Rend.

Kakuzo Okakura „Teáskönyv“ című művében van egy történet Rikyu-ról, aki figyelte, hogyan sepri tisztára fia, Shoan, a kerti ösvényt. „Nem elég tiszta“ – adta fel újból neki a feladatot, mikor végzett. Majd miután újból és újból felsepert, felmosott s mindent egyes levelet, ágat felszedett, az apa kilépett a kertbe és megrázta a fákat. Az ösvény tele lett aranyló és bíborszínű levelekkel. Amit Rikyu szeretett volna, az nem a makulátlan tisztaság és rend volt, hanem a természetesség. És a szépség. A természetes szépség. 

Minden életszakasznak megvan a maga utánozhatatlan bosszúsága. A lakás millió pontján szétszórt legodarabkák, gombolyagok, színes ceruzák, szennyes ruhák, tinédzserkori éjszakai éhségrohamok utáni reggel a konyhapulton a morzsák, s a kint felejtett sajt, a gyerekek kedvéért beszerzett háziállatok szőre az ágyterítőn, a megrágott szőnyeg, a fehér székpárnára ömlött zöld akrilfesték - nem rendetlenség. Áldás, ha megadatik. Természetes szépség. Mint őszi tájban erdei ösvényre hullott falevélrengeteg, úgy tartozik a jól megélt élethez.

 

Asztalok.

Visszanézve a telefonomon a fotókat, két állandó téma húzódik végig piros fonalként a napokon. Először is a kutya. Az legtöbb kép egyértelműen a kutyáról készül. Aztán jönnek az asztalok. Ki tudja miért. Csak úgy, saját magamnak. Ha meg van szépen terítve, néha meghívásként. Sokszor pedig - egy kép többet mond ezer szónál - így válaszolok egy-egy hogylétem felől érdeklődő üzenetre. 

Boldoggá tesz ez a mindenféle előzetes terv nélküli virtuális fotókiállítás. Olyan színes. Benne van szavak nélkül is az összes igyekezet, egy hasznos életre irányuló sok-sok apró törekvés. Benne vannak a reggelek, a nappalok s az éjszakába nyúló csendes esték. Benne van egy egész élet, egy egész ősz. Az enyém.

Szent Benedek három, egyenlő mértékben fontos alapra helyezte a kiegyensúlyozott életet. Sajnos ezekből csak kettő lett igazán híres. Ora et labora. Imádkozni és dolgozni. De van egy harmadik is, ez pedig az olvasás. A híres mondás tulajdonképpen így hangzik: ora et labora et lege. Imádkozni és dolgozni és olvasni. A napokon, mikor nem megyek be az irodába dolgozni, reggel órákig olvasok. Fél órát mindenképpen akkor is, ha bemegyek. A Szentírást, Tolsztojt, Thomas Mannt. Olyan szépségben vagyok érdekelt, mely kicsit mélyebben van a felszínnél. Amiért meg kell dolgozni. Nekem, a türelmetlen olvasónak, szükségem van erre a gyakorlatra, erre a mélységre, mely csak lassan adja meg magát. Ehhez egyébként nem kell különösebb elhivatottság vagy tehetség. Mint minden mást is, amiért érdemes erőfeszítéseket tenni, csak akarni kell. Csak tenni kell.

Szilvásgombóc elsőbbségivel.

Ó, ti túlórák abban a világ végi irodában, a neoncsöves lámpák alatt, ti, semmi sem választhat el tőletek, csak a Gesundheitsamt. 

Ülök a konyhaasztalnál, már egy napja várom, hogy csörögjön a telefon. Várom, hogy folytathassam a gyönyörűszép, szürke hétköznapi életemet.

Véleményem szerint a köztes időkben a legnehezebb szépen élni. Amikor egy telefonhívásra várunk, ami eldönti a továbbiakat. Vagy egy késlekedő válaszra. Egy felvételi- vagy egy orvosi teszt eredményére. Ilyenkor a legnehezebb nem valahol a múltban tartózkodni, ahol még lehetne más döntéseket is hozni, s nem valahol a jövőben, ami a tervezettől még teljesen máshogy is alakulhat.

Az iskolakezdés után végül is tudhattuk volna, csak idő kérdése, hogy elterjedjen a vírus a gyerekek között. Mióta három napja egy osztálytársról kiderült, hogy beteg, az évfolyam összes gyereke karanténban van. A családok pedig valahol a semmiben, a köztes időben. Az elvégzett tesztek eredményei apránként derülnek ki, ahogy az egészségügyi hivatal mindenkit egyenként felhív egy hírrel, amitől aztán többek között az is függ, hogy mi, a család többi része is karanténba kerülünk-e vagy sem.

Ebben a semmiben nehéz élni. Nehéz nem félni. Nehéz nem lelkiismeretfurdalással gondolni az emberekre, akikkel az utóbbi héten találkoztunk, s esetleg akár meg is fertőztünk. Nehéz több tervet is kigondolni az eshetőségre, ha a mostaniak semmiképpen sem megvalósíthatóak. Nehéz írni. Sokkal biztonságosabb egy történetet akkor elmesélni, mikor már jól-rosszul, de túlvagyunk rajta, s nyilvánvalóvá válik a tanulság, a hőstett, az utolsó mondat.

De az igazság az, a legtöbb történet olyan hétköznapi, hogy érdemtelennek tűnik elmesélni. Vagy nincs benne tanulság. Vagy van, de az nem passzol bele az általánosan elfogadott irányzatba. A legtöbb történeten még nem vagyunk túl. Még nem kerek. S a konyhaasztalnál ülve, összeszorult szívvel egy telefonhívásra várva ezt jobban értem és érzem, mint bármikor.

Hogy hogyan kerül a címbe a szilvásgombóc?

Hát úgy, hogy ezek a köztes idők arra azért jók, hogy nekifogjunk valami olyan feladatnak, aminek se vége, se hossza. Például szilvásgombócot főzni. Majd az utána keletkezett káoszt összetakarítani. Majd kis műanyagdobozba néhányat becsomagolni, s még mielőtt bezár a posta, s adott esetben talán elkezdődik a karantén, elsőbbségivel útnak indítani valakihez, akinek jól esne egy kis hazai íz.