Azt hiszem,

mielőtt leviszem a szemetet, ki kellene borítanom, és átvizsgálnom a tartalmát, mert csak úgy, jobb lenne. Ma már kihalásztam belőle a hegyezőt, valami hajgumikat, csattokat, ceruzát, ilyesmit. Mind én dobtam be oda, de néhány perc múlva ki is szedtem őket, mert akkor jutott eszembe, hogy valami nincs rendben. Volt már olyan, de nem ma, hogy a banán ehető részét dobtam be, és a héja maradt a kezemben. De azt már nem szedtem ki. Most nem merek bemenni a konyhába, mert...az úgy kezdődött, hogy valami aranyporos zacskót megkezdtem ma, hogy szép kis képeslapokat tudjanak alkotni, és mondtam nekik, hogy nagyondenagyon vigyázzanak, nehogy kiboruljon, mert ha az a sok kis csicsás por szétszáll, azt jövő karácsonyig sem tudom összetakarítani. Kiborult.
És arra gondoltam, hogy miért, mi okból illetve mi célból akarok én meg úgy általában az emberek állandóan időt megtakarítani, vagy jól kihasználni, meg ilyenek. Nekem pillanatnyilag az is sikerélmény, ha a konyha reggel is tiszta, meg este is az. Látszólag ugye olyan, mintha mi sem történt volna, pedig közben annyi minden kiborul, eltörik, szóval zajlik az élet, és igazából annak is sok értelme van, hogy szép csillogós képeslapok készülnek a Mikulásnak, és Enikő csak utána törte véletlenül ripityára a kistányért, miután megette belőle a tejszínes narancsot.