Egyetlen

este egyetlen órájába belefér annyi minden, mint egy egész életbe. Aggódás, harag, megbánás, bocsánatkérés, megbocsátás, elhatározások, semmittevés, mosogatás, magány, összevisszaolvasások, mindez a teljesség igénye nélkül és nem feltétlenül ebben a sorrendben. S ha visszaolvasnám, amit nem teszek meg, mert így is tudom, amit tudok: több benne a negatív, mint a pozitív (nem találok hirtelen más szavakat, nem ezek a legjobbak, hogy negatív és pozitív...) Az ember vak, és úgy szórja szét a kincseit, mintha feneketlen zsákban cipelné őket valaki utána. Nincs jogom elítélni azokat, akik szétrombolták a hóembereinket, vagy akik eltűntették a kiscicákat. És gondolni sem akarok ezekre, mert kinek hiányzik most egy jó kis szívfájdalom... Meg aztán nagyobb problémák is akadnak a világon.
Mi fáj?
Mi volt
és elszökött,
emléke leng
a táj fölött.

A vándor-út,
a zsák,
a bot,
meg nem becsültem
s elhagyott.
(Furulyaszó, Weöres Sándor)
Hát, nem ajánlom magamat, azt hiszem, népszerűbb vagyok, mikor a bloghátteremhez jobban passzoló dolgokról írok. ( Én szerettem azokat a cicákat, mégsem tettem semmit értük.)
Most lefekszem, és holnap reggel valószínüleg arra fogok gondolni, minek kellett nekem ilyeneket írni? Ez túl személyes talán. Ehhez nem lehet hozzászólni. Mindegy, illetve persze, hogy nem mindegy , és nem is vagyok reménytelenül szomorú, csak időnként reálisan látom ezt a csodálatos világot és benne saját magamat.( Jó, hogy van Narnia.)