, aztán meg három gyerekre vigyázni, hogy merre mennek, el ne üsse valami őket, ez olyan férfifeladat, de most csak én vagyok, aztán kész. És már néhány napja látjuk, hogy új cukrászda fog nyílni hamarosan a Kossuth u. végében, és most például azt várjuk, hogy végre megnyisson, és akkor elmegyünk és szép előkelően elfogyasztunk valamit. Így megy ez.
Aztán ma reggel voltam a gumisnál, és csak jövő szerdára kaptam időpontot, pedig már ma reggel is alig tudtam lekaparni a jeget a szélvédőről. És nem az én nevemet írták be a naptárjukba, hanem azt, hogy Toyota. Meg kérdezték, hogy alufelni lesz, vagy lemezfelni, akármi is legyen az, de nem tudtam válaszolni, aztán ők sem ragaszkodtak a válaszhoz. És már vagy húszadjára hallgatom meg azt az új Republic-dalt, amit az este személyesen nekem dedikáltak. Nekem eddig még senki nem dedikált semmit, de jó érzés.

Ezek a gyerekek

olyan kis drágák, persze elfogult vagyok, meg minden...Mostanában Anna nagyon választékosan fejezi ki magát, például az előbb megköszöntem neki, hogy összehajtogatta a kardigánját, ami egész délután a földön hevert bizony, és ő erre azt mondta, hogy szóra sem érdemes...És azt is mondta, hogy szegény apa, milyen rossz lehet neki, hogy nincs vele a családja...Sára meg erre azt válaszolta, hogy ő nem sajnálja apát, mert inkább arra gondol, hogy az jó neki, hogy ott lehet, és azt dolgozhatja, amit szeretne, és ő ennek örül. Ilyenkor nem tudok mást gondolni, csak azt, hogy öööö, ki a felnőtt, én vagy te?... Ilyen kis bölcsek a lányaim, kivéve mikor úgy viselkednek, mintha pontosan 7, 6 meg 4 évesek lennének...
Mondtam már, milyen gyorsan eltelik errefelé a nap? Igyekszem tanulni délelőtt, és az benne a legnehezebb, hogy ahányszor leülök, ötpercenként késztetést érzek olyanokra, hogy meglocsoljam a virágokat, vagy szomjas leszek, aztán éhes, aztán megint szomjas, aztán átülök más helyre, ahol nem tereli el a figyelmemet semmi, akkor általában megszáll a blog-ihlet, meg ilyenek. Ha felgyorsítva nézné valaki, azt hinné, valami mérgezett egér szaladgál fel s alá. Aztán még csodálkozom, hogy nem haladok. ( Ugye, senki sem azért klikkel ide, hogy valami tanulságos dolgokat olvasgasson? Na, azért...Tudnék olyat is írni, de inkább hagyok másokat is érvényesülni.) Meg arra gondolok, hogy holnap már tényleg el kell mennem a gumishoz, mert állítólag jön a fagy, meg a hó, meg ilyenek, és én még soha nem vezettem hóban, meg fagyban, és szvsz ideje lenne feltétetni a téligumikat.
Ja, és délután Jengáztam Enikővel, és most nem volt sírás, mert mindig nálam dőlt össze a torony, és arra gondoltam, még ráér megtanulni azt, hogy veszíteni tudni kell.

