A négyévesemet

délben hazahoztam az oviból, mint mindig, és hát útközben megbeszéltem vele, hogy na, így meg úgy, legyen ma kíméletes, mert halálomon vagyok, meg ilyenek. Gondoltam, majd szép csendben eljátszik, míg én nyugodtan szenvedek. Mit mondjak: egy percig se maradt csendben, állandóan ilyeneket mondott, hogy : puszild meg a talpamat, rajzolj nekem egy kakast, a szemétdombot milyen színűre rajzoljam?, játsszunk memóriásat, bábozzak neked? Najó,mondom, bábozzon, én meg leszek a néző. Olyan, de olyan aludhatnékom volt, de egy pillanatra sem csukhattam be a szemem, mert azonnal rám szólt, sőt akkor is rám szólt, ha nem nevettem, mikor kellett volna, vagy ellenkezőleg, drámai pillanatban nevettem, és azt sem vettem észre, mikor van vége, mert akkor meg tapsolni kellett volna... Úgyhogy, mivel senkise vette komolyan a betegségemet, úgy döntöttem, én sem fogom, és jól neki is fogtam mosogatni, meg ilyenek, és ki is mentünk kicsit hógolyózni, mert úgy hull a hó, hogy ezt még Micimackó is megénekelte annak idején.