Szilvásgombóc elsőbbségivel.

Ó, ti túlórák abban a világ végi irodában, a neoncsöves lámpák alatt, ti, semmi sem választhat el tőletek, csak a Gesundheitsamt. 

Ülök a konyhaasztalnál, már egy napja várom, hogy csörögjön a telefon. Várom, hogy folytathassam a gyönyörűszép, szürke hétköznapi életemet.

Véleményem szerint a köztes időkben a legnehezebb szépen élni. Amikor egy telefonhívásra várunk, ami eldönti a továbbiakat. Vagy egy késlekedő válaszra. Egy felvételi- vagy egy orvosi teszt eredményére. Ilyenkor a legnehezebb nem valahol a múltban tartózkodni, ahol még lehetne más döntéseket is hozni, s nem valahol a jövőben, ami a tervezettől még teljesen máshogy is alakulhat.

Az iskolakezdés után végül is tudhattuk volna, csak idő kérdése, hogy elterjedjen a vírus a gyerekek között. Mióta három napja egy osztálytársról kiderült, hogy beteg, az évfolyam összes gyereke karanténban van. A családok pedig valahol a semmiben, a köztes időben. Az elvégzett tesztek eredményei apránként derülnek ki, ahogy az egészségügyi hivatal mindenkit egyenként felhív egy hírrel, amitől aztán többek között az is függ, hogy mi, a család többi része is karanténba kerülünk-e vagy sem.

Ebben a semmiben nehéz élni. Nehéz nem félni. Nehéz nem lelkiismeretfurdalással gondolni az emberekre, akikkel az utóbbi héten találkoztunk, s esetleg akár meg is fertőztünk. Nehéz több tervet is kigondolni az eshetőségre, ha a mostaniak semmiképpen sem megvalósíthatóak. Nehéz írni. Sokkal biztonságosabb egy történetet akkor elmesélni, mikor már jól-rosszul, de túlvagyunk rajta, s nyilvánvalóvá válik a tanulság, a hőstett, az utolsó mondat.

De az igazság az, a legtöbb történet olyan hétköznapi, hogy érdemtelennek tűnik elmesélni. Vagy nincs benne tanulság. Vagy van, de az nem passzol bele az általánosan elfogadott irányzatba. A legtöbb történeten még nem vagyunk túl. Még nem kerek. S a konyhaasztalnál ülve, összeszorult szívvel egy telefonhívásra várva ezt jobban értem és érzem, mint bármikor.

Hogy hogyan kerül a címbe a szilvásgombóc?

Hát úgy, hogy ezek a köztes idők arra azért jók, hogy nekifogjunk valami olyan feladatnak, aminek se vége, se hossza. Például szilvásgombócot főzni. Majd az utána keletkezett káoszt összetakarítani. Majd kis műanyagdobozba néhányat becsomagolni, s még mielőtt bezár a posta, s adott esetben talán elkezdődik a karantén, elsőbbségivel útnak indítani valakihez, akinek jól esne egy kis hazai íz.