Én nem szeretem

a tejet, de például ha egy bögrébe teszünk egy kis vanilíás capuccinót, hozzáadjuk a gyerekek által otthagyott reggeli tejmaradékot, és erre öntünk forró vízet, na hát igencsak finom lesz a végeredmény. És addig is húztuk egy kicsit az időt, annál később kell a fontos dolgok elintézéséhez hozzáfogni.
Mostanában csak de. 10 óra után hallgatom a Sláger Rádiót, ha egyáltalán hallgatom, mert valahogy nem vagyok oda a Boros-Bochkorféle viccelődésekért ilyen korán, én általában csak estefelé kerülök olyan hangulatba, hogy vevő lehetnék rá. Ma reggel mégis belehallgattam az autóban, és hát a két "szakértő" épp a szülésről, meg ilyenekről beszélt. Amúgy nagyon élvezetes a férfiakat hallgatni, ahogy a szülési élményekről beszélnek: te, és képzeld, egész éjjel nem aludhattam, már olyan fáradt voltam, estem össze, és csak reggel fél kilenckor született meg a baba...Hát kemény volt nagyon... Az asszony meg csak ellóbécolt ott, mi? :)) Na, azt mondta ma valamelyikük, hogy hallotta, vagy olvasta, vagy ő gondolja így, már nem tudom, hogy tanácsos lenne mindenkinek császármetszéssel szülnie, mert semmi sem indokolja azt a nagy kínlódást, amit a természetes szülés jelent. Amúgy nem annyira nagy butaság, mint amilyennek tűnik, mert elég sok kismamától hallottam már ilyet, hogy ő meg se szeretné próbálni a természetes módját ennek. Hát ez van, mindent meg lehet már oldani ilyen technikai segédeszközökkel, akkor meg minek macerázni...Aztán nem félreérteni semmit, mert én örülök, hogy van a császármetszés ( meg császárzsemle, meg császármorzsa), de azért butaságokat beszélni egy országos lefedettségű rádióban, korán reggel, nem is tudom, miért csodálkozom... Mondjuk, főzni sem kellene, mert a táplálkozást is meg lehetne oldani mesterségesen valami csövön keresztül. (Valami németszófejbebegyömöszölőcsövet kellene már végre feltalálni...Der Kuckuck sollen sie holen!)

Nem vagyok

egészen ura ennek a messenger dolognak, de azért tökjó, ahogy ez a kis gömböcfej örül nekem, mikor bekapcsolom...És mind azon töröm a fejem, hogy hívják Pesten azt a valamit, ahonnan csillagokat lehet nézegetni távcsővel, vagy nem tudom hogy, valami "p" betűs talán... Oda szeretnék elmenni egyszer. Tegnap nézegettem valami szép sarki fényes képeket . Meg nemrég megnéztük a Kutyahideg c. filmet, és abban is volt ilyen fényjelenség, és azt is megtudtuk, hogy a kutyák néha emberségesebbek, mint mi. Ma este is filmnézést tervezek, kölcsönkaptam egy dvd-t valakitől, Szelíd szerelem a címe, és majd teszek magamhoz jó sok zsebkendőt, mert hála a pozitív gondolkozásomnak abban látom a jó oldalát a magányos filmnézésnek, hogy nem titokban kell könnypotyogtassak, mint például a We were soldiersnél, mert ott is szégyelltem, hogy például milyen dolog az, hogy lány létemre jól megsiratok egy háborús, lövöldözős filmet.
Amúgy a képet ma délelőtt készítettem, ők az a kb. tízfős gyerkőccsoport, akikkel vasárnap délelőttönként néha (elég gyakran) szoktam foglalkozni, annak ellenére, hogy totál tehetségtelen vagyok hozzá, de jobb híján itt vagyok én, és én szeretem őket, és mindig elcsodálkozom azon, hogy ők is engem. És úgy szólítanak, hogy Márti néni. Na, ezt sose fogom megszokni...

Lenne ám időm

írni, de minek. Nem érzek késztetést rá, s ilyen is csak ritkán van ám, ezért is írom le most gyorsan. Mert ha nincs időm, meg mást kellene csinálni, akkor bezzeg...Bár időnként visszaolvasom magam, és olyan fura. Mégegyszer talán nem írnám le azt, amit egyszer már igen. Ezért is nem jó semmit újraolvasni. Vigye csak a virtuális szél ahova akarja, mitbánomén...Ez az, amit például a kedves párom nem ért, hogy miért van szükség erre. Hát én sem értem. És nincs is szükség rá. Én egy csomó szükségtelen dolgot csinálok az életben. Meg is bolondulnék, ha csak szükséges és értelmes dolgokkal kellene foglalkoznom. Sohase fogok igazán felnőni. Változni állandóan változok, máról holnapra. Februárban lesz egy éve, hogy űzöm ezt a műfajt. Előtte nem tudtam, hogy képes vagyok ennyi betűt leütni ezen a klaviatúrán. E. E. Cunnings költőt idézem, ( minek kell állandóan idézni valakit?!...): „I am through you as I”. Tehát általad, rajtad keresztül vagyok ilyen, amilyen. Általad is. Most sem olvasom újra, lehet, hogy nincs is értelme az egésznek...
A kép azért kicsit feldobja a bejegyzést...:)

Hogyan akarok én

gyereket nevelni, ha magamat is olyan nehéz? És miért van az, hogy a bizalom az néha olyan, mintha felelőtlenség lenne, és fordítva, és néha csak a végén derül ki, hogy melyik is volt az...Akkor meg már mindegy. És van-e olyan, hogy számítógép-analfabéta, mert akkor én az vagyok.( Kriszti, nem tudtam végülis megnézni, amit átküldtél az éjjel...:( Ne kérdezd, miért, fogalmam nincs. ) A biztonság kedvéért (Anna mostanában állandóan hozzáteszi ezt a mondanivalójához:)) most még visszafekszem egy kicsit. Most látom, hogy még csak 7 óra. Mióta ez az óravisszaállítás megvolt, össze vagyok zavarodva.

Plusz egy vers,

ami ugyan egyáltalán nem illik az előbbi pószthoz, de még jó is, mert ez egy szomorú vers, és hát mindenki tudja, milyen az, amikor valaki visszautasítja, de az ilyenekre akkor jó visszagondolni, amikor amúgy jókedvű az ember, mert akkor már látja, hogy ilyenekért igazán nem érdemes szomorkodni. De amúgy nagyon tetszik. És hozzá lehet képzelni valami jó kis párizsi utcarészletet...

REGGELI

A kávét csészébe
Öntötte
A tejet a kávés-
csészébe öntötte
A tejeskávéba
A cukrot betette
A kávéskanállal
Lassan fölkeverte
Azután megitta
S a csészét lerakta
Hozzám egy szót se szólt
Rágyújtott
Fújdogált
Néhány füst-
karikát
A hamut leverte
A hamutartóba
Hozzám egy szót se szólt
Még csak rám se nézett
Fölkelt
A kalapját
Benyomta fejébe
Köpenyét
Mert esett
Fölvette
S kiment az
Esőbe
Szó nélkül
Még csak rám se nézett
Arcomat kezembe
Temettem
Zokogtam.
(Jacques Prévert, fordította: Csorba Győző)

Reggel van,

meg minden. :) Kinnt valaki zúgatja az autóját, hogy indulna már el vele, hát nem veszi észre magát, hogy hétvége van, és a jónépek aludnának, vagymi...(Az autó az az, aminek négy kereke van, és zúg, ha beindítják.) Ha tudnátok, mi volt itt tegnap este. Hát az volt, hogy pizsamaparti. Mindenhez hozzátesszük a parti vagyis inkább a party szót, és máris vidámabb az élet. És ezek a lánykák még éjfél körül is ébren voltak. De előtte rendesen összevesztek, hogy ki fog aludni a Lucával a nagyszobában. Ezt csak úgy lehetett megoldani, hogy aki lemond róla, az aludhat velem, de csak miután Enikő már elaludt, mert ha megtudja, ő is akar jönni, és akkor én a földön alszom. Így hát végülis Annával aludtam, nameg a rengeteg plüssével. Értitek, nem? :) És sikerült végre beszélnem T.-vel is, és mióta messengerezgetek, azóta tényleg nincs is időm elborongani, és kitakarítottam, és most már az életem beállt valami rendes kerékvágásba, vagymi. Jó kis kávéhangulatom kerekedett, és a lányok is ébredeznek. Na, mentem is, aztán induljon a banzáj.

Nahát, ezt is megértük,

hogy végre van szőkenők részére speciálisan kifejlesztett számítógép-billentyűzet. Itt meg is lehet rendelni, de én nem fogom, már csak azért sem, mert nem tudok oroszul. A kalviatúra természetesen rózsaszín, pont mint a blogom háttere, ráadásul van egy rózsaszín mackóm is, meg volt egy rózsaszín túranadrágom, de mondjuk az már elszakadt. Amúgy a barna a kedvenc színem. Meg a piros, a narancssárga, a zöld, a kék, a fekete és a fehér. Más nincs. A színen kívül a szőkenős klaviatúra a hagyományostól a billentyűk feliratozásában is különbözik. A funkcionális billentyűkre a "szükségtelenek" felirat került. A szóközt a "leghosszabb billentyű" felirat jelöli, míg a műveletek végrehajtására szolgáló Enter-t a "legnagyobb billentyűként" tüntetik fel a klaviatúrán. Annál lakonikusabb viszont az Escape, a kilépőbillentyű feliratozása, amelyet a "Nem!" - ként jelöltek meg a cég szakemberei. (stop.hu)

Nem is tudom,

mondtam-e már, hogy mennyire szeretek én zenét hallgatni és énekelni...Ha nem, sürgősen pótolom, mert ezt muszáj elmondanom. Mondjuk inkább az előbbit szoktam gyakorolni, az utóbbit csak akkor, ha egyedül vagyok az autóban, miközben persze vezetek. Ilyenkor úgy érzem magam, mintha egy videóklippben szerepelnék. Most mér', egy csomó ilyen klipp van, ahol a főszereplő csak megy át a városon, mint Bruce Sprigsteen a Philadelphiában, valami lebegős kabátban, és közben fújja a szél a haját, meg ilyenek, de ilyen vezetős is van néhány, csak egy sem jut most eszembe. Például ma elvittem a gyerekeket a mamához, hogy én nyugodtan terápiázhassak itthon, és visszafele jövet egyszer csak hallom Charlie-tól a Mindenki valakié-t. Zene maximumra, meg minden, na és nagyon jólesett énekelni, hogy:
Várj, várj, várj! Nehogy bármit kitalálj.
Ez csak egy dal, ez csak egy dal. Semmi se fáj.
Várj, várj, várj! Nehogy bármit kitalálj.
Ez csak egy dal, félre ne értsd, ne telefonálj!
És eszembe jutott, hogy az élet igazi értékét az adja, hogy mennyiben tudunk másnak adni valamit, ezt nevezik szolgálatnak, Márai is olyan meghatóan ír erről, igazán, el lehet olvasni. Az életnek értéket csak a szolgálat adhat... Én ma lesepertem a soros szomszéd helyett a lépcsőket, és átengedtem néhány gyalogost magam előtt az úton. Nem sok, de valahol el kell kezdeni. :)

Reggel van,

meg ilyenek. Kinnt ugatnak a kutyák. A kutya az az állat, aminek négy lába van és ugat. Lerajzolni nem fogom. Á, megártott a sok olvasás...Ma egy új nap kezdődik el, és én is újat kezdek. Mert megmondom őszintén, két napig nem nagyon csináltam semmit. Jó, leszámítva, hogy egy hónapra való mesét hangosan felolvastam, és éjjel is ugyancsak olvastam, de azt már nem hangosan, és nem is mesét persze. Semmihez se volt kedvem, bár tudom, az élet nem kedv kérdése. Ma munkaterápiát tartok, nekifogok mindenféle nagytakarításos dolognak, és be sem kapcsolom a gépet és a netet. Najó, viccelek ám, hogy kapcsolnám be, hiszen ki sem kapcsolom. Nem ám, csak viccelek! Én nagyon vicces vagyok ám. És most nem vicceltem...

Ma nem pótcselekszem,

nem én, csak éppenséggel mindennel egy csomót elvacakolok. Például az ebédkészítéssel, meg ilyenekkel, nem mondom, finom lett, de akkor is. Valami optimális időkihasználási szoftvert kérnék szépen, de felhasználóbarát legyen ám. Bár, nem is, most hova mind rohannék, nem? Amúgy úgy veszem észre, ma a fű sem nő, pedig nincs is hétfő, aztán akkor nem szokott nőni. Sehol senki. Csendes a ház, az utcák, a blogok, mindenki elment valamerre. Na, jó nekik. Nekem nincs kedvem menni sehovase. Délután a lányoknak valami lánypartyféle lesz, akármi is legyen az, aztán lehet, hogy én is ott ragadok egy kis beszélgetésre. De nem sokáig, mert aztán jön a kedvencem, nem írom le mégegyszer, hogy mi az, aki kitalálja, az kap tőlem egy mosolygós piros pontot.

Szószátyár

vagyok, ez az igazság. Egy virtuális szószátyár. Még jó, hogy senki sem várja el, hogy takarékoskodjak a betűkkel, és a szavakkal, és ez a szegény gép mindent elvisel, és ez a szegény net is úgyszintén